Split FictionTeszt

A megjelenés környékén kapkodhattuk a fejünket, ahogyan érkeztek a jobbnál-jobb értékelések. A sajtó és a közönség keblére ölelte a Split Fiction-t, ez pedig nem véletlen. Hazelight-ék ugyanis a saját maguk által felállított mércén is túllőttek, de nem amolyan „több-szebb-jobb legyen” elven, hanem ennél a projektnél bizony mindenki azt mondta a designertől kezdve a tech háttéren dolgozó kollégáig, hogy „Mutassuk meg nekik! Rúgjuk rájuk az ajtót!”.

Az osztott képernyős, a két szereplő összjátékára alapozó Hazelight-formula egyébként itt már tényleg más szinten izzik. Az áramvonalas, fantázia és sci-fi világok engedékeny narratíváján és díszletein keresztüli akciójáték keretét veszi alapul a Split Fiction. Majd ezt osztja két részre; a képernyő egyik felén az egyik játékos halad, a másikon pedig értelemszerűen a társunk, mindeközben pedig pontosan úgy (ha nem koncentráltabban és intenzívebben) pörög az akció körülöttünk, mint bármely AAA akciójátékban. Az egyik pillanatban sárkányon lovagolunk, majd egy kiberpunk város autósztrádáján próbálunk menekülni a zsernyákok elől. Utána egy mellékszálon boldog röfiként ugrálunk a boldog virslilét irányába, később pedig egy óriási robot ellen harcolunk, aki egy parkolóházat zúz ripityomra… Mi pedig csak pislogunk majd, mint az a bizonyos székely bácsi a repülőgépen.

A sztori egyébként jópofa alapokból indít, de a fő szál nem merészkedik egy tiniknek szánt hősmozi keretein túlra – a jövő technológiáin dolgozó Rader techvállalat írókat gyűjt össze egy kísérlethez. A résztvevő írók átélhetik saját sztorijaikat egy speckó masina segítségével, a Rader pedig az írók képzeletében lejátszódó akciót kivonatolja és ki is adhatja könyv formájában. Nem árulok el nagy titkot, hogy a képzeletből gyorsadaptációval kinyert sztorik mellett a cég a kísérleti alanyok teljes képzelőerőjét és korábban megalkotott fantáziáit is el szeretné lopni, mi pedig egy szerencsétlen véletlen folytán egy közös kísérleti burokba keveredett írópáros elméjén keresztül dolgozunk majd az ármány ellen. Közös virtuális képzelgésben, időnként kettéhasadó, összefonódó és mellékszálakon elkalandozó narratíván át. Így ismerszik meg a két hősünk, Mio és Zoé. Az előbbi a hűvös kúl csaj, Zoé pedig kissé naiv, de cserfes teremtés. Kettejük ellentéte adja a Split Fiction főszereplői közötti dinamikát, és idővel rájövünk, mi több, át is éljük majd a drámát, ami kettejük lelkét nyomja. A Split Fiction felnőttesebb részét a két csajszi múltjának feldolgozása kínálja, nehéz témákkal, és olykor még súlyosabb jelenetekkel. Közös erővel persze minden nehézség legyőzése könnyebb lehet, de a harmonikus együttműködéshez bizony össze kell csiszolódnia a furcsa párosnak…

Az összecsiszolódáshoz pedig kapunk bőven feladatot. A Split Fictionből záporoznak az ötletek, ez pedig nem csak a sci-fi mániás Mio, és a klasszikus fantáziavilágokba menekülő Zoe egymásután következő díszleteiben tükröződik. Minden pillanat egy speciális mechanika kiaknázására épül. Persze, láthattuk már ezeket sokszor. Jártunk már aluljáróban, ahol ezerrel suhanó metrókat kerülgettünk. Voltunk már királyságokban, cyberpunk nyomornegyedben, mozgattunk távolról mágneses járólapokat, és ugráltunk már hercegekkel fapóznáról-fapóznára, tátongó szakadékok felett. A Split Fiction játékmenete azért érdekes, mert ezeket az ötleteket játszi könnyedséggel emeli bele a saját történetmesélésébe, és nem mellékesen olyan rövid ideig tart egy-egy jelenet, hogy mire ráunnál (vagy akár csak belejönnél) bizonyos dolgokba, már a következő mozzanatokon csodálkozol majd. Apró falatok, szinte tökéletes kivitelezésben, jó ütemben adalékolt történetmeséléssel, és alsó hangon 10-12, de inkább 15 óra játékmenettel. Az első óra közös játék után az volt az érzésem, hogy huh, ha ennyi minden történt, akkor bizony már a játék negyedénél is járhatunk… Úgyhogy ránéztem egy longplay videóra, és akkor láttam, hogy a sztori első 4-5%-át túrtuk végig. Igen, nem csak változatos, de kiváltképp tartalmas mulatság a Split Fiction kampánya. És még mellékküldetéseket is kapunk, amelyeknél aztán tényleg elgurul a gyógyszer...

Viszont a bájos páros látszata ne tévesszen meg senkit. A Split Fiction bizony nem az a kedves koop játék, aminek mutatja magát. „Majd végigtolom a kiskrapekkal!”, „Az asszonnyal pont jó móka lesz!” … Én a párommal láttam neki a játéknak, akiről tudni kell, hogy bár magától végigjátszott pár fontosabb címet, a mai akciójáték formula távol áll tőle. Az SF fokozatosan nehezedik, de már az első egy-két órában is lesznek olyan tüskék, amihez kell a tapasztalat, vagy hát meg kell várnunk profi gamerként, hogy a másik is elsajátítsa azt a mozgássorozatot vagy mechanikát, amit mi korábban már többször is izommemóriába tettük. Ez a kulcsa a Split Fiction-nek. Ahogy sQr kolléga is mondta, non-gamerek számára kihívás lesz a játék, és nem biztos, hogy mindenki jól is érzi magát a szenvedősebb részeknél. A kevésbé tapasztalt játékost az frusztrálhatja, hogy nem tud könnyedén átlendülni a feladaton, a másik játékost pedig az izgatja majd, hogy menne tovább, de a másik bénázik… Nehéz kérdések ezek. Én úgy látom, hogy a Split Fiction kiegyenlítetlen, de kitartó párosok számára jutalmazó élményként is működhet, de két tapasztaltabb gamernek lesz az igazi a móka. Az igazság az, hogy bár nagyon sok a checkpoint, és nincs valódi büntetés, a feladatok változatos jellege miatt mindenkinek máshol és másképpen lesz nehéz a játék. A pró mókusok számára pedig a játék egy jelentős része séta lesz a parkban.

Lehet igazságot tenni? Nem, a Hazelight szerintem mindent megtett a dolgok elsimítása érdekében, innentől pedig rajtunk múlik, hogy mit tudunk a Split Fiction-ből kihozni.

A játék prezentációjáról is beszéljünk kicsikét, ami alaposan megosztotta a szerkesztőséget. Saját véleményem, hogy a játék legnagyobb erénye a művészeti koncepcióban és az atomstabil osztottképernyős 60 frame alapú frissítésben keresendő. A játék tükörsimán fut, éles, az Unreal 5 motor által meghajtott tereiben hasítani lehet a hangulatot. A két főhős is remekül néz ki, animációjuk, irányíthatóságuk kiváló. Viszont a Split Fiction sokszor néz ki úgy (jöhet az össztűz felőletek, kedves olvasók), mintha egy hetedik konzolgenerációs játékot látnék tűéles leképezéssel. Nyilván a splitscreen és a képfrissítés áldozatokkal jár, de inkább a kiváló művészeti megvalósítás fog tetszést kiváltani, mintsem az olykor igencsak egyszerű részletekkel operáló díszletek…