Blasphemous 2Teszt

Az augusztusi megjelenés alkalmával sajnos nem jutott el a tesztlaborig a Blasphemous 2, az előző generációs verziók novemberi megjelenése azonban remek alkalmat adott arra, hogy pótoljuk az elmúlt évek egyik (joggal) felkapott indie játékának folytatását.

Stílusos pixelart grafikájával, vallásos, illetve a spanyol folklórból merítő körítésével, meg persze véres és kendőzetlen tálalásával a 2019-es Blasphemous sokak szívébe belopta magát, így aztán nem okozott különösebb meglepetést, hogy a The Game Kitchen csapatának megadatott a lehetőség a folytatás elkészítésére. Ez pedig nemcsak a hispán fejlesztőgárda számára jó hír, hanem nekünk, játékosoknak is, bármennyire is szórakoztató és egyedi volt ugyanis az eredeti, kár lenne vitatni, hogy mutatkozott bőven tér az előrelépésre. Hogy sikerült-e elérni ezt az elmúlt négy évben? A jó hír az, hogy igen. Ami pedig még jobb, hogy nem csak a nyilvánvaló területeken...

Nem véletlenül kerültem ezidáig a műfajmegjelölést a Blasphemous esetében, mert bár az első részre is elsősorban metroidvaniaként hivatkoztunk annak idején, a soulslike hatások valójában sokkalta erősebbek voltak – legyen szó a harc jellegéről, a checkpointok működéséről vagy akár a történetmesélésről. Ezzel szemben itt van nekünk a második rész, amely érzésem szerint pont metroidvaniaként tudott érdemben előrelépni. Változni nem változott persze sokat: az összecsapásoknak továbbra is van egyfajta vívós jellege, életmentő iframe-eket biztosító dodge mozdulattal és erős ellencsapásokkal jutalmazó parryvel; a térdeplők használatakor most is újjáélednek az ellenfelek, mint ahogy halál esetén is van miért visszaszaladnunk; mint ahogy a sztori tálalása sem lett sokkal áramvonalasabb, nyakatekert és teátrális nyelvezettel átadva a háttércselekményt. A szekvenciális akció-platformerek jellegzetes elemeit viszont sokkal hatékonyabban sikerült ezúttal implementálni. Ott vannak például a zsáner legfőbb mozgatórugóinak számító extra képességek, melyek szó szerint új utakat nyitnak meg: ezek például most sokkal hangsúlyosabbak, ami miatt az említett szekvenciális jelleg, illetve a (részben önkéntes) backtracking, valamint az ezzel járó jutalmazás is jóval szórakoztatóbban tud működni. De a szó szoros értelmében vett ugrándozásból is jóval több van, mint az előzményben – mind mezei jelleggel, mind pedig apró környezeti fejtörőkbe csomagolva. Úgyhogy amíg az első résznél joggal lehettünk bizonytalanok, addig itt teljes magabiztossággal jelenthetjük ki: igen, ez már vérbeli metroidvania – méghozzá abból is a minőségi fajta!

Ez utóbbihoz kellettek egyéb jellegű előrelépések is persze: az irányítás apróbb bizonytalanságait például remekül sikerült kisimítani, de a harc is sokrétűbb, változatosabb – és ezáltal szórakoztatóbb – lett. Fegyverből például kapásból háromféle van, melyek közül a történet kezdetén választani kell ugyan egyet, viszonylag hamar elérhetővé válik azonban mind. Ezek pedig nemcsak fejleszthetőek, amolyan képességfa jelleggel, hanem még váltogatni is tudunk köztük harc közben on-the-fly módon, ami eléggé kibővíti a harci repertoárt – főleg úgy, hogy meglehetősen eltérő jellegűek az említett harceszközök. Vannak emellett varázslatok továbbra is, ezek valódi jelentőségén azonban nem sokat sikerült javítani: haszontalannak nem mondanám őket, de a mezei szörnyeket kénytelenek vagyunk nélkülük is kiismerni, mert a könnyelműséget erősen bünteti a játék továbbra is, a bossoknál pedig ritkán nyílik igazán optimális ablak a használatukra.

Ha már főgenyák: ők sokkal inkább undorítóak, mintsem nehezek – akad egy két nehézségi tüske, de simán le lehet tudni akár első-második nekifutásra is némelyiküket. Emiatt a végigjátszás is gördülékenyebb – az első rész sem volt igazán nehéz, de a folytatás ilyen tekintetben is jobban csúszik, ami az összélményt tekintve a játék előnyére válik. Az egyszerű mobokat már kevésbé tudom dicsérni: vannak ugyan újak bőven, de meglepően sok az újrahasznosítás, mint ahogy területekre lebontva sincs túlságosan sokfajta belőlük, így aztán a mezei kalandozás-felfedezés során néha kicsit unalmassá tud válni a vagdalkozás – inkább az inkorrektség határát súroló leosztások azok, amik jóízű anyázásokat válthatnak ki, de szerencsére azért ezekből sincs vészesen sok. Nagy baj nincs azonban itt sem – inkább csak arról van szó, hogy amíg minden egyéb lényeges (értsd: a játékmenetre kiható) területen sikerült előrelépni, addig itt nem igazán éreztem ezt.

A Blasphemous 2 meglehetősen „unalmas” folytatás, de szerencsére abszolút jó értelemben, már-már váratlanul könnyedén pipálták ki ugyanis a „több, szebb, jobb” rubrikákat a spanyol fejlesztők. Így aztán ha szeretted az első részt, akkor nem kérdés, hogy ez is kötelező olvasmány: a hús-vér, groteszk körítés, valamint az egyszerre minőségi és stílusos audiovizuális tálalás ezúttal sem okoz csalódást, miközben a játékmenet szinte minden téren fejlődött. Ami pedig ennél is fontosabb: a játék identitása is sokkal erőteljesebbé, egyértelműbbé vált. Négy éve még hihettük azt ugyanis, hogy ez csak egy újabb alkotás, amely igyekszik meglovagolni kicsit a soulslike-hullámokat, a Blasphemous 2 azonban már ízig-vérig metroidvania, amely egyben megkerülhetetlen a műfaj rajongói számára.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), PS4, Xbox Series, Xbox One, Switch
KIADÓ Team 17 FEJLESZTŐ The Game Kitchen
MEGJELENÉS 2023. augusztus 23. / november 2. ÁR €29,99