Ejj, nem kicsit irigyelem Liquid nagyfőnököt az 576 Konzolos Okami tesztjéért, amelyben a kakaót, a paplant, meg a ki tudja még milyen kényelmes-komfortos, pihe-puha érzéseket fűzte a játék során megtapasztalt élményekhez. Azóta is behasít az agyamba, ha ilyen játékkal találkozom: akarom a kakaót, kérem a pihe-puha paplanomat, és szeretnék bekuckózni minimum egy jó meleg radiátor mellé, hogy teljes legyen a szinesztézia. A The Legend of Zelda: Echoes of Wisdom esetében ráadásul csak az bevezető tizenöt percben érdekes, hogy a sorozat történelmében először játszunk Zelda hercegnővel, az intro szakasz után elvesznek a részletek. Csak te leszel a paplanod melegében, meg a teljes figyelmed beterítő kaland, amit a Nintendo századjára is el tud úgy adni, hogy érdemi feltöltődéssel legyél gazdagabb.
Az alapfelállásról nem is fecsérelnék sok szót; az intró szakasz során trappolunk Linkkel egy labirintusban, aztán hirtelen megszólal az orgona (Brrr, az a bizonyos orgona!), végül a malacfejű Ganont is lerendezzük. A gonosz viszont egy utolsó poénként ráhúzza Hyrule földjére az Ürességet. Akit elér a transzdimenzionális köd, annak imposztor formája tér vissza Hyrule-ba, így Zelda hercegnőnek is menekülőre kell fognia, ugyanis a kastély népe sem marad ki a babonából. Így kell lépésről-lépésre visszafoglalnunk a köd fogságából a királyságot. De ebben segítségünkre lesz Tri, a lelkes kis lélek, aki a sötétségből ki-be járkál, és fogvatartott barátainak felszabadítására kér fel minket, így dinamikus duóként Zelda és Tri hozza el a fényességet Hyrule földjére. Mégpedig Link nélkül!!!
A meglepő fordulat azt hozza magával, hogy Link híján egy törékeny varázsló kaszthoz tartozó hőssel, mégpedig egyfajta familiárisokat idézgető, druidaszerű formával kell nekivágnunk a kalandnak. Zelda nem harcos, nincs kardja, csak egy varázsbotja, aminek segítségével a legyőzött szörnyeket, megtalált tereptárgyakat tudja kvázi klónozni, azok varázserő-igényének korlátai között. Idővel Tri fejlődik, tehát egyre többet és nagyobbakat tudunk varázsolni.
Míg az elején kígyósereget idézve próbálunk utat törni a moblinok között, addig később magasabb rendű harcosokat, cápákat, meg hasonló lényeket húzunk magunk mellé, hogy segítsenek. Persze a vízi helyszínre főként azzal kompatibilis lények kellenek, a robbanó hal meg később a klasszikus faltörő bombaként is működik a sziklás falaknál... Szóval itt van elrejtve a zeldás szekvencialitás. Sőt a tereptárgyak segíthetnek például lépcsőt építeni, emelvényt, vagy trambulint tenni olyan helyekre, amelyek elérhetetlenek. De itt is a varázserő korlátoz, nem lehet a játék elején mindjárt eljutni mindenhova. A rengeteg tanulnivalóból persze többnyire csak vicces helyzeteket facsarhatunk ki, használni szerintem csak a képességek 25%-át fogjuk. A Nintendot dicséri, hogy a rendszert kiakasztó idézéssel nem találkoztam, minden logikusan épül a helyszínek rendszerébe.
És persze Link "emlékét" is magunkra húzhatjuk, de szinte csak másodpercekig. így bizonyos helyzetekben rövid ideig tartó kardozással is kihúzhatjuk magunkat a csávából. Ráadásul Tri ereje nem csak a mezsgyék közötti ugrálásban merül ki, ugyanis segítségével erőnkön felüli, mozdítható tereptárgyakat húzogathatunk, amelyek sokszor a logikai feladványok megoldásában segítenek majd.
Emellett a Link's Awakening-ből, pontosabban az öt évvel ezelőtti remake-ből is ismerős titokrendszer, tartalom és látvány fogad mindenkit. Van egy extra réteg a smoothie-készítésben, ahol az összegyűjtött alapanyagokból kraftolhatunk magunknak bubble teát meg hasonló "potion" itókákat. És stempliket is gyűjthetünk egy Tingle-szerű idétlen ejtőernyős karaktertől. A játék mérete amúgy szerintem tökéletes, a 20 órás játékidő pontosan elég egy ilyen felülnézetes Zeldához, és minden, de tényleg minden rész úgy van felépítve, a nehézség íve olyan jól van adagolva, hogy kellemesen érezd magad játék közben. Nem pedig úgy, hogy a puzzle, esetleg a harc rétegének kihívásaival küszködj, esetleg munkának érezd a haladást. Tudom, ezért sokan nem fogtok szeretni, de bőven van olyan Zelda játék, ahol én a haladást másképp, sokkal melósabb feladatként éltem meg, így csak ilyen téren is örülni tudok az Echoes felépítésének.
Negatívum is van, de ezek csak a felszínen motoszkálnak. Egyrészt a képfrissítés nem túl acélos. Főleg teremváltásoknál, áttetszőség-effektusoknál döccen be a kép, de a játékmenet simán szlalomozik 30 fölötti és az alatti értékek között, a mezőn grasszálva is. A másik nyavalyám az UX, ami mostanában többnyire minden belsős Nintendo játéknál feltűnik. Persze, szeretjük a japános letisztultságot, és a Persona menüjének cirádás mivolta sem feltétlen iparági mérce, de ezt a lelketlen, "menüszerű" menüket a Wii idejében elfelejthették volna. A varázslatos mese hangulathoz nálam hozzátartozik, hogy a gyönyörű látvány, tökéletesen hangszerelt muzsika párosából nem zökkent ki a minimalista, szépre csiszolt, de végtére is informatikai termékre emlékeztető kezelőfelület.
Az ősz kellemes meglepetése számomra az Echoes, ami ötleteivel figyelmet követel, megvalósításával élményt és takaros hangulatot kínál, ívével pedig lebilincsel. Nem tökéletes, de Switchen már szerintem semmi nem lesz az. Ellenben egy olyan cím, amit ajánlhatunk annak, aki a SNES-GB érában is nyomta a Zeldákat, illetőleg azoknak is, akik csak most kóstolnának bele abba, hogy milyen is zeldázni. Csak tudjátok, készítsetek be kakaót, paplant, meg egy jó meleg vackot a kanapé sarkában...
PLATFORM Nintendo Switch | KIADÓ Nintendo | FEJLESZTŐ Nintendo EPD, Grezzo | MEGJELENÉS 2024. szeptember 26. | ÁR 25.000 Ft