Tomb Raider IV-VI RemasteredTeszt

Bevallom, én a kétes hírnév ellenére izgatottabban vártam ezt a hármast, mint a tavalyit, mert jóval kevesebb emlékem maradt róluk. A széria egyik csúcspontjának tartott Tomb Raider: The Last Revelation nekem kamaszként csalódás volt, mert a korábbi világ körüli utakhoz képest uncsinak érezem “csak” Egyiptomot, ráadásul Lara új modelljétől és hangjától is idegenkedtem. A sztorizós antológia Chronicles mára gyakorlatilag teljesen kiesett és csak arra emlékszem, hogy bár egyszer végigjátszottam, nem értettem, miért volt úgy hanyatt esve tőle a sajtó, és a Mátrixos bőrrucis részt még Tomb Raideres mércével is kifejezetten kínosnak éreztem. A videokártya mellé csomagolt, legendásan törött és befejezetlen Angel of Darkness-nél már elvárásaim sem voltak, inkább morbid kíváncsisággal vergődtem rajta végig, szorgosan dokumentálva a rengeteg durvánál durvább bugot. Utólag tudtam meg, hogy az is egy csoda volt, hogy eljutottam a stáblistáig.

Ennek ellenére a Tomb Raider széria egy megkerülhetetlen oszlopa a videojátékos panteonnak, amelyet gyerekként én is rajongásig imádtam, és nem is értettem, miért nem akar minden lány felnőttként Lara Croft lenni. 12 éves koromban nyilván nem akadtam fenn olyan apróságokon, hogy mennyi embert és állatot lő halomra minden egyes pályán, vagy hogy mekkora ordas vadbaromság mindegyik rész története. Az idea tetszett, hogy van egy Indy-szerű vagány és dögös csaj, aki elképesztő helyeken jár, mindenkit legyűr, és mindent IS tud. Ezt az életérzést a TR 4-5 még hozta, bár a Chronicles-nél már érződött, hogy csak gyorsan össze kellett rakni az éves Lara-adagot karácsonyra, meg hát visszahozni őt a halálból (upsz, spoiler), amíg a csapat nagy része a hatalmas elvárások nyomása alatt a forradalminak szánt Angel of Darknesst kalapálja össze.

Az Aspyr újabb tömbradír remaster csomagja nem árult komoly zsákbamacskát azoknak, akik tavaly már hozzám hasonlóan megvették a Tomb Raider 1-3 Remastered-et, mert néhány javítást leszámítva nagyjából ugyanazt nyújtja. Sok régi TR-rajongóval egyetemben én is elképesztően boldog vagyok, hogy az Aspyrnak hála minden jelenlegi platformon meg tudom idézni a gyerekkoromat és egyetlen gombnyomással váltogathatok a régi és a bravúrosan felújított grafika között. Ugyanakkor nincsenek illúzióim afelől, hogy bár minden régi klasszikus felújítása egyszerre szól a nosztalgiázni vágyó régi játékosoknak és egy merőben új közönségnek, ezt a hármast szinte csak azok fogják értékelni, akik felnőttek rajta. Nem gondolom, hogy ez baj, egyszerűen csak nehéz elképzelnem, hogy egy aktuális címeken szocializálódott mai kamasz vissza tudna menni az időközben kétszer rebootolt Tomb Raider széria tank irányításra optimalizált, kockákból felépített pályákat felvonultató gyökereihez.

Ezek a maguk idejében részben remek címek mai szemmel nézve finoman szólva nem hozzáférhetőek és ezen bizony a bekapcsolható modern irányítás sem segít, sőt. Igazából aki nem emlékezetből, meg izommemóriából dolgozik, annak már a tanító pályáktól kihullik a haja, mert hát lássuk be, nem túl informatív, amikor Von Croy bácsi azt mondja, hogy nyomd meg az akció gombot. A modern irányítás ráadásul pár dologban teljesen eltér a tank eredetitől, így a tanító szövegek olykor még félrevezetőek is, ahhoz meg, hogy egyáltalán használható legyen, elég sokat kell állítgatni rajta, így én hamar visszatértem a jól ismert tankosdihoz. Ami viszont nagyon jó, hogy Lara kapott pár új mozdulatot, amiért különösen hálás voltam például a 4. rész indokolatlan-horribilis mennyiségű szűk helyeken négykézláb kúszó-mászó részeinél, ahol most már lehet bukfencezni is. A fejlesztők tanultak az előző rész szinte láthatatlan kulcsaiból is, így most már minden kulcs ordas méretű, viszont a modern grafikára váltva sok helyen még mindig alig látni, olyan sötét van, és bizarr módon állítani sem lehet a fényerőt. Persze egy sötét földalatti sírkamra jóval reálisabb, sokszor kapcsolgattam vissza retro mode-ba, csak hogy lássak.

A feljavított látvány ahol jó, ott elképesztően jó, és egyértelműen a legrövidebb Chronicles kapta a legalaposabb szépítő kezelést, míg a hosszabb Revelations-nek látszólag csak az első harmada fért bele az időbe, aztán kicsit visszaesik a minőség, az Angel of Darkness újrakiadása pedig ironikus módon ugyanúgy félkész, mint az eredeti. Az új bevilágítási rendszer minden esetben rengeteget dob a látnivalókon, akárcsak az új és feljavított effektek, illetve geometria, a teljesen új 3D modellek és tereptárgyak, és nem utolsósorban a nagy felbontású, sok helyütt térbelinek ható új textúrák. A Chronicles pályáin tényleg öröm ide-oda kapcsolni, mert elképesztő a különbség a régi és az új verzió között, miközben az agyam azt sugallja, hogy de hát ez mindig is így nézett ki, mert mindkettő autentikusnak hat. A Revelations első pályái szintén fantasztikusan festenek, és bár azt hittem, szinte semmire nem emlékszem belőlük, menet közben csak feltörtek az emlékek az óriási sakktábláról, vagy a mozgó vonat tetején ugrálásról.

Az Angel of Darkness sajnos ezúttal is a feketebárány, amelynek ordító hibáit az emo körítéshez dukáló rengeteg szemhéjtus is csak felerősíti. Lara ebben a részben egy csuklós busz kecsességével mozog, mintha késve reagálna a gombok lenyomására, ráadásul rengeteg bug is megmaradt. Technikailag játszható, csak kérdés, hogy érdemes-e, de számomra ezúttal is érdekes látni egy-egy félig kivitelezett új mechanika mögött az eredeti elképzelést, ami ez a játék lehetett volna, ha nincs az iszonyatos időnyomás. Vicces, amikor egy berúgott ajtó, vagy eltolt láda után Lara közli, hogy erősebbnek érzi magát, és a stamina csík is lehetett volna egy jópofa újítás, de jelen formában leginkább csak bizarr. Lehangoló látni, hogy a legtöbb helyszín majdnem ugyanolyan sivár és félkész, mint az eredeti megjelenéskor, és például a Párizsban ácsorgó NPC-k némelyike is ugyanolyan csúf, mint PS2-n, míg többen teljesen megújult külsőt kaptak. Ami még kínosabb, hogy néhány régi effekt az új verzióból teljesen hiányzik, így csak remélni tudom, hogy az Aspyr kitol majd még pár frissítést ehhez a csomaghoz. Arról már csak félve ábrándozok, hogy idővel a régen a Chronicles mellé járt pályaszerkesztőt, vagy esetleg a Soul Reaver újrakiadáshoz hasonlóan pár concept artot, fejlesztői interjút, esetleg korabeli werkfilmet is hozzácsapnak a csomaghoz.

Összességében persze így is nagyon örülök, hogy ez az újrakiadás is elkészült, és hogy az Aspyr adott egy második életet a Chronicles, illetve az Angel of Darkness számára is, ezek a kevésbé sikeres részek ugyanis sok rajongó szívében egészen különleges helyet foglalnak el. Különösen a The Angel of Darknessnek van máig kultusza, és sok moddolásba és pályatervezésbe belefolyt játékos dolgozott a törölt, vagy félkész tartalmak helyreállításán. Nem lebecsülendő az sem, hogy a közösségi média tanúsága szerint a közösség sok oszlopos tagja be lett vonva az újrakiadás készítési munkálataiba és jelentősen közreműködött a textúrázásban, vagy épp a Chronicles igényes töltőképernyőinek elkészítésében. A döbbenetesen jó fotó mód végtelen lehetőséget rejt, így a kreatívabbak már ezzel végtelen időt eltölthetnek egy-egy régi kedvenc helyszínen, és bár az FMV átvezetők az eredeti minőségben lettek átemelve, ezek is meglepően időtállóak és hozzá is tesznek a nosztalgia faktorhoz.

Ami engem illet, én azt élvezem legjobban, hogy egy-egy ilyen pakk jó ürügyet jelent számomra is a gyerekkorom egyik kedvenc videojáték sorozatának újra átélésére, elvégre számomra az első Tomb Raider volt a kapudrog a gaming világába. Egészen más mai szemmel és türelemmel újrajátszani ezeket a helyenként meglepően rohadt nehéz és sok türelmet igénylő játékokat, és ma már az is jobban feltűnik, mennyire logikátlan némelyik fejtörő, vagy mennyire nem világos, mit kell csinálni, de ez is rendben van. A rengeteg acsi hajszolása önmagában egy egészen újszerű hozzáállást igényel, a legtöbbje ugyanis annyira furán specifikus, hogy guide, vagy rákészülés nélkül a legtöbb garantáltan kimarad. Borzasztóan élvezem ezeknek a megnyitását, bár tény, hogy némelyik legalább annyira próbára tette a türelmem, mint egy-egy FromSoftware-féle opcionális boss. Kinek az ötlete volt, hogy fejezz be úgy egy pályát, hogy Lara lángol?!

Tomb Raider veteránoknak ismét okkal dobbant nagyot a szíve Valentin-napon, hiszen már második éve kaptak egy újrakiadás-csokrot és vele remek ürügyet arra, hogy újra eltöltsenek pár tucat órát Larával, aki a legtöbb pályával együtt immár kevésbé szögletes, mint hajdanán. Bár sajnos érződik a csomagon, hogy az elkészítésére a már rendelkezésre álló assetek ellenére is nagyon kevés volt az egy év, ezzel együtt is hatalmas élmény, hogy mai fejjel, bő húsz évvel később újra átélhetem ezeket a címeket és visszatérhetek a gyerekkoromba. A nosztalgia sokat segít a hiányosságok fölötti szemet hunyásban, de főleg a The Angel of Darkness ezúttal is komoly csalódás, így csak remélni tudom, hogy idővel befejezik legalább a most nyilvánvalóan félkész grafikai tuningját. Új rajongókat sem ez, sem az előző trilógia nem fog szerezni a vagány régészhölgynek, de mi, akik vele nőttünk fel, örüljünk, hogy ezek a kísérletezőbb epizódok sem maradtak ki az Aspyr archiválási kezdeményezéséből.