Mario + Rabbids: Sparks of HopeTeszt

A Kingdom Battle volt a 2017-es év egyik legizgalmasabb játéka: az XCOM formulát Nintendo és Ubisoft figurákkal, valamint végtelen precizitással polírozta tükörfényesre. Mindezt olyan játszhatóságot villantva, ami addig leginkább csak a Nintendo flagship-címeit jellemezte, és annyi kedves idiotizmust téve bele, amire csak az addigra többszörösen is elfáradt Rabbids-vonal lehetett képes, ezzel utóbbiba is újfent életet lehelve. Ahogy egy gamer365-ös házibulin jellemeztük akkoriban, a Kingdom Battle nintendóbb volt a Nintendónál. Öt év után pedig darabjaira bontották, majd úgy építették újra fel, hogy alig hagytak meg valamit az elődből.

Azért természetesen ne ijedjen meg senki, a képeket és videókat elnézve is egyértelmű, hogy ez ugyanaz a formula, csak kicsit másképp: olyan, mintha nem egy folytatás lenne, hanem valaki klónozta volna az eredetit, de kínosan ügyelve arra, hogy mindenben tudjon mutatni valami kis újdonságot. Talán a harcrendszerbe nyúltak bele a legkevesebb helyen, de ahol igen, ott alaposan: a legnagyobb újítást a szabad mozgás jelenti. Természetesen maradt minden körökre osztott rendszerben, viszont a karakterek egy adott területen belül teljesen szabadon tudnak helyet változtatni, a saját mozgásukat pedig csak és kizárólag támadással tudják lezárni. Megtehetjük azt, hogy odasétálunk a hatókörön belüli ellenfélhez, felrúgjuk (a Dash-nek nevezett mechanika továbbra is az egyik legjobb móka a sorozatban), besétálunk egy baráti egység mellé, elhasználunk egy támogató képességet kettőnkre, majd visszasétálunk az eredeti pozíciónkra, és onnan zárjuk egy lövéssel a körünket. Mivel mindvégig azon a területen belül maradtunk, amiben szabadon tudunk mozogni, és két akciónál sem használtunk el többet (a Dash minden körben egyszer szabadon ellőhető), ezért ez egy teljesen átlagos cselekvéssornak számít szereplőnként. Elsőre csak annyit érzünk az egészből, hogy a szabad mozgás akciódúsabbá tette a játékot, de ennél sokkal többről van szó. Hamar látni fogjuk, hogy a taktikázásnak olyan lehetőségei nyílnak meg ezzel, amit más játékban nem gyakran láthattunk.

A hasonló címekhez képest sokkal egyedibb akciók teljesen más, "out of the box" gondolkodást is igényelnek. Szinte mindennek az alapja ott volt már a Kingdom Battle-ben, de a Sparks of Hope rátesz még egy lapáttal. Bár minden karakter egyetlen támadó képességet kap csak (és az nem is fog változni a játék során), és ezt elsőre óriási kötöttségnek gondolhatnánk (a fegyverek is csak skinezhetők, de nem fejleszthetők), de csupán máshová került a fókusz: a viselhető Sparkokat cserélgethetjük és fejleszthetjük, ezzel érve el egyedi kombinációkat. Vagy azzal, hogy gyakrabban váltogatjuk a karaktereket, merthogy induláskor megkapjuk az előd hat szereplőjét és hozzájuk világonként csatlakozik majd egy-egy új is. Mindenki egy támadó és támogató képességgel bír, és ezek nagyon, de tényleg nagyon különböznek, én legalábbis nem igazán tudtam összerakni olyan csapatot, ami ne működött volna jól. Ami pedig bizonyos szituációkban teljesen OP-nek tűnik, arra biztos, hogy egy világgal később kapunk egy olyan ellenfelet, ami rezisztens, így tényleg érdemes állandóan új és új kombinációkat alkalmazni.

Elsőre nekem kicsit furcsa volt, hogy egy Mario játékban az ellenfelek nem a negyven éve megszokott körből kerülnek ki (ha meg újra abból lennének, az lenne a baj...), hanem hatalmas fekete pacák és megrontott nyulak, de valahogy sikerült ebből is előnyt kovácsolni. A bossharcok ugyanis fantasztikusak: olyan húsz perces hosszúságúra nyúló epikus összecsapások ezek, amelyekben nem csak az ellenfelekkel, hanem a környezettel, és helyenként az ötletes objektívákkal is meg kell küzdeni, magyarul nem elég aprítani az ellent, hanem a pályát magát is állandóan figyelni kell. Néhány jelenség ugyanis real-time történik, tehát ha pl. egy nagyobb szél néhány másodpercenként feltámad, majd eláll, akkor a szabad mozgásunknál valós időben kell figyelnünk arra, hogy mikor hova lépünk. Ez elsőre borzasztóan zavaró volt, aztán a kezdeti szívások után a játékos meglátja ebben is a zsenialitást - valahogy így kell emlékezetes összecsapásokat designolni, amire később is emlékszik mindenki. Ami viszont mélyütés az összecsapásokkal kapcsolatban, hogy rendkívül sok lett a töltelékpálya. Köszönhetően a körökre osztott rendszer fent leírt áramvonalasításának, a legtöbb csata rendkívül pörgős lett, sokkal két perc alatt is lehet végezni. Ennek ugyanakkor ára van, alaposan csak azok vannak kidolgozva, amelyek a sztori szempontjából is valamilyen fontossággal bírnak, minden más olyan, mintha random generátorral rakták volna össze (és ez valószínűleg így is van, valamilyen rendszer alapján, de véletlenszerűen állnak össze az egyszerűbb csaták ellenfelei, layoutjai és feladatai). Egy kicsit olyan az élmény, mint a kilencvenes évek japán szerepjátékaiban, ahol tudtuk, hogy minden pályán kötelező a sima ellenfelekkel tízszer megküzdeni még akkor is, ha ezt nem szeretnénk. Ezek a rutinmunkává váló összecsapások majdnem megölik a Sparks of Hope-ot, de szerencsére annyira jó a játékélmény, hogy még azt is lenyeljük, ha csak a fontosabb csaták igazán jók. Mondjuk az első részben csak ilyenek voltak, nem volt szükség fillerekre.

A harcnál is nagyobb átalakításon esett át az összecsapásokat összekötő overworldök működése. A világra osztottság ugyan megmaradt, de a világot ez esetben szó szerint kell érteni, ugyanis bolygóról bolygóra repülve tisztítjuk meg a rontástól a helyszíneket és a szereplőket. Az elődben többé-kevésbé ritmusosan váltogatták egymást a harcra és felfedezésre építő szakaszok. Ennek lehetett a linearitását kritizálni, de az igazság az, hogy tökéletes mixe volt a gondolkodtató harcoknak és a szintén agyalós kis feladványoknak. Ez is a múlté. A linearitás legalábbis mindenképpen, most minden világ két pályára van osztva, ezek pedig nagyrészt szabadon bejárhatók. Ezt úgy értsd, mintha egy Paper Marioval vagy egy Luigi’s Mansionnel játszanál, de nekem még a Skyward Sword helyszínei is eszembe jutottak. Tehát (szinte) bármerre mehetsz egy nyitott területen, közben mindenfelé csaták állják az utadat, bizonyos szakaszokon csak valamilyen feladvány megoldása után juthatsz át, máshol pedig rövidebb átvezető jelenetek és beszélgetések várnak. Ez így leírva teljesen jól hangzik, de nem lett tökéletes: a nyitottabb pályák egyáltalán nem lettek izgalmasak, a puzzle feladványok pedig két kategóriát gyengültek. Nem tudom ez utóbbinak az-e az oka, hogy még inkább próbáltak a casual játékosok felé nyitni, de az biztos, hogy szinte egy feladvány sem éri el az első részben látottak színvonalát.

Ami a tartalmat érinti, lenyűgöző a teljes csomag, bizonyára szempont volt az is, hogy legyen minden több és nagyobb, mint a Kingdom Battleben. A rengeteg csata mellett több az irányítható karakter (összesen kilenc), minél előrébb járunk, annál több értelme van visszamenni korábbi világokba a rejtett dolgok megszerzése miatt. Mivel vannak már újratermelődő csaták is, akár még farmolni is leállhatunk, ha szeretnénk. A játék vége valahol 30 és 40 óra között van, ha mindent szeretnénk megszerezni és kimaxolni, és hát ennél kevesebb nem is lehet a cél egy ilyen címnél. Hogy mitől lehetett volna jobb a Sparks of Hope? A csaták közti réteget teljesen túlgondolták. Egyértelmű, hogy alapos kutatómunka előzte meg azt, hogy átálltak a más Mario játékokra sokkal jellemzőbb, kevésbé lineáris megközelítésre a területek bejárását illetően, de valahogy azt érzi az ember, hogy az első rész a maga suta kis megoldásaival is egyedibb volt és sokkal jobban működött, mint amit itt látunk. Ugyanígy a “kevesebb néha több” elve alapján a csaták legalább fele végezhette volna szerintem a kukában, még ha ettől esetleg “csak” 25 óra lett is volna a játékidő. A bossharcok után zokogtam örömömben, annyira jól át volt gondolva minden egyes ellenfél és fedezék elhelyezése, majd tíz perc elteltével már azon bánkódtam,ahogy egymás után jöttek a randomnak ható villámpályák.

Ha ezt képes vagy úgy kezelni, mint egy szükséges rosszat, akkor számodra az év játéka is lehet a Mario + Rabbids Sparks of Hope. Ha nem, akkor pont úgy fogsz morogni, mint én, de aztán csak kipréseled belőle az utolsó százalékokat is, és nem is bánod meg. Még sok ilyen folytatást kívánunk, ami hibái ellenére is ennyire bevállalósan kezeli a hozott anyagot.