Source of MadnessTeszt

A svéd Carry Castle csapata bár nem mondható éppen kezdőnek az iparban, 2016-os alapításuk óta most először alkottak a roguelite műfajban, ennek okán pedig rögtön valamivel ki akartak tűnni a felhozatalból. Ez lehetne ugyan a némi pixelart látványt magában hordozó művészeti stílus vagy a lovecrafti körítés, de be kell vallanunk, hogy volt már szerencsénk akár egyik, akár másik oldalhoz vagy ne adj' isten mindkettőhöz korábban.

A rougelite alapoktól sem rugaszkodtak el túlságosan, hiszen az egyes körök alatt szerzett nyersanyagokból oldhatunk fel különféle képességeket, hogy aztán a későbbiekben könnyebb dolgunk legyen. Idáig akár tankönyvi esetről is beszélhetnénk, van azonban egy olyan eleme a kirakósnak, aminek a megbolygatásával nem a megfelelő módon sikerült kitűnniük a tömegből. Az a fránya status quo.

Miről is van szó pontosan? Arról, hogy a Source of Madness-ben az ellenfelek egy szokatlan kombináció eredményeként fittyet hánynak arra a nem elhanyagolható megközelítésre, hogy tanulhatóak legyenek. A fejlesztők ugyanis azt találták ki, hogy nem elég, hogy a velünk szemben álló szörnyek procedurálisan kerülnek generálásra, hanem még a gépi tanulást is beleviszik az egyenletbe, így a játék igyekszik folyamatosan úgy megalkotni ezeket a rémeket, hogy a mi játékstílusunkra reagáljon.

Ez egyik oldalról tekinthető üdítő újdonságnak is, hiszen ezen játékoknál megtörténhet, hogy sokadik nekifutásra ugyanaz az ellenfél vagy szituáció már inkább unalmas, semmint izgalmas, ha viszont minden alkalommal más és más kihívást kapunk, akkor a változatosság gyakorlatilag kiapadhatatlan. Ugyanakkor ez szöges ellentétben áll a műfaj azon nézőpontjával, hogy tanulhatóak legyenek az összecsapások. Mit érünk azzal, ha kemény küzdelemben alulmaradunk a csápos démonnal szemben és fejlesztjük ugyan magunkat, de következő nekifutásra nem ugyanazzal az ellenféllel kerülünk szembe és a korábban szerzett tudás egy része haszontalannak bizonyul?

A kérdés részben költői, ugyanis maguk a készítők sem tudják rá teljesen a választ. Dacára annak, hogy a Source of Madness játékmenete alapvetően jó kockákból építkezik - az egyes helyszíneken kutakodva nem csak jobb és hatékonyabb eszközöket találhatunk, de menet közben cserélhető varázslatok, csapdák és egyebek segítenek abban, hogy ne csak egy-egy elhalálozás után lehessünk erősebbek -, az egészet sikeresen ássa alá a korábban már részletezett megoldás.

Emiatt pedig hiába cserélgetjük lépten-nyomon az eszköztárunkat, hogy kísérletezgessünk és hatékony összeállításokat hozzunk létre, hiába az egyébként hangulatos, lovecrafti körítés a különféle rémlényekkel, ha végig ott van velünk az a lehangoló érzés, hogy minden igyekezetünk ellenére nem tudunk mesterévé válni a kihívásnak, emiatt pedig néha a harcoknál egyszerűbb felváltva darálni a képességeket, semmint taktikusan bevetni őket. Már csak azért is, mert előfordul, a ránk törő földöntúli furcsaságok nemes egyszerűséggel rámásznak karakterünk textúrájára, így biztosítva, hogy minden támadásunk eltalálja őket. Ha pedig valaki ennyire házhoz akar jönni a pofonért, nem igazán érdemes komoly stratégiákon töprengeni.

A Source of Madness legnagyobb hátrány épp a különlegességéből akad. A kihívás egyedi megközelítése rövid úton gáncsolja el a rougelite formula egyik alapját, így hiába vál(hat)unk egyre erősebbé, a játék gondoskodik róla, hogy előnyünk minimális vagy jelentéktelen legyen, ezáltal pedig nem csak a változatosság tud állandó lenni, de a frusztráció is.