Turbo KidTeszt

Látva ezt, megindul a nyálelválasztásom és előre örülök, milyen jót fogok én játszani, milyen pörgős az egész, mennyire de nagyon COOL, plusz majd a filmet is megnézem, amiről még soha nem hallottam. Aztán elindítom a gépet és nem a várt dolgokat kapom... egyből. Később persze megbékélek, a játék is felveszi az ütemet, de rossz jel, hogy nem sikerül az első pár órában olyan istenigazából beszippantania. Továbbmegyek, a műfajra jellemző rafinált, labirintus-szerű pályák rejtegetik a nagyszabású vertikalitást: megnyitom a térképet és egy terjengős, horizontális szakaszt látok néhány kitüremkedéssel felfelé és lefelé. Ezen a ponton sejtelmem sincs, hogy ez változik-e majd (igen), hogy lesznek érdekesebb ellenféltípusok (naná), vagy az aláfestő zene elér egy olyan szintet, ami akár kicsit emlékezetesnek mondható (fogjuk rá)?

Több megíratlan cikkem emléke sejlik fel. A Narita Boy-t például nagyon vártam, hogy aztán enyhe csalódásként éljem meg a játékmenet ügyetlenségei miatt. Szép volt, veszettül menő, a nosztalgikus húrokat is remekül pengette, de dadogott. A Ghost Song-gal elkéstem, az elsőre szokatlan képi világával megbékéltem. Ám annak meg volt egy húzása végig - hogy a második végigjátszást a „túl öreg vagyok“ felismerésem végül megakassza. Lelkesedésem javarészt tehát annak tudható be, hogy ezúttal (is) gyöngyszemet vártam egy független kis stúdiótól, akik látszólag inkább a biztonságos utat választották. A Turbo Kid olyannyira metroidvania, hogy mindent megtalálunk benne a mintaképből. Csak (képletesen) kicsit sárga, kicsit savanyú.

Ne temessem még, hiszen kitartásom páratlan! Miről szól? Turbo Kid a pusztaságban arra tér magához, hogy gonosz banditák alaposan cserbenhagyták és kifosztották. Egyedül a bukósisakját és kesztyűjét hagyták meg neki, amikor a titokzatos Naomi megmentette őt. Szóval amint talpra tud állni, felkerekedik visszaszerezni a cuccait, legfőképpen pedig a bicaját, hogy aztán annak rendje és módja szerint bosszút álljon és megszabadítsa a poszt-apokaliptikus pusztaság békés népét a gazfickóktól, rablóktól, egyéb banditáktól. Egyszer, s mindenkorra! Mindeközben az összes létező kacatot összeharácsolja, ami az útjába esik, hogy bartelezve fejlesztésekhez jusson (erősebb fegyver, több élet!), vagy a későbbiekben a kerót tuningolja.

Hogy néz ez ki? Pixelesen, ráadásul nem is szép, művészi pixelesen, hanem... Funkcionálisan? Nehezemre esik szépnek hívni, amit a Turbo Kid grafika néven prezentál. Túlságosan darabos a karakterek megjelenése, amire még rátesz egy lapáttal az animációk sutasága. A hátterek sem emlékezetesek, a terepek sem kiemelkedőek - viszont az összkép ennek ellenére korrekt, mert nem ez a hangsúlyos. Hanem, hogy működik. Hogy a játék során nem azt érzem, hogy nyögdécselek, mert valami folyamatosan ellentart, akadályoz. A gameplay teljesen rendben van, még az eleinte lassabb tempóval is, a bringa megkaparintása után pedig pláne! Ahol addig reménytelenül szökdécseltünk, elég egy kisebb lendületet vennünk és szárnyalunk!

Összeáll? Ha türelmesek vagyunk, mindenképp. Ugyan a fiatalabb generáció vélhetően otthagyja a kopár sziklákkal szegélyezett sivatagos homokon, mielőtt ez megtörténik. Kár lenne érte, hiszen hangulatos tucat órát szerezhet a bátraknak. Nehéznek sem mondanám, inkább csak a stílus velejárója, a tápolás elnyúlása lehet akadály - sóhajtunk, amikor egy apró baki miatt kell újra átverekedni magunk egy zsúfoltabb szakaszon. Lássuk tehát: a külcsín lehetne szebb, az ellenfél-repertoár lehetne változatosabb, mégis igazából csak egyetlen dolog hiányzott nekem. Nincsen olyan kiemelkedő momentum, ami tényleg, igazán emlékezetessé tenné. A Turbo Kid talán nem a legtökösebb metroidvania, de egy igazán korrektül összerakott darab. Megéri a rááldozott időt? Én azt mondom, meg!