Mario & Luigi Brothership: Tesó-tusaTeszt

A Mario & Luigi játékok jóindulattal is csak a közepesen ismert spinoffok közé tartoznak Nintendo platformokon, pedig a most megjelent Brothership a sorozat immár hatodik tagja. A viszonylagos ismeretlenség okát nem feltétlenül a minőségben kell keresnünk, hiszen a széria összes címe időről-időre stabilan hozza ugyanazt az erős, de általában semmiben sem kiemelkedő színvonalat. Sokkal inkább az lehet a fő indok, hogy ezek a részek kivétel nélkül csak kézikonzolra jelentek meg, a 2003-as Superstar Sagát két-két cím követte DS-re és 3DS-re, hogy aztán majd egy évtizedes szünet után - a kézikonzolnak is felfogható - Switch is sorra kerüljön végre.

Ha belegondolunk, mi sem logikusabb, mint játékot készíteni a két testvér közös kalandjairól. Külön-külön is jól ismertek és kedveltek, együtt pedig nyilván lehet építeni kettejük szinergikus együttműködésére. A Nintendo a couch-coopot a mai napig sok címében támogatja, van fogalmuk arról, hogy milyen izgalmas kooperatív feladatokat lehet kitalálni, ahol családtagok, párok és barátok együtt zúzhatnak. No igen, csak nem a Mario & Luigiban. Aki nem ismeri a szériát, annak fura lehet, de ez egy szigorúan egy játékosra designolt utazás, ahol a két karaktert valóban egyszerre kell irányítani, de a feladatok úgy vannak kitalálva, hogy ugyanaz a személy legyen az "gazdájuk". Ha elkezdesz játszani, érteni fogod. Ez ugyanis egy rpg és egy ritmusjáték keveréke, viszonylag egyszerű platform-elemekkel, meg minden mással, amit menet közben találtak és beépítettek.

A Mushroom Kingdomot nagyjából öt perc alatt letudjuk induláskor, a testvérpár ugyanis átkerül egy másik dimenzióba, amit nem elég, hogy jellegzetes külsejű, érdekes lények népesítenek be, de valaki éppen szanaszéjjel szakította a birodalmat. Ennek következtében úszó szigeteken élnek a helyiek, Mario és Luigi feladata pedig az lesz, hogy végigjárja ezeket a területeket, majd hálózatba kösse őket. Ebben a Waterworldre hajazó (bár korántsem posztapokaliptikus) világban ugyanis az elektromosságnak kiemelt szerepe van (minden poén, de még a szereplők nagy része is erre van kihegyezve, a kísérőnk például egy repülő malac, aki pont úgy néz ki, mint egy plüsskonnektor), ezért az úszó szigethez gyakorlatilag hozzá kell kapcsolni a többit is, amik így a játék végére egy gigantikus nagy mozgó szigetcsoportot fognak képezni. Innen a Brothership szójáték is.

A játék felépítése nagyon egyszerű és viszonylag konzervatív. A központi szigettel célba veszünk egy áramlatot, ha annak mentén találunk egy elszakadt földet, akkor odarepülünk. Minden kis sziget nagyjából egy óra alatt járható be, eközben rengeteget harcolunk, egyszerűbb logikai feladatokat oldunk meg, beszélünk a helyiekkel és opcionális küldetésekben segítünk nekik. Ez gyakorlatilag egy jrpg. A harcrendszer teljesen a két szereplő ismert karakterisztikájához igazodik, vagy rá kell ugrálni az ellenfelekre, vagy kalapáccsal kell jobb belátásra bírni őket. És közben folyamatosan együttműködni. Ez nem csak azt jelenti, hogy vannak közös szupertámadások, hanem azt is, hogy a legegyszerűbb attack parancs is ritmusjátékká válik, ahogy jó időzítéssel megpróbáljuk bevonni Mariot és Luigit. Jól működik, viszonylag megengedő a rendszer, és az egy személyes kooperáció tényleg az utolsó védekezésben vagy elfutásban is szerepet kap. Pont ez lesz a veszte, ugyanis a viszonylag egyszerű, monoton rendszer meg van bolondítva azzal, hogy oda kell figyelni a legegyszerűbb cselekedetekre is, viszont századszor bevinni ugyanazt a kombinációt kicsit unalmas. A játék első harmada után már egyenesen teher minden csata, mert szinte ugyanolyan mind (kivéve a csodás boss-harcok, amelyek kimondottan ötletesek) és túl sok időt visznek el.

A játék csatán kívüli részét egy szóval "nintendósnak" tudnám nevezni. Arra gondolok itt, hogy rengeteg apró ötletet sorakoztatnak fel, nem félnek belenyúlni más zsánerekbe sem, de minden egy kicsit túl felhasználóbarát, túl egyszerű, túl biztonsági játékos hozzáállás. Mondanám, hogy túl felszínes, de igazságtalanság lenne, mert nem az, csak éppen a mindenből kicsi itt most nem mindig működik. És megint csak a monotonitás: elődjei 15-20 órás hosszával szemben a Brothershipet kétszer ennyi idő befejezni, és a 35+ óra ezúttal túl sok. Háromszor-négyszer vissza kell menni a kisebb szigetekre, ha mindent ki akarunk pucolni, tehát jelentős a backtracking is, de emellett a küldetésrendszer meg túl fapados ahhoz, hogy fenn tudja tartani az érdeklődést. Kár érte, sokkal feszesebbre is lehetett volna húzni a hajókötelet, hiába rpg, a játékidő nem minden... Luigi rántja ki időről időre a játékot az egysíkúságból, ugyanis ő az agy a csapatban (képzelhetitek az életképességét annak a párosnak, ahol ő a koponya), aki bizonyos helyzetekben kitalál dolgokat, legyen szó egy ügyességi feladványról, vagy a bosscsatában egy olyan tereptárgyról, amit a kis csapat a saját előnyére tud fordítani. Luigi gondolkodó feje szinte beleég az agyunkba, sokkal szórakoztatóbb figura végig, mint Mario, aki itt meglepő módon teljesen jellegtelenné válik. Nagyjából ugyanazt tudják mndenketten, csak az egyikük kapott egy kis személyiséget is.

De félreértés ne essék, a Mario & Luigi - Brotherhood egy jó játék. Alaposan át van gondolva, hangulatos, a karakterei egyediek (nagyon jó, hogy a mostanra kicsit unalmassá vált Mushroom Kingdom épp csak apró adagokban szivárog át), a beszélgetések egy része pedig jól megírt (bár nem tudom ki akar beszélgetéseket olvasni egy Mario játékban, mert voiceover az nincs, csak motyogás). És nagyon jól néz ki, ez a cel shaded jellegű grafika nagyon jól áll neki. Simán odaadható fiatalabbaknak is, boldogulni fognak vele. Még csak azt sem lehet mondani róla, hogy a harcrendszer összekötése a ritmusjátékokkal túlzottan nehézzé teszi, mert bőven van a rendszerben hibázási lehetőség, sokkal több használati tárgyat és pénzt szerzünk, mint ami indokolt lenne, tehát ha valaki bukdácsol, azt ez a sajátosan kiegyensúlyozott rendszer visszahelyezi a megfelelő ösvényre.

Lehet, hogy érdemes 3-4 különálló, tíz órás adagban fogyasztani a játékot, néhány hetes szüneteket tartva, mert egyben nagyon sok tud lenni. Több szempontból a Paper Mario sorozat darabjaihoz hasonlítható, amikbe szintén belegyúrtak mindent, de így az összkép lett kissé sekélyesebb. Mert nagyon jó néha álmélkodni a kreatív ötleteken, de amikor ezeket húsz percek választják el egymástól, akkor picit elinflálódnak. Az mindenesetre biztos, hogy a következő részre jó lenne nem újabb tíz évet várni, inkább adjanak ki két fele ilyen hosszút addig, és teljes lesz a boldogság.

PLATFORM Nintendo Switch | KIADÓ Nintendo | FEJLESZTŐ Acquire, Nintendo Entertainment Planning & Development | MEGJELENÉS 2024. november 07. (Switch) ÁR kb. 22 000 Ft