The Legend of Zelda: Tears of the KingdomTeszt

Korábbi gyakorlataimtól eltérően (értsd: egy ilyen alkalomra legalább egy hetes szabadságokat vettem ki) egyáltalán nem vártam a Tears of the Kingdom-ot. Ennek persze vannak személyes okai is - csak hogy ne kelljen találgatásokba kezdeni: a géming manapság sokkal kevésbé fajsúlyos szerephez jut az életemben - és persze a vajmi kevés promóciós anyag, ami napvilágot látott… hát, finoman fogalmazva, nem győzött meg a játék létjogosultságáról. Erről kicsit bővebben: most tényleg fogták a Breath of the Wild teljes asset rendszerét, vizuálját és idepöccintették? Tényleg fogták Hyrule (egyébként mesés, fantasztikusan kidolgozott) világát és valami himi-humi pöcsköszörülést követően idepöccintették? Tényleg ez tartott 6 évig? TÉNYLEG??

Tényleg. Csak azzal az egyetlen aprósággal, hogy a térkép közben legalább a kétszeresére hízott, és hogy egyébként a meglévő világot szinte az utolsó fűszálig átdolgoztak (értsd: a dolgok mai állásához igazítottak). Hyrule-ban új szelek fújnak és ezek a szelek egészen másként lehelik be a vadont - ennek a tanulsága pedig az, hogy egy ekkora világban nem az számít, hogy itt-ott ismerős helyszínekbe botlasz, hanem a tartalom, ami ezeket megtölti.

Néhány évvel a Breath of the Wild eseményei után járunk, Link és Zelda pedig - jobb dolguk híján - lemerészkednek a kastély alatti alagútrendszerbe. Ahol aztán eléjük tárul Hyrule piszkos kis múltja. Na jó, ne túlozzunk, semmi blikkbe illő speciális botrány, csupán a királyság keletkezésével kapcsolatos részletek kerülnek felszínre, néhány vizuális emlék a zonaiakról, akik Hyrule első civilizációját alkották. És persze mit sem érne az egész egy jó kis konfliktus nélkül: ami el tud romlani az el is romlik, Zelda a szokásos köddé válós skilljét gyakorolja, Link pedig egy felhők közti kis lebegő szigeten ébred, minden eddigi képességétől megfosztva.

A Tears of the Kingdom jó folytatás révén nem szándékozik eltérni elődjének jól bevált felépítésétől: képességeink jelentős részét már a tutorial szekcióban megkapjuk és úgy gondolom ez továbbra is így van jól. Egyfelől: a játék teljes mértékben non-lineáris, tehát arra indulsz el, olyan sorrendben abszolválod a tennivalóidat, ahogy az neked kényelmes, nincsenek öncélú, értelmetlen backtrack-elések, láthatatlan falak, “értsd meg, ide most még nem tudsz belépni ez meg az nélkül” nonszenszek. Másfelől: a képességek azért vannak, hogy használd őket és a világ minden porcikája úgy is van berendezkedve (berendezve, nyilván), hogy értelmet nyerjenek és hogy az adott problémára legyártott megoldásod hasznos eszközei legyenek. Na, jól belevágtam a sűrűjébe, lassítsunk picit.

A Legend of Zelda játékok a kezdetektől fogva három darab építőelemmel operálnak: felfedezés, puzzle-fejtés és harc. Ezek közül úgy gondolom, ami konstans erőssége volt a sorozatnak, az a minőségi puzzle-feladványok (még a főellenségharcok is egyfajta rejtvények voltak, minimális ügyességi résszel meghintve), a harc egészen a Skyward Sword-ig majdhogynem dísznek, kis túlzással “na, nyomkodja meg párszor azt a támadás gombot is, nehogy bealudjon a dungeon közepén” vezérelven működött. A felfedezés viszont a Breath of the Wild-al “nyílt tágra”: a nagyobb, ámbár lineáris tereket felváltotta a hatalmas homokozó, a Tears of the Kingdom pedig mindezt igyekszik négyzetre emelni. A kulcsszó a vertikalitás és ebben az új Zelda kaland olyat nyújt, amit egyik kortársa vagy korábbi “versenyző” sem tudott. Link világának jelenlegi bejárható intervallumát a föld gyomra és a csillagos ég öleli körbe, mindez példátlan részletességgel kidolgozva, tartalommal pedig igen gazdagon megtöltve.

De mégis milyen tartalommal lehet egy ekkora világot megtölteni? - ébred fel benned a szkeptikus, teljesen jogosan. Természetesen vannak kulcs-objektívák (hogy mondjam ezt magyarul?) amiket a játék már a kezdetektől felkínál, mint erősen ajánlott abszolválandó célokat, de úgy egyébként minden opcionális. Ha elég kemény arcnak tartod magad, akár a legelején felmászhatsz a végső helyszínre szembenézni a főgonosszal, de ha csak kirándulni szeretnél, azt is megteheted, hidd el, egy percig nem fogsz unatkozni. Mondok egy példát: kitűztem célul, hogy az egyik hegyről felfedezett tornyot jól meglátogatom. El is indultam felé, ám egyszer csak megpillantottam, hogy jobbra tőlem egy pusztán három bokoblin gyepál egy szerencsétlen kalandort. Gyorsan odasiettem és levertem a kis füles ördögfiókákat, mégse ezen múljon szerencsétlen élete. Aztán találkoztam egy éhes, kimerült korokkal (ezek afféle cuki kis mini-entek), aki elszakadt a barátjától - építettem hát neki egy repülőt (erről majd később), amivel átreptettem a másik hegyen táborozó gézengúzhoz, majd eleredt az eső - ilyenkor úgyse nagyon lehet hegyet mászni - gyűjtöttem pár gombát a helyi kis erdő szélén, majd készítettem belőle egy jó gombapaprikást. Közben segítettem egy asszonynak megtalálni a barátnőjét, akikről közben kiderült, hogy a Zsiga Klán tagjai (ők a helyi rettegett bűnszövetkezet, akik kiválóan álcázzák magukat és imádják a banánt) - így hát bunyóztunk egy jót… Izé, eltelt két óra, hova is akartam menni? Jaaa, a torony…

Tehát mint látod, nem kell feltétlenül csapongó ADHD-s kisgyereknek lenned akinek elgurult a ritalinja, elég egy kis kíváncsiság és máris szögre akasztottad az időt.

Visszatérve az építőelemekhez: a harc talán a leglátványosabb fejlődésen ment keresztül az elmúlt pár epizód alatt: gimmick-ből egyfajta RPG light lett, ezt pedig a Tears of the Kingdom tovább tökéletesítette. Amit az elődjéből hiányoltam, az a gazdag ellenfél paletta - nem hiába, a Dark Souls is lassan 12 éves lesz, megszoktam a rémségek kicsiny boltja választékos felhozatalát. És bár azt a szintet sajnos még mindig nem üti meg, de kellemesen bővült a “kínálat” és ezáltal a variációk száma is. Valahogy úgy érzem, összességében jobban megkomponált összecsapások díszítik az új Zeldát, átgondoltabbak, egyedibbek a bokoblin camp-ek, fortress-ek, nincs az az érzésem, hogy ejj, ezt már láttam, unom, inkább elkerülöm. A másik dolog ami bántalmazta a csőrömet a Breath of the Wild-ban: a komplex dungeon-ök shrine-okká és divine beast-ekké “züllesztése”. És bár az úgynevezett dungeon-ök ezúttal sem lettek sokkal bonyolultabbak mégis úgy érzem, a jelenlegi eszköztárammal sokkal merészebb megoldásokat is érvényre tudok juttatni. Szembejött az egyik ilyen “dungeon”-ben egy feladvány, amit teljesen biztosra veszek, hogy nem úgy tervezték abszolválni, ahogy én tettem, de bevillant a feladatra egy merész megoldásom és addig ügyeskedtem, míg össze nem jött. És az, hogy ezt megtehetem, igazán fantasztikus! Ami pedig a shrine-okat illeti, nos, még mindig nagyszerű feladványokat rejtenek. Még ha az Ocarina of Time - Water temple komplexitást hiába is várjuk - el kell fogadnunk, hogy ez a non-linearitás ára és hogy a világ a kompaktabb, vízben azonnal oldódó sikerélmények irányába halad - a nap végén nincs oka az elégedetlenségre a bennünk szunnyadó puzzle-abszolver mérnöknek.

Szerettem volna mindenképp szót ejteni az építkezésről, a zonai eszközökről és az ultrahand nevű képességről. Ez utóbbi segítségével tényleg igazi mini-Minecraft-é varázsolhatjuk Hyrule-t. A lényeg, hogy különféle primitív elemekből, deszkákból, kerekekből, vitorlákból, ventilátorokból, rakétákból, tűzköpőkből (...) ragaszthatsz össze konkrétan bármit. Járművet, fegyvert, amit csak akarsz. Ez két dologra is jó: egyrészt valóban hasznos, kalandjaidat elősegítő holmikat gyárthatsz, egy-egy szitu meg is követeli, szóval kreatívnak lenni hasznos és mókás. Másrészt, a Breath of the Wild különféle (ott még igencsak kezdetleges) építményeinek sikerét követően tudatosult a Nintendo döntéshozóiban, hogy a szélesebb tömegeket a felhasználói tartalmak ilyen formában történő gyártásával lehet 2023-ban a legjobban megszólítani. Akármennyire is fáj ezt leírni, ma már nem egy - a megjelenést követő 19. napon megjelenő - cikk felé fordítja orcáját az Istenadta nép, hanem a 10 másodperces tiktok videóra, amiben egy random felhasználó tüzet pisilő óriásszobor építményét mutatja be. Az eredmény? Csak az első napokban 10 millió eladott példányszám, és ezzel az eddig relatíve szűkebb, főleg Nintendo kedvelők kiskedvence csoportból a Legend of Zelda kihajózott az igazi nagykutyák vizére - félreértés elkerülése végett: teljesen megérdemelten.

Beszélhetnék még a vizuális tartalomról, bár nem tudom, mennyire releváns ez: mindenki tudja, hogy a Switch-ből nem fog PS5 szintű látvány kipattanni. De amúgy a funkcióját ellátja, egyes feltételek mellett pedig (nem győzöm hangsúlyozni, a platform korlátaihoz képest) egész látványos dolgokra is képes. Mindezt úgy, hogy ezalatt a hatalmas világ csilliónyi lehetőségét számba véve egyetlenegy bugba nem futottam, egyetlenegy kress nem barmolta szét egyetlen perc játékidőmet sem - ez azért elég komoly fegyvertény. Sok helyen olvastam, hogy képes itt-ott durván beszaggatni: ilyen a jelenlegi negyven akárhány órám alatt talán ha fél percre nyomta rá a bélyegét. Beszélhetnék a hangokról, a minimális szinkronmunkáról és a klasszikus Nintendos gügyögésről, amivel a fennmaradó 97.5%-ban pótolták annak hiányát. Amikkel néha akár pornót is lehetne “szinkronizálni”, annyira viccesen bír meglepődni Hyrule naív népe. Vagy a zenékről, amiknek egy része a Breath of the Wild-ból migrálódott át - és amik egyébként még mindig kiválóak. Tényezők volnának? Aligha.