SteelrisingTeszt

Valahol tiszteletreméltó az, amit a Spiders csinál. A stúdiót leginkább a közepes vagy azt alulról súroló minőségű játékaival szokták párhuzamba állítani, a 2019-es GreedFallal azonban megmutatták, hogy tudnak ők valamivel többet is. A Steelrisinggal pedig ezen az úton haladnak tovább, ráadásul nem is olyan rosszul.

Mindannyian emlékszünk a történelemórákról, amikor XVI. Lajos a francia forradalom leverésére hadba állította automaton seregét, ezzel sosem látott pusztítást szabadítva Párizs utcáira és lakóira. Viccet félretéve, a Spiders csapata egy egészen egyedi csavart vitt a francia történelem eme nem éppen békés időszakába, a megtörtént események közé ugyanis bedobták a mechanikus gépek seregét, valamint a velük szemben álló táncos robotot, Aegis-t.

Történetünk elején Mária Antónia megbízásából kell felkerekednie a táncosból testőrré kinevezett Aegis-nek, feladata pedig első sorban pusztán annyi, hogy kiderítse, mi történt a királyné gyerekeivel és visszajuttassa őket a szerető anyai kezek közé. Útja során azonban egyre nagyobb megbízásokkal gazdagodik, hamar kiderül ugyanis, hogy alighanem ő lehet az egyetlen, aki véget vethet a gépek ostromának, miközben olyan neves személyek is a segítségét kérik, mint Maximilien de Robespierre vagy Gilbert du Motier, ismertebb nevén Lafayette márki.

A körítésből adódó egyediség tehát megvan, a játékmenet alapjai azonban ismerősek lehetnek azoknak, akik életükben legalább egy soulslike játékkal találkoztak, a Spiders ugyanis nem próbálta meg feltalálni a spanyolviaszt. Pontosan úgy építkezik a megszokott pillérekre, ahogy az elvárható, azonban egy-két apróságban azért sikerült eltérniük, ezzel némi újdonsággal is szolgálnak.

Végletekbe menő karakterkészítővel nem szolgálnak és a játék elején választható 4 kaszt is inkább kötelezően elvárt elemként van jelen, semmint valóban drasztikus különbséget képviselő opcióként. Ezzel szemben a kezdőfegyverek terén már nagyobb az eltérés, köszönhetően annak, hogy a fejlesztők csavartak egyet a harcrendszeren és az olyan alapnak számító mozdulatot, mint a védekezés vagy az ellentámadás, bizonyos fegyverekhez rendelték hozzá.

Az előbb említett megoldásnak köszönhetően pedig sikeresen érték el, hogy bár a játékban található fegyverosztályok száma nem kiugróan magas, az egyes csoportok képviselői mégis mind egyedinek hatnak, köszönhetően ezen speciális mozdulataiknak. Ennek köszönhető, hogy például a gyors csapásokkal operáló legyezők egyikével parry-zhetjük az ellenfelek támadásait, egy másikkal rejtett tőröket dobálhatunk, míg egy másikkal dermesztő hideggel sújthatjuk a velünk szemben állókat. Az egyszerű támadások mindegyiknél egyeznek (legyen szó a gyors vagy lassú csapásokról), de ezen egyedi képességeiknek hála mégis képesek eltérőnek hatni és arra bátorítani, hogy ne mondjunk azonnal le egy kategóriáról, csak azért, mert az első képviselője nem passzol hozzánk.

A fegyverek terén kapunk némi újdonságot, és hasonlót sikerült eszközölniük a megszokottnak számító stamina rendszer esetében is. A koncepcióból adódóan Aegis nem tud a végletekig futni vagy harcolni, túlzott terhelés után túlmelegszik, ez pedig azzal jár, hogy néhány másodpercig vissza kell fognia magát. Vagy használja a beépített hűtőrendszerét, amivel gyorsabban nyeri vissza a mozgékonyságát, ugyanakkor kockáztatja azt, hogy a gyors hűtés következtében a fogaskerekei megfagynak, ezzel mozgásképtelenné válik.

A Spiders tehát a klasszikus kockázat kontra jutalom megközelítést alkalmazta a staminával kapcsolatban, aminek köszönhetően még az egyszerűbb harcok is könnyen át tudnak menni egyfajta erőforrás menedzsmentbe. Használhatjuk a gyors hűtést, hogy tudjunk támadni, ezzel kockáztatva, hogy ha az ellenfél is ilyen típusú sebzéssel támad minket, akkor lebénulunk. Vagy hagyhatjuk, hogy Aegis rendszere önmagától nyerje vissza az üzemi hőmérsékletét, de ilyenkor kiszolgáltatottabbak vagyunk a támadásoknak.

Ha pedig már a fagyást szóba hoztam, nem ez az egyetlen hatás, amivel az ellenfeleink vagy mi rendelkezhetünk. A játék a fagy mellett a tüzet és a túlfeszültséget használja, mint különböző státuszok, a játék egy pontjától a legtöbb ellenfél valamilyen sebzéstípust is képes használni, sőt, megjelennek az egymást erősítő vagy gyógyító gépek is, ezáltal egy újabb taktikai réteget adva a harcoknak.

Amire egyébként szükség is van, ugyanis a Steelrising összecsapásai az esetek többségében akkor jelentenek egyáltalán kihívást, ha túlerővel kerülünk szembe, esetleg speciális ellenfelek kerülnek az utunkba. Az egyszerű gépezetek ellen tökéletesen működik a körbetáncolós taktika, ezt még a miniboss-oknak beillő nagyobb mechanikus monstrumok ellen is könnyűszerrel alkalmazhatjuk. Ahol némileg megcsillantja tudását a fejlesztők tervezése, az a titánoknak nevezett, valódi boss-oknál érhető tetten. Ezek a hagyományos, több fázisból álló összecsapások, ahol a velünk szemben álló hatalmas szerkezetek a harc előrehaladtával új, egyre erősebb és brutálisabb támadásokat vetnek be.

Velük ellentétben a többi ellenfélnél ugyan variálgatnak a készítők különféle változatokkal és elementális támadásokkal, de mindegyikük ugyanazokat a mozdulatokat használja, így ha egyet kiismerünk, az összessel szemben tudjuk ezt a tudást használni.

A harcokkal pedig a játék helyi tapasztalati pontját és fizetőeszközét, az anima esszenciát halmozhatjuk fel, amiket aztán a biztonsági pontoknak számító szerelőszékeknél költhetünk el, hogy Aegis tulajdonságait vagy fegyvereit fejlesszük. A székek továbbá boltként is funkcionálnak, ahol az új eszközökön túl fejlesztési alapanyagot vagy más használati tárgyat is vásárolhatunk.

Vásárlásaink vagy a felfedezés során találhatunk különböző ruhákat is Aegis-nek, ezek azonban inkább apró kiegészítésként vannak jelen, lévén előre meghatározott mértékben változtatnak a karakterünk tulajdonságain. Ami egy fokkal nagyobb mértékben változtathatja meg az automatonunkat, azok a modulok. Ezeket leginkább passzív perkekként lehet leírni, segítségükkel még tovább erősíthetjük Aegis bizonyos értékeit vagy épp ellenkezőleg, ezekkel kompenzáljuk, ha adott tulajdonságát nem erősítjük.

Nem ejtettem még igazán szót a játék világáról, pedig ezen a téren egyáltalán nincs miért szégyenkeznie a Steelrisingnak. A 18. századi Párizs bár nem egy hatalmas egybefüggő játéktér, hanem több, egymástól jól elválasztott apróbb terület, mégis látszik, hogy a tervezők beleadtak mindent, amit csak lehetett. A háború sújtotta utcák és nevezetes épületek bár mindegyike magán viseli az összecsapások nyomát, mégis képes egymástól jól megkülönböztetni a pályákat, az előrehaladás során egyre nagyobb pusztításokkal találkozhatunk, ahogy folyamatosan kerülünk közelebb küldetésünk végső céljához.

Ahol pedig igazán megcsillan a pályatervezésben rejlő erő, az a speciális képességeinkre építő metroidvaniás felépítés. Bizony, a Steelrising helyszínei úgy vannak felépítve, hogy első találkozáskor csak bizonyos pontjait fedezhessük fel, a titánok legyőzésével megszerzett mozdulatoknak hála azonban később keresztül-kasul bejárhatjuk őket. Ezen kívül a történet előrehaladtával a már felfedezett pályák is képesek némileg megváltozni, új, korábban nem látott ellenfelek bukkanhatnak fel a már felderített szakaszokon, ezáltal még inkább biztosítva, hogy a vissza-visszatérésekkor valami új is fogadjon minket. Ráadásul a már említett képességeket a harcok során is tudjuk alkalmazni, remek kiegészítést adva a fegyvereink mellé.

A Steelrising igyekszik a lehető legjobban összeilleszteni a fentebb részletezett darabokat, ami az egész képet elrondítja, az az egészet összekötő küldetésrendszer, valamint a tény, hogy a fejlesztők nem tudták igazán eldönteni, hogy pontosan melyik oldalát is akarják képviselni a műfajnak. A feladatok felépítése ugyanazt a struktúrát követi, ahol csak a hagyományos "menj el - hozd vissza" típusú megbízásokra számíthatunk. Annyival árnyalódik a helyzet, hogy néhány esetben megkapjuk a döntést, hogy a begyűjtött tárgyat egyik vagy másik forradalmárnak adjuk, ezzel adva egy lökést az újrajátszásnak, ha mindenki történetívét látni akarjuk. Ezt leszámítva azonban csak egyszerű postást játszunk a megbízóinknak, aminek legnagyobb hátránya, hogy a pályákon belül nincs lehetőségünk gyorsutazásra, illetve a köztük való váltáskor is mindig ugyanarról a helyről kell indulnunk.

Ezen kívül mind a küldetéseknél, mind a harcoknál lehetőségünk nyílik segítséget használni. Előbbieknél egy megbízható iránytű lesz a hasznunkra, mely ugyan nem rajzol nekünk térképet a célunkhoz, de azt bármikor képes megmutatni, hogy az adott fő- vagy mellékküldetés aktuális lépésétől milyen távolságra vagyunk, ezáltal egyszerűbben teljesíthetjük őket. A csavar a dologban, hogy ez pusztán a küldetéseknél nyújt segítséget, a város polgárai által adott kisebb megbízásoknál már a saját kútfőnkből kell megoldanunk a feladatokat. A harcok terén pedig a készítők gondoltak azokra is, akik nem vágynak a játék által nyújtott kihívásra, az Assist Mode segítségével ugyanis olyan pontokon módosíthatjuk a játék nehézségét, minthogy Aegis mekkora sebzést kapjon az ellenfelektől vagy hogy milyen gyorsan töltődjön vissza a staminája.

Ami pedig igazán lerontja a Steelrising összképét, az a technológiai oldal számlájára írható. Hiába az egyébként remekül kinéző Párizs, ha a benne élő lakosok ábrázolása meglehetősen elnagyolt, különösen az animációk tekintetében. Aegis esetében még érthető a darabos mozgás vagy élettelen arcjáték, azonban ha hozzávesszük, hogy még ezekkel együtt is belé szorult a legtöbb "élet," akkor a helyzet eléggé kiábrándító. Legyen szó bármilyen helyzetről, a szinkronszínész hiába ad bele apait-anyait, ha a digitális képmása baltaarccal, mindenféle érzelem nélkül tolmácsolja a sorokat.

Korunk trendjeinek megfelelően a Steelrising is megkapta a választható opcióit a felbontás-teljesítmény tengelyen, azonban ezek részletezésére már nem vállalkozott a Spiders csapata. A menüben lévő kapcsolónak köszönhetően 3 opció közül választhatunk: felbontást, grafikai részletességet vagy képfrissítést preferálunk. Azonban, hogy az egyes lehetőségeknél mi a megcélzott érték, arról már nem tájékoztatnak minket. Az fps számot előnyben részesítve egyébként a játék az esetek többségében stabilan fut, néhány látványosabb zuhanással azért találkozhatunk, de ezek többsége inkább egyes pályarészek betöltésénél fordul elő, nem harc közben.

Végezetül pedig szót kell ejtenem a bugokról, amik közül a viccestől a frusztrálóig bármivel találkozhatunk. Előbbiek közé tartoznak az átvezetőknél előfordulók, amikor például nem vált a kamera a karakterek között vagy nemes egyszerűséggel nem halljuk azt, amit mondani akarnak nekünk (már csak ezért is célszerű a feliratot bekapcsolni). Utóbbiaknál pedig olyanokra számíthatunk, minthogy a küldetések részfeladatai nem frissülnek, ezért az iránytű nem megfelelő helyre terelne minket vagy hogy halál esetén csak akkor tudjuk begyűjteni az elveszített XP-t, ha harcban estünk el. Amennyiben ugyanis leesés vagy más módon sikerül Aegis-t eltörnünk, a játék hajlamos a pályán kívülre elhelyezni az esszenciát, ami így elérhetetlenné válik.

A Steelrisinggal a Spiders haladt tovább a GreedFallal megkezdett úton, vagyis sikeresen törtek ki a középszerű játékok börtönéből. Technikai oldalról még lenne hova fejlődniük, az azonban látszik, hogy már nem csak a hajlandóság van meg a csapatban, hanem az eszköz is, hogy mindezt elérjék. A Steelrising sem koronáztatja meg magát a zsáner új királyaként, de egyedi körítése, letisztult, de taktikus harcrendszere és többrétegű pályatervezése gondoskodik róla, hogy a műfaj kedvelői vigyázó szemüket Párizsra vessék.

PLATFORM PC, PS5 (tesztelt), Series S/X
KIADÓ Nacon FEJLESZTŐ Spiders
MEGJELENÉS 2022. szeptember 8. ÁR 20990 Ft