Shin Megami Tensei V - VengeanceTeszt

Nos, nem tévedtem. Tudjuk le gyorsan a szárazat és a szükségszerűt: mivel nyilvánvalóan egy Switch játék portjáról van szó, éppen ezért nem fogunk elalélni a vizualitástól - cserébe viszont éles kép, látványos effektek, stabil framerate, gyönyörű artstyle (*a szokásos beteg jrpg-s kinkekkel megszórva sajnos, de hát ez ilyen műfaj), és nulla, akarom mondani nulla töltési idő fogad. Na, így tényleg jó pikkpakk átmenni a túlvilágból a démonok zónáira, a fejlesztés helyeire, ide-oda teleportálni a helyszínek közt, és a csaták közti átmenet is gyakorlatilag csak a józan ész kedvéért tart vagy fél másodpercig. Ez így fantasztikus - jobban belegondolva, az összes általam valaha játszott JRPG-n hatalmasat tudna dobni, ha a töltési idők okozta frusztrációkat teljesen kivennénk a képből (köhh, Lost Odyssey).

Az SMT5 Vengeance az alapjáték módján kívül egy “B” végigjátszást kínál, amely azok alapján, amit a szériában igazán jártas veteránoktól megtudtam, egy minden szempontból jobb, játszhatóbb, áramvonalasabb(?) verziója a játéknak, és mint ilyen, a szériába frissen belépők számára erősen ajánlott. Én ezen felül még a hard modera is rányomtam, úgy voltam vele, hogy ha már szívás, akkor nyomjuk. Nos, ez így tényleg nem a szokásos JRPG-élményt eredményezte, ahol az első bossig csak arra kell az embernek figyelnie, hogy ne aludjon el. De nem ám: a szörnyekkel körbevett relatív hatalmas Túlvilág, ahol főhősünk némi bevezető után találja magát, tele van titkokkal, tárgyakkal, magadhoz édesgethető szörnyekkel és persze ellenfelekkel. Itt az első néhány órában valóban át kell gondolni, mikor mit használsz el, kit próbálsz meg magadhoz édesgetni, mikor használod a tárgyakat és mikor adod el őket inkább, aztán a későbbiekben már jóval több mozgástered lesz új tárgyak és apró bónuszok tömkelegének beszerzéséhez - a temérdek mellékküldetésről nem is beszélve.

A játékmód vanilla+ RPG, körökre osztva. Annyi a csavar a dologban, hogy nem csak annyiról van szó hogy előbb jössz te, majd az ellenfél (vagy meglepetéscsatában fordítva), hanem több sebzést és több akciót kapsz, ha az ellenfél gyenge elemeit választod támadásul, és fordítva: ha olyan varázslattal próbálkozol, amire immunis, akkor idejekorán vége is a körödnek. Mivel minden animáció egy gombnyomással elnyomható, ezért a csaták maguk akárhányszor is spammelődjenek, sosem lesznek frusztrálóan unalmasak, még a grind-fázisban sem. És mivel még itt is adódhatnak meglepetések (becsatlakoznak további ellenfelek, speciális felerősített démonok is vannak a térképen, stb), ezért igazából komolyan gondolom azt az állítást, hogy ez nem egy unalmas grindfest, hanem egy izgalmasabb, gondolkodósabb grindfest.

A játék magját persze a fejlesztgetés adja: megszerzed a démonokat, kicsit lépteted a szintjeiket, aztán újakat hozol létre belőlük, illetve egymásnak adogatjátok a gyengeségeiteket, a skilleket, illetve fejlesztgetitek az elementális bónuszokat, illetve faragtok a hátrányból. Még nem tartok a játékban ott, hogy ki merjek bármit jelenteni kiegyensúlyozottságról, fairségről vagy bármi hasonlóról: egy biztos, ha a fejedbe veszel egy taktikát (pl. “én most a fény-tűz-gyógyító mágiákra fogok koncentrálni, a többi eshetőségre meg tartogatok 1-2 specializált démont hogy megmentse a valagamat), akkor a játék elég sok lehetőséget ad arra, hogy ezt különféle módokon érd el. A démononként eltérő passzív bónuszok folyamatosan rásegíthetnek a kitalált taktikádra - ha átgondoltan válogatod őket össze. Ha nem? Nos, akkor nyilván ott vannak a menüben az alacsonyabb nehézségi fokozatok, meg el lehet majd felejteni az opcionálisabb, nehezebb küldetéseket is.

Mesélnék itt most a sztoriról, de az a helyzet, hogy a hőseinket valószínűleg jobb tényleg soha nem megismerni. A tizenéves fejemben élő SMT-kép sokkal egzotikusabb, érdekesebb, összetettebb, mint bármi amit ezek a katyvaszok le tudnak hozni a materiális valóságba. Persze, szépek az átvezető animációk, és a karakterek nagy szavakat használnak sorsról, tehetségről, akaratról, rendről és káoszról, meg minderre ráöntöttek egy nagy adag pszeudospiritualitást (érzésre egyébként hihetetlenül cinikus stílusban, már ami a világnézetet meg úgy általában a hangulatot illeti), de ha fegyvert fogsz a fejemhez, az eddig látottak alapján nem tennék pénzt arra, hogy ez így a végére (mert még közel sem tartok ott) megállja majd a helyét. Aztán majd meglepsz, SMT - mert ez bizony azon kevés játékok közé fog tartozni, legaábbis most úgy érzem, amit a teszt után nem rakok félre a “majd egyszer” polcra, hanem folytatom tovább.

Az SMTV: Vengeance egy igazán jól megvalósított definitív kiadás, amely az általunk tesztelt platformon (PC) hibátlanul fut, minimális töltési időkkel, és röccenésmentes teljesítménnyel. A komplex játékmenet, a megannyi opcionális tartalom, és a roppant egyedi vizuális és a Persona-brandből már jól ismert egyedi zeneiség mind-mind erősítik a képet. Az egyetlen hátrány a faux-spiritualitás, de természetesen ez is egyéni megitélés kérdése - lesz, akinek pont ez a fajta különleges kelet-nyugat mix fog igazán bejönni. Ha a nyár második felére egy JRPG-t keresel, amelyik nagyon hamar elengedi a kezed, és nem traktál folyosókba szorított játékmenettel, akkor megtaláltad azt.