Caravan SandWitchTeszt

A Caravan SandWitch a kedves és festői posztapokaliptikus világával keltette fel az érdeklődésem, melynek jellegzetes stílusa a legjobb értelemben vett digitális kézművesség érzetét kelti. A képek, a videók és a premissza alapján egy agressziótól mentes, komfortos felfedezés vár ránk, melyben az egyetlen nyugtalanító tényező egy minket figyelő boszorkány, de a nyitott narratív-kalandban nem csak a G-Manként viselkedő Sandwitch, hanem jó néhány környezeti akadály (köztük egy gigantikus anomália), valamint egy maroknyi különös kommuna is keresztezi majd utunkat.

Egy Sauge nevű lányt irányítunk, aki a történet elején egy segélykérő jelet fog nővérétől, a játékban pedig elhagyatott anyabolygóját, a Cigalo-t kell felfedeznie, hogy hajótörött testvérét megtalálja. A visszatérés során Sauge gyermekkori emlékeivel, az egyes helyszínekhez fűződő érzelmeivel, rég látott rokonaival, valamint egykori közösségével is megismerkedünk, feladataink pedig nem csak a felfedezésből, a gyűjtögetésből, valamint eszközeink fejlesztéséből, hanem emberi kapcsolataink egyengetéséből, illetve elvarratlan szálak kezeléséből állnak. Mivel egy anomália miatt masszív kivándorlásra, majd a bolygó jelentős elnéptelenedésére került sor, a helyiek minden apró segítséget örömmel fogadnak, legyen szó létfontosságú alkatrészek pótlásáról, más közösségek felkereséséről, vagy épp a társasági élet előmozdításáról. A párbeszédek és belső monológok feliratozva lesznek, a buborékok pedig kellemes kluttyogás kíséretében jelenítik meg a szövegeket, de az interakciók mellett az elragadó zenék, a karakterek kedvessége, valamint a bejárható helyszínek megnyugtató hangulata is erősítik a wholesome hatást.

A térkép nem gigantikus, de elég kiadós, a komótos kisbuszozás során pedig valóban egy színpompás wasteland nyílik meg előttünk. A tájat a Konzorcium által hátrahagyott ipari telepek, valamint a bolygó ökológiai kizsákmányolásához használt munkagépek tarkítják, az egyes romok pedig újabb és újabb rétegekbe adnak betekintést, ahogy eszközeink száma egyre csak gyarapodik. Kezdetben jelzavarókat kell kiiktatnunk, így szépen sorban rálátást nyerünk a térkép minden szeletére, később pedig grappling hookot is feloldhatunk, amellyel ajtókat, illetve elásott tárgyakat rángathatunk ki a helyéről. A történetben a továbbhaladást mindig valamilyen fejlesztés után érhetjük el, a nyersanyagigény pedig úgy lett belőve, hogy a fősztori mellett egy-két családi szívességet, vagy öntevékeny gyűjtögetést is be kelljen iktatni. A kisbuszra szerelt antennával szkennelhetjük a környezetet, ami nem csupán a gyűjthető komponenseket, valamint az interakciós és hekkelési lehetőségeket, hanem a bolygó ökorendszeréhez tartozó micéliumhálózatot is láthatóvá teszi (időnként erre is szükség lesz). A küldetéseket mindig a Toaster rendszeren, egy helyi közösségi hálón kapjuk meg, ez pedig nem feltétlenül jó hír, ha érzékenyek vagyunk a gyakran felbukkanó értesítésekre, vagy kényszeresen nullázni szeretnénk a bejövő üzeneteket.

A harc teljes egészében kimarad, és bármilyen kreatívan is próbálkozunk, hősünk elhalálozását semmilyen módon nem tudjuk elősegíteni. Bár a nyugodt játékmenetből ez egyáltalán nem is hiányzik, azért okozhat kiábrándító pillanatokat, ha egy rossz lépés után akkor sem esik semmi bajunk, amikor ordító magasságokból zuhanunk le. Kisbuszunk szintén elnyűhetetlen, de a visszafogott sebesség miatt senki ne is számítson extrém offroadozásra, vagy eszeveszett borulásokra. A legszélsőségesebb precedens akkor állt elő, amikor mozdíthatatlanul beszorultam két szikla közé. Jóllehet, a játék észlelte, hogy megszívattam magam, a felkínált megoldásban azonban nem sok köszönet volt: az értesítés egyszerűen felajánlotta, hogy szívesen visszatesz engem a garázsba, ami persze kilométerekkel odébb volt, mint aktuális tartózkodási helyem (ezzel együtt pedig az elkezdett küldetés). A játékot PS5-ön teszteltem, ahol kellemesen fluid élmény fogadott: akadozást, lassulást nem tapasztaltam, a kamera viszont hajlamos volt rá, hogy zárt terekben teljesen megbolonduljon, tehát amikor hősünk a négy fal között mozog, sokszor előfordul, hogy ideges rázkódás áll elő (mintha a kamera a tereptárgyak között bukdácsolna). Sajnos ez számos alkalommal megpecsételte az élvezhetőséget, remélem, hogy ezt a jelenséget hamarosan javítják.

Ha a felfedezés mellett semmi szükséged a harcra, a Caravan SandWitch mindenképpen a te játékod lesz, hiszen a nyugodt gyűjtögetést, a térkép átkutatását, a relaxáló utazgatást maximum csak a bejövő üzenetek értesítései törhetik meg, amivel az NPC-k folyamatosan bombázzák főhősünket. Ahhoz azonban, hogy működjön a minimalizmus, és a Caravan SandWitch kizárólag a legszebb oldalát mutathassa, egyfajta drasztikus sallangmentességgel is meg kell barátkoznunk: a létrázáshoz és a járműhasználathoz például teljesen hiányoznak az átvezető animációk, bizonyos kapcsolatépítő jelenetek pedig kizárólag a sötétben játszódnak, teret engedve saját képzelőerőnknek. Egy azonban biztos: bármilyen szögből is nézzük, a Plane Toast alkotása boszorkányosan elbűvölő.

PLATFORM PlayStation 5, Switch, PC   KIADÓ Dear Villagers FEJLESZTŐ Studio Plane Toast   MEGJELENÉS 2024. szeptember 12. ÁR ? USD