SableTeszt

Az, hogy a Sable nem mindenkinek való, egy eléggé enyhe kijelentés. Ez az a játék, mely minden egyes pontján próbára teszi a mélyen tisztelt játékost, legyen az a grafikai dizájnja, a játékmenet felépítése, vagy egyszerűen csak a különböző programhibák mennyisége. Azok, akik mindezeken keresztülverekedik magukat egy igen különleges élménnyel lehetnek gazdagabbak, de igazából teljesen meg tudom azokat is érteni, akik bizonyos idő után egyszerűen és véglegesen lepattannak róla.

Kezdjük a leginkább egyértelmű ponttal, a kinézettel - ez az, amivel először találkozunk és ez az, ami valószínűleg eldönti, hogy maradunk-e vagy megyünk tovább. A bevallottan Mœbius stílusa által inspirált látványvilág olyan, amit videójátékok nem igazán használtak eddig, a pasztellszínek és vékony, már-már ceruzával rajzolt vonalak egy kifejezetten érdekes és izgalmasnak tűnő világot festenek a képernyőre. A Sable világát nem lehet azzal meggyanúsítani, hogy kifejezetten változatos lenne, de ez a sivatagos, kihalt, máshol méretes lények csontvázával, vagy hatalmas sziklaszirtekkel tarkított környezet feküdhetett igazán ennek a stílusnak. A napszakok váltása érdekes, földöntúli színekbe öltözteti ezeket a helyszíneket, ami sokszor tényleg szájtátásra ösztönzi a szemlélőt, máskor viszont, mikor mondjuk éjszaka minden (de tényleg minden, még főhősünk is) pontosan ugyanolyan színt kap, akkor azért nem lesz kifejezetten egyszerű a navigáció.

Amit nem segít az sem, hogy a Sable kamerakezelése elég sokszor dolgozik ellenünk, ami ha halálos végkifejlethez nem is vezet – lévén olyan a játékban nincs – azért eléggé megnehezíti sokszor a dolgunkat. És itt felmerül a kérdés, mi is a dolgunk? No igen, ez a másik olyan pont, amit vagy megszeretsz, vagy meggyűlölsz. A Sable lényegében egy felnövés-történet, a címszereplő eléri azt a kort, mikoris el kell döntenie, hogy mihez kezd az életével, ez pedig ebben a világban egyfajta zarándoklatot jelent, elindulunk a nagyvilágba, segítünk az ott élő embereknek, felfedezzük a vidéket, élményeket és tapasztalatot gyűjtünk. És kitűzőket, mert három kitűzőért bizonyos helyeken egy maszkot kapunk és csak azt a szakmát választhatjuk, amihez van maszkunk is. Ez pedig azt jelenti, hogy egy rövid betanuló részt leszámítva a játék elengedi a kezünket, oda megyünk ahova akarunk, azt csináljuk, amit szeretnénk. Egy nagyon minimális terelgetés van (különböző biszbaszokat kell összeszednünk erőnlétünk fejlesztéséhez, melynek segítségével magasabb dolgokat tudunk megmászni), de alapvetően tényleg ránk van bízva, hogy merre indulunk el, kivel beszélgetünk, kinek a feladatát vállaljuk el (mert valamiért mindenki velünk akarja gondját-baját megoldani).

Ez pedig, bár elméletben jól hangzik, a valóságban viszonylag hamar képes unalomba fulladni, mégpedig azért, mert bár a Sable által elérhető terület a mai AAA nyílt világú játékokhoz képest eléggé kompaktnak mondható, de kevés kivételtől eltekintve az egyes területeken nagyjából ugyanazt csinálhatjuk. Mindenhol van egy-egy térképész, akit elérve az adott terület térképét (meg egy-egy térképész-kitűzőt) megvehetjük, van egy-egy olyan quest, amiben ilyen-olyan bogarakat gyűjtünk be, van egy űrhajó roncs, egy „gyűrű-pálya” és néhány apróbb feladat, melyek jellemzően arról szólnak, hogy vagy fel kell másznunk valahova, vagy meg kell keresnünk valakit. Ez nagyjából az első egy-két alkalommal izgalmas, utána gyorsan munka szaga lesz. És a maradék néhány különleges feladat se annyira különleges, hogy évek múltán is emlékezzünk rájuk, bár van egy-két érdekesebb feladvány, azért egyik se olyan, amit pár pillanatnyi gondolkodással ne lehetne megoldani.

A feladványok jelentős része egyébként se az agyunkat fogja tornáztatni, hanem, nos, magát Sable-t. Ebben a játékban ugyanis másznunk kell. Sokat. Nagyon sokat. A fejlesztők valószínűleg komoly rajongói lehettek a Breath of the Wildnak és/vagy a modern Assassin’s Creed játékoknak, mert Sable szinte bármit képes megmászni, ahogy fentebb írtam, nagyjából csak az erőnléte szab határt annak, hogy milyen magasra jutunk. A játék nagyban épít erre, hegyszirteket kell megmásznunk, elhagyatott, méretes épületeket kell legyűrnünk, vagy akár egy óriás homokféreg belsejében kell felkapaszkodnunk. És itt jön be a kamerakezelés problémája, mely sokszor nincs a helyzet magaslatán, melynek eredményeképp nem egyszer sikerült a célpontom előtt nem sokkal a mélybe zuhannom, ahol bár nem a halál várt, de checkpoint híján kezdhettem újra a kapaszkodást.

Mindazonáltal a kamerakezelés még így is talán a játék egyik legenyhébb problémája, ugyanis a Sable-ben olyan mennyiségű programhibával találkoztam, hogy valószínűleg még a Bethesda műhelyében is elismerően csettintenek. Vannak a látványosak, de annyira nem kritikus fajták, ilyen például, hogy a játék bár alapvetően megpróbál 60fps környékén tartózkodni, egyes pályarészeket masszívan, már-már szaggatás határára képes zuhanni, de a fent említett kamerakezelést is ide lehet sorolni. Aztán vannak olyanok, melyek alapvetően befolyásolhatják az előrehaladásunkat: volt például olyan, hogy menet közben egyszerűen kizuhantam a világból, egy feladat célpontja elfelejtett spawnolni, esetleg a boltok választéka, rosszabb esetben a pénzem szőrén-szálán eltűnt. A legtöbb hiba szerencsére a játék többszöri újraindításával orvosolható, de azért na, ha majdnem többet töltök a töltőképernyő bámulásával, mint a tényleges játékkal, akkor azért ott vannak gondok.

És éppen ezért jelen formájában nem tudom a Sable-t nyugodt szívvel ajánlani. Én átverekedtem magam rajta és nem állítom, hogy jobb pillanataiban ne lenne kifejezetten különleges, azonban olyan mennyiségű tervezési- és programhiba gyűri őket maguk alá, hogy tényleg elszántnak kell lenni ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk és értékelni tudjuk.