Stray Gods: The Roleplaying MusicalTeszt

Azt hiszem, valaki(k)nek NAGYON megtetszett a Hades. Na nem a játékmenete, mert akkor épp flowchartok tengerében úszva próbálnának valami jobbat összedobni. Nem is vagyok benne biztos, hogy sok csapat tudna sikerrel járni ez ügyben. Az ihlet itt az esztétikájára vonatkozik. Mert manapság sok tulajdonságnál fontosabb az esztétika, az összhatás, az érzet. (... a vibe, ahogy mostanában mondják. - macko)

Vagy lehet hogy totálisan hülyeséget beszélek, és csak én hallucinálok oda kapcsolatokat, ahol azok nincsenek is. Egy dolog biztos: a Stray Gods nagyon alaposan odatette magát, és mint szerep/kalandjáték, azzal az egyébként tényleg hiánypótló koncepcióval rukkolt elő, hogy ötvözi a szokásos beszélgetéseket a musicalek műfajával. Mert hát dalra fakadni mégis csak jobb, mint nem, és attól tartok hogy eljön a legtöbb "tartalomfogyasztó" ember életében az a pont, amikor döntenie kell arról, hogy fenntartja-e még a musicalekkel szembeni teljesen felesleges előítéleteit, vagy belép egy olyan világba, ahol a haragon túl más érzelmeket is meg lehet élni. Hetero férfiként is, igen. Tagadásban élném az életem?

Azért akartam ezt nagyon gyorsan leszögezni, mert azért a Stray Gods beszélgetéseinek, hm, erős 20-25 százaléka ének formájában lesz meghallgatható. Néha a dalok közben is döntenünk kell majd. Grace, aki a tanulmányai félresiklását követően egy meghallgatáson fakad dalra, hogy ott találkozzon egy igazi, élő Muzsával, még ugyanezen a napon ugyanezzel a múzsával haldokoló formájában is találkozik, méghozzá a lakásán. Na, ezen a ponton nagyjából kiválasztottuk, hogy jófej, arrogáns vagy...excentrikus(?) karaktert játszunk, és onnantól kezdve a markánsabb döntéseink előtt különböző ikonok is jelzik, hogy mely tulajdonságunkra hallgatunk nagyon - ez pedig eltérő történeti elágazásokhoz vezethet majd. De én most komolyan azt írom le, hogy hogyan működik egy beszélgetés-alapú kalandjáték? Te jó ég.

Két kritikus eleme van egy musical-alapú játéknak, gondolom én. Az első: mennyire van egyben maga a történet, a vizuál, meg a kezelhetőség. Nos, itt semmiféle kritikát nem tudok megfogalmazni. A legutolsó menüig tényleg mindenről süt hogy profik rakták össze, minden utolsó szeglete a helyszíneknek (festmények meg 3d renderek mixe, ha jól látok még vénségemre), a karakterdizájn pedig kifejezetten... modern-gótikus-alter-hippie, PONT mint a Hades, ha egy hasonló dizájnt kéne valahonnan említenem. Szóval a játék érdemi része, amit látunk, amilyen menük közt navigálunk, nagyon, nagyon rendben van.

A hangok is rendben vannak. A szinkronszínészek nagyon odatették magukat - nyilvánvalóan, hiszen ezúttal olyan embereket kellett összeválogatni, akik konzisztensen és szépen, érzelmekkel teli tudnak énekelni. A konfliktusok, amik a meggyilkolt Múzsa gyilkosa utáni hajtóvadászattal kezdődnek, aztán persze pszichológushoz nem járó istenek lelki szemetesládáinak kiürítéséhez (is) vezetnek, elegendő komolyabb érzelmi pillanatot is nyújtanak ahhoz, hogy tényleg a hangoknak nagyon a helyén kelljen lenniük. Itt én egy lájtos metakritikán túl nem is nagyon tudok mibe belekötni: a brigád, amivel dolgoztak, nagyon tudja a dolgát. Bravó, tényleg.

És akkor hol a gond? Van egyáltalán gond? Nos, az a nagy helyzet hogy én valamikor 2015 környékén tényleg belezuhantam ebbe a musicalesdibe. Valahol az életemből eltűnt egy hónap a Hamilton (a liberalizmusából már kinőttem azóta, elnézést) és később az In The Heights után, aztán pedig elkezdtem felkutatni a nagyobb klasszikusokat főleg Sondheim művei közt (Company, Pacific Overtures - a someone in a tree minden idők egyik legjobb kompozíciója, FIGHT ME, aztán Sweeney Todd, stb), és rengetegszer veszem elő a mai napig ezeket. Na, szóval amikor arra gondolok hogy musical, akkor ezek a klasszikusok jutnak eszembe. A Stray Gods dalai nem jutnak el ide, de ez szerintem senkit nem fog meglepni. Az érzelmi skálán az "epikus" vonalat egyszerűen nem, vagy csak nagyon rövid másodpercekre érik el a különféle nóták. Van egyetlen dal ami számomra kiemelkedőbb, de az sem teljes egészében, hanem az általa alkalmazott váltások és kicsit más hangvétel miatt (köh, Medusa), DE a többi inkább az érzelmekről, vágyról, haragról, bűntudatról, csalódottságról, konfliktusokról, emberibb mértékben (köh, istenibb mértékben?) szólnak, és ezért egyszerűen nem okoznak akkora katarzist, mint amit elméletben akár adhattak is volna.

De ez tényleg csak az én nyavalyám, és egyszerűen unfair módon magasra tettem a lécet. A zenei része is teljesen rendben van a Stray Gods-nak, tényleg - különben sincs hatalmas választék a musical-rpg-kalandjáték műfajban. Persze, ha hidegrázásod van a dalra kapó karakterektől (for shame! For shaaaaaame), akkor viszont ne erre keresgélj. De ilyet nem írnék oda egy Forma-1 játékteszt végére, nem? Ha utálsz balra kanyarodni, ezt ne válaszd! Köszi. A Stray Gods egy igazán profin összerakott musical-rpg, amely markáns stílussal rendelkezik, és éppen emiatt valószínűleg sokakban mélyebb benyomást fog kelteni, ha fogékonyak erre a zsánerre.

PLATFORM PC, PS4, PS5, One, Series S/X, Switch
KIADÓ Humble Games FEJLESZTŐ Summerfall Studios
MEGJELENÉS 2023. augusztus 10. ÁR 10590 Ft