The Stone of MadnessTeszt

Az őrület köve, amiről a játék a nevét kapta, a tizenötödik századtól kezdődően valóban egy létező elmélet volt az orvostudomány egy szűk szegletében. Az elképzelés szerint az őrületet, a demenciát és a hasonló mentális betegésgeket egy olyan kő okozza, amely a betegek fejében található, ezért annak eltávolítása a gyógyulás elengedhetetlen feltétele. Az, hogy a páciens esetleg bele is halhat ebbe, esetleg semmiféle követ nem találnak a fejében, teljesen mellékes volt, a lényeg, hogy az "agyturkászat" kifejezés akkoriban egy kicsit még mást jelentett. A játék elején a prológusban pontosan egy ilyen kő kerül elő, amit ráadásul hőseink találnak meg, de ne szaladjunk ennyire előre, ismerkedjünk meg először a jezsuita intézménnyel. Az abbé által irányított népes komplexum tömve van szadista őrökkel, szigorú apácákkal, beszari papokkal és furánál furább szerzetekkel, akik bár többé-kevésbé szabadon járkálhatnak, de valójában hosszú ideje élvezik a kolostor vendégszeretetét, aminek a napi botütések épp annyira részét képezik, mint a közös ima.

Egy kis, ötfős csoport fejébe veszi, hogy megszökik a jól őrzött épület falai közül, és ha már arra járnak, nyomozásba is kezdenek, hogy pontosan milyen hatalmi játszmák is zajlanak a színfalak mögött, és ki irányítja valójában a zárdát. Az ötök - ahogy ezt megszokhattuk a taktikai lopakodós játékokban - teljesen más dolgokhoz értenek. Van közöttük egykori pap, ősöreg boszorkány, talpraesett tolvajvérű nő, néma önkínzó óriás és egy kislány is. Van, aki ügyesebb a zárnyitásban, más nyomokat tud követni, a kislány pedig apró nyílásokon keresztül is tud közlekedni. Egyikük sem ért mindenhez, de jól kiegészítik egymást nappal és éjszaka. A játék ugyanis úgy épül fel, hogy a nap elején ki kell jelölnünk közülük hármat, velük tudjuk bejárni a kolostor területét, és nyomokat gyűjteni. Természetesen az intézménynek nagyon szigorú szabályai vannak, a lezárt területekre nem szabad menni, gyanús mozdulatokat nem szabad tenni, rend és fegyelem uralkodik. Nem csak az őrök és az apácák nehezítik a nyomozást, hanem a karakterek gyengeségei is. Ne feledjük, ők elvileg azért vannak itt, mert valamikor őrültnek lettek nyilvánítva, és ha ez a címkézés túl szigorú is, mindegyiküknek van valami fogyatékossága, fóbiája vagy tényleges őrülete. Van, aki nem bírja a túl erős fényt, más pont fordítva, a sötét helyektől irtózik. Vagy a vízköpőktől, esetleg a hulláktól. És persze az épület úgy van felépítve, hogy nem elég a kihívásokkal megküzdeni, de közben a gyengeségeket is folyamatosan menedzselni kell, különben vagy a lebukás veszélye nő meg, vagy szépen lassan megőrül aznapra egyik-másik csapattag, és mehet idő előtt pihenni.

Természetesen a pályadesign szinte mindenhol engedélyez többféle kombinációt, tehát a legtöbb feladat bármilyen csapattal megoldható, csak ügyesen kell kombinálni. Ahogy beesteledik, megjelennek a szellemek is, akik szintén a nyomunkba erednek. Ha idő előtt kihullik valaki a csapatból, a többiek még folytathatják azon a napon, de összedolgozás nélkül elég nehézkes, ezért ha nagyok a veszteségek, érdemes visszavonulót fújni, holnap is van nap. Az éjszaka pedig egy teljesen más feladatot tartogat, az ötök ugyanis összegyűlnek egy cellában, és a szó szoros értelmében a sebeiket nyalogatják. Ilyenkor mindenkinek adhatunk egy vagy több feladatot, van, aki a verések miatt elszevedett sérüléseket tudja gyógyítani, más pedig felvidítja a csapatot. A néma óriás munkát vállal, hogy csökkenjen annak az értéke, hogy mennyire gyanakszanak az őrök a csapat tagjaira. A tolvaj iratokat hamisít, amivel bizonyos területekre kevesebb őrt vezényelnek másnap, a kislány pedig kioson, és összeszed mindent, ami a keze ügyébe akad. Mindenkinek megvan a dolga, aztán a napi ciklus kezdődik előröl.

A The Stone of Madness két kampányt kínál, egy hosszút és egy még hosszabbat. Ugyan elvileg végig lehet érni ezeken néhány óra alatt, az átlagos képességű játékosoknak legalább 30 órába fog telni, mire mindkét módon kijutnak az intézetből. Ráadásul a két kampánynak nem csak a feladatai és a története teljesen más, hanem az alaprajza is, a kolostor teljesen más helyszíneit vonultatják fel ezekben. És közben ne legyenek illúzióink, nem csak a papok korrupt, agresszív és szexre éhes viselkedésével fogunk megismerkedni, hanem mi is legalább annyira antihősként irányítjuk a történéseket. A szó szoros értelmében lopunk, csalunk, hazudunk és ölünk, ha a továbbjutásnak nincs más módja. A játék ha nem is annyira torz settingben játszódik, mint a Blasphemous, több szempontból még túl is tesz azon, hiszen itt nem egy fantasy környezetben történnek a bemutatott borzalmak, hanem egy olyan történelmi közösösségben, amely akár lézethetett is volna. Vallásos játékosoknak mindenesetre nem ajánlott próbát tenni vele.

Felvetődhet a kérdés, hogy a lopakodás vagy a taktikázás van-e inkább túlsúlyban. Lopakodni az esetek többségében nem kötelező, tehát lehet próbálkozni akár tankként is, másrészt ha nagyon jók vagyunk, rengeteg szituációt megoldhatunk a képességek jó kombinálásával is. Tehát a taktikai elemek jóval erősebbek, egyszerűen minden mindennel összefügg, a használható tárgyak, a gyengeségek és erősségek, a napszakok egymás utánisága és az akciók közötti tervezési fázisok. Közhelyes, de igaz: egy ilyen rendszer pont annyira erős, mint a leggyengébb eleme, tehát ha valami nem működik jól, esetleg rossz a játékegyensúly, akkor a kihívás képes frusztrációba fordulni, a taktikázás pedig rögtönzésbe. A The Stone of Madness sajnos rendkívül bugosan jelent meg, ami sokak számára tönkre is tette az élményt. Egyrészt technikai hibák sokaságát vonultatja fel (hibás és beragadó animációk), másrészt egy csomó design-döntés jogosultsága megkérdőjelezhető. A kamerát nem lehet a helyszíneken szabadon mozgatni, így mindig csak az adott szobát tudod megtervezni. A gombkiosztás egérrel és billentyűzettel nagyon rossz, átállítani nem lehet. Sajnos eléggé kusza kontrollerrel is, de az még mindig inkább ajánlható. A napszakokat nem lehet átugrani vagy gyorsítani, ezért néha perceket kell várakozni úgy, hogy a játékos már lépne tovább szíve szerint. Aztán sokan keserűen élik meg a játék nehézségét is, nap közben ugyanis nem lehet egyáltalán állást menteni. Ezzel a kritikával én nem értek egyet, bár tényleg nehéz a negyed órás szakaszokat hiba nélkül lehozni, de a játék lényege tűnne el, ha minden sarkon lehetne gyorsmentést nyomni. Ha már itt tartunk, nem volt szó eddig a nehézségről, pedig a zsáner legendásan szigorú szokott lenni. Ebben is szintet lép a játék, tiszta szívvel ajánlom mindenkinek az easynek hazudott nehézségi szintet, ami bárhol máshol egy medium és hard közötti kihívásnak feleltethető meg, afölé pedig tényleg csak akkor állítsátok, ha már nagyon hatékonyan megy a bújkálás, vagy valamelyik kampányt már befejeztétek. A fejlesztők már nagyon ígérik a javítást, ami több fenti problémát is orvosolni fog, nagy szükség is van rá.