Triangle StrategyTeszt

Átérzem Glenbrook helyzetét. Ókori párhuzamok jutottak eszembe. Soha nem felejtem el az ókori görög történetíró Thuküdidész A peloponnészoszi háború című munkájának úgynevezett méloszi dialógusát (V. 85-116). Röviden és leegyszerűsítve, a kicsiny Méloszt, megtámadja egy agresszor, a terjeszkedő Athén. Az olvasó a támadó és a megtámadott érvrendszereit olvasva ámulatba esik, hogy majd 2500 év alatt bizonyos dolgok szinte semmit nem változnak: „Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.” – gyakorolnak nyomást az athéniek, már a tárgyalás elején. Mélosz inkább a szabadságot és ezzel a háborút választja, bízva szövetségesében, saját erejében és az istenekben. És hogy jól döntött Mélosz? Ezt majd a végén elárulom.

De most térjünk rá tesztünk alanyára a Switch-re megjelent stratégiai RPG Triangle Strategy-re, és arra, miként jutott eszembe a méloszi párhuzam. Megragadó az ókori példázatban – néhány örök igazságon túl –, hogy választásaink miként hatnak az események láncolatára. A történelem felkínálja a választás lehetőségét, ám, hogy miként dönt valaki azt – ez már szinte közhely – ezer szempont meghatározhatja. Az egyszeri halandónak szerencsére nem kell ezt a terhet cipelnie, ám súlyát – és leginkább következményeit – talán érezheti. Ez a gyökere a különös hangulatomnak, mert hetek óta gyűröm – néha bizony szó szerint – a Triangle Strategy-t. Aestfrost tehát támad, Glenbrook pedig szembesül létének legnagyobb kihívásával. A Triangle Strategy egészen nehéz dilemmák és választások elé állít, olyanok elé, aminek igenis tétje van. Először ebből nem sokat látunk, mert a játék, komótosan már-már kimérten építkezik. Az első fejezeteket a tanulás viszi el. A játékban van valami a régimódi SRPG-kből, mint amilyen a Final Fantasy Tactics volt. Szépen lassan – néha talán túl lassan – csordogál a sztori. Elképesztően sok a dialógus, ám miközben megismerjük az alapokat a játék felhelyezi a nagypolitikai szereplőket a színre, megismerjük Aestrfrost, Glenbrook és Hyzante királyságát, történelmüket, társadalmukat. Már itt látjuk mennyi sérelem, ellentét, bűn és vér, gazdaságai (salt bányászat), vallási és társadalmi feszültség (rabszolgaság, fajgyűlölet) terheli a három ország viszonyát. Komoly témák, komoly megoldások. Aztán amikor szépen felállnak a színre a szereplők, szinte látjuk magunk előtt a karmestert, és várjuk, hogy lendítse a pálcáját, amire egyszer csak beindul a kavargó trónok harca (Aestfrost támadásba lendül), ármány, árulás, háború, minden olyan dolog, amit már ismerünk a történelemből a szemünk előtt fog lezajlani, sokszor nem éppen tanulság nélkül. És itt jönnek azok a bizonyos dilemmák. A játék ugyanis egyik legfontosabb eleme, hogy döntéseink alapvetően befolyásolják a sztori kimenetelét.

„A háború a politika folytatása más eszközökkel.” - mondotta Carl von Clausewitz, a háborúról szóló munkájában. És bár a magyar fordításból az „is” szócska kimaradt, ami az eredetiben még ott volt, ennek ellenére Clausewitznek érzésem szerint igaza volt. Politizálni a TS-ben is kell, méghozzá nem is keveset. A politikai és emberi döntéseink óriási hatást gyakorolnak a játékra. Egy-egy párbeszédben három választ is adhatunk, mindegyik válasz alakítja a rólunk kialakult képet, egyben utakat nyit vagy épp zár el előlünk. Pragmatikusan állunk egy-egy politikai és hadi helyzethez, mert számunkra hazánk és nemzetünk mindenek felett áll, és nem félünk olykor nagyobb áldozatot is hozni a nagyobb jó érdekében? Akkor erősíteni kell a Utility-t. Inkább a nagyobb jó érdekében cselekszünk (vagy amiről mi azt gondoljuk, hogy az), akkor is ha ennek egyébként a gazdasági vagy hadi következménye negatív lesz, akkor a válaszainkkal a Morality-t kell gyűjteni. Ha pedig nem félünk a következményektől, és akár kockázatot is vállalunk őszinteségünkkel, akkor a Liberty-t fogjuk erősíteni. (Szabadságunkban áll dönteni, őszintén, morális kompromisszumok nélkül.) A UML pontok gyűjtése rengeteg dologra hat a játékban. Vannak olyan felvehető karakterek, akik csak egyik vagy másik erősítésével fognak megjelenni. De a sztori is teljesen más irányt vesz döntéseinktől függően. Nagyon fontos része a játéknak a tanács, amikor legszűkebb baráti és harcos társaink véleményét kell befolyásolnunk (Convictions). Ezek a barátok szavazással döntenek egy-egy kérdésben, például kivel kötünk szövetséget, merre haladjon tovább a sorsunk. Bizsergető érzés átélni a történelem mi lenne, ha érzését, de a videojátékos is hamar megszólalt bennem. Milyen jó lenne minden választást és annak következményeit végig játszani (szerencsére a sztori elágazásait lehet egy folyamatábrán követni). Egy enyhén SPOILERES példa – de sokat fel tudnék sorolni. Szövetséget kötünk egy rabszolgatartó nagyhatalommal, hogy esélyünk legyen legyőzni a hazánkra támadt ellenséget, vagy visszautasítjuk azt, és a rabszolgák oldalán újabb ellenséget szerzünk. Nem könnyű döntés. Meg lehet vajon érteni egy zsarnok döntését, és ha igen, akkor utána mi van? Lehet csupán szakmai ártalom, sokszor töprengtem egy-egy sorsfordító történelmi helyzetben a vezető választásain, motivációin, és talán a TS-sel ennek súlyáról is képet kaphatunk. És mindez a játékmenetre is kihat, mert például én a döntéseim miatt egy olyan csatába manővereztem magam, aminek megnyeréséhez minden stratégiai tudásomra szükség volt. Cserébe viszont megkaptam életem egyik legjobb SRPG csata élményét, egy életre megjegyezve Wellington állítólagos mondását: „A hadviselésben az idő minden.”

Jó dolog politikai döntéseken töprengeni, de stratégiai RPG-t alapvetően a harcok miatt játszunk. A Triangle Strategy-nek nincs oka ilyen szempontból szégyenkezni, mert simán felveszi a versenyt a legnagyobbakkal. A csatákban minden karakter sorban jön, attól függően, hogy mennyire fürge az illető. Alul látjuk, hogy milyen sorrendben fognak jönni a mieink és az ellenfelek. Hogy milyen a harc? Kiváló! Az elején még azt gondoltam Normal fokozaton játszva, hogy az AI buta, mert nem azt csinálta, amit én tettem volna magam ellen. Senki ne üljön fel ennek, ez a beetetés rész, a tanuló szakasz, hogy bekapd a horgot. Után jön a fekete leves, amikor olyan hintába tud tenni a játék, hogy utána az se tudod majd fiú vagy e vagy lány. Az ellenség minden ballépésünket kíméletlenül kihasználja. Ennek ellenére nem voltam maradéktalanul elégedett az AI-vel. Az ember tanulmányozza (úgy éreztem magam csata előtt, mint Napóleon, ez azért nem rossz) az ellenfelet, és mint egy mentát rá kell jönnünk, hogy a mesterséges intelligencia mintákat használ, ami azt jelenti, hogy csatánkként kiismerhető. Talán ez a játék legnagyobb hibája. Egyszerűen meg kell találni, hogy bizonyos mozdulatunkra miként reagál, és ha ez megvan, akkor akár meg lehet a győzelem. Például egy nagyon erős ellenfél elfoglal egy pozíciót és nem mozdul. Viszont, ha közelítünk feléje azonnal irányba lendül. Ilyenkor egyszerűen nem szabad megközelíteni, és nyert ügyünk van. De számtalan hasonló példát tudnék hozni, amikor tudatosan lehet terelgetni az ellenfelet. Nem épp ízléses hiba, hogy olyan lépésünket is látja, amit nem lenne szabad, pld. amikor csapdát állítunk. Ha viszont mindig látja, akkor miért sétálnak mégis bele a közkatonák? A játék előszeretettel állít szembe túlerővel, sőt még pimasz módon csaták közben még erősítést is kaphat az ellenfél, ami egy jól irányzott tökön rúgással egyenértékű. A kisebb hibák ellenére pihentető és remek agytornát jelentettek a csaták.

Mindezekkel együtt alig vártam egy-egy hosszabb sztori szekció során, hogy belecsapjunk a lecsóba, és megoldjam az újabb harci helyzeteket. Sokszor órákig agyaltam egy-egy csatán, merre mozduljak, támadjak, védekezzek, zárjam le az utakat egy jól irányzott tűzcsapással, vagy épp támadjak célzottan. Kudarcok értek, de ebből mindig jól eső érzés volt tanulni. A fejlesztési rendszer komplex, alapvetően nemcsak a szintek számítanak, hanem kelleni fognak bizonyos tárgyak is a magasabb kasztok eléréséhez. De persze lehet a fegyvert is szerezni. A kritikus pont a pénz megszerzése, volt, olykor grindelni kellett sokat. Ehhez a táborban akár többször is vállalhatóak gyakorló csaták.

Nem tagadom, rendkívül elégedett voltam a Triangle Strategy-vel. Lehet nem lesz belőle olyan klasszikus hivatkozási pont mint a Fire Emblem sorozat vagy akár a Final Fantasy Tactics, de egy remek szintet hoz, ami olykor a legnagyobbakhoz is fel tud nőni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni milyen érdekes volt látni egy-egy döntésünk különböző következményeit végig élni. Külön öröm volt, hogy mennyire szép az anyag, az Octopath Travellerrel meghonosított 2D HD kiváló választás volt, a színek, karakterek, a stílus jól esik a szemnek. Mint ahogy a fülnek a zene, az ilyen játékokban megszokott, fülbemászó dallamok, Akira Senju kiváló munkát végzett. Trinagle Strategy egy remek játék, mondhatni kihagyhatatlan a stílus szerelmeseinek.

És hogy mi lett végül Mélosz sorsa? Athén ostromgyűrűbe zárta a várost. A mélosziak bátran küzdöttek, sok hőstettet hajtva végre az athéni túlerővel szemben. Sorsukat azonban nem kerülhették el. A szövetségeseik cserben hagyták őket, sajátjaik közül többen árulók lettek, az istenek pedig nem segítettek. Végül elbuktak. Az athéniak az összes méloszi férfit kivégezték, az asszonyokat és a gyerekeket eladták rabszolgának, a városból gyarmatot csináltak és betelepítettek több száz telepest. Tanulság? Mindenki döntse el maga.