A nosztalgia rögtön a játék indítása után arcon csap, a Loop Hero ugyanis kifejezetten jól utánozza le a klasszikus, fénycsövekből sugárzott képet. Pixeles? Persze, hogy az, azonban nagyon szépen megrajzolt (már ahol nem pálcikaemberkék szaladgálnak) és ez a „CRT filter” tényleg ad az egésznek egy „kilencvenkettőben vagyok és szombat reggel elindítottam egy játékot” hangulatot, a felcsendülő chiptune dallamok pedig annyira megtolják, hogy akaratlanul is mosolyra görbül a korosabb gamer szája. És ez még csak a főmenü, el se indult maga a kaland!

Indítsuk hát el, ami pedig fogad, az... nos, a semmi. Megvan ennek is az oka, nem megyek bele, hadd fedezze fel mindenki magának a játék történetét, a lényeg az, hogy kezdetben a képernyő bizony egy nagy üresség, közepén egy girbegurba, önmagába visszafutó út, amin kis hősünk megy rendületlenül előre. Minimális ráhatásunk van csak, lényegében csak megállítani tudjuk. Cserébe viszont a kezünkben lévő kártyákkal elkezdhetjük feltölteni élettel a pályát. Sziklákat, hegyeket, mezőket pakolhatunk a térképre, erdőket, temetőket, falvakat pakolhatunk az útra, pókbarlangokat, vámpírlakokat mellé és így tovább. Minden egyes lehelyezett elem valamilyen módon módosítja a világot és/vagy hősünket. A kövek, hegyek a maximális életerőt növelik, a homokdűnék ezt csökkentik bizonyos százalékkal, a mezők pedig visszatöltenek belőle valamennyit minden egyes nap. Ennél érdekesebbek azok a mezők, melyek ellenfeleket „termelnek”, egy temetőben például néhány naponta megjelenik egy-egy csontváz, az erdőből patkányfarkasok bújnak elő, a csataterek pedig szellemmé tudják változtatni a környékükön leölt, lélekkel rendelkező lényeket.

A mi dolgunk pedig az, hogy óvatosan egyensúlyozva úgy töltsük fel mindenféle elemmel a pályát, hogy rendületlenül körbe-körbe haladó hősünk lehetőleg ne haljon meg, viszont ne is maradjon teendő nélkül. Az önsorsrontás nem csak egyfaja mazochista élvezeti forrás, hanem a komolyabb alapanyagokat, felszereléseket csak az erősebb ellenfelek adnak, ezek nélkül pedig a pálya végén tanyázó főellenség (aki akkor bújik elő, ha egy bizonyos százalékban feltöltöttük a pályát) pillanatok alatt a túlvilágra küld. Pontosabban vissza a bázisunkra, a nálunk lévő alapanyagok 30%-val, ami nem túl sok, de pont annyi, hogy ne tűnjön teljesen feleslegesnek egy-egy balul sikerült kör. Főleg azért, mert természetesen ezekből lesz több, hiszen az ember mohó és inkább bepróbálkozik még egy „talán sikerülni fog” helyzetbe, mint hogy hideg fejjel tudja, hol érdemes feladni. Mert itt ezt is lehet, a kör elején (vagy végén, kinek hogy tetszik) lévő kis bázisunk nem csak arra szolgál, hogy valamennyi életerőt visszaadjon, hanem itt befejezve az expedíciót, a nálunk lévő dolgok mindegyikét haza lehet vinni. Ez pedig azt jelenti, hogy teljesen valós taktika „begyűjtő-köröket” lefutni, ahol nem is próbálunk eljutni a pálya „végére”, hanem csak összeszedünk minél több alapanyagot, melyből új épületeket emelhetünk, melyek újabb fajta kártyákat adnak.

A Loop Hero egyik legerősebb pontja az, hogy mindig változik valami, szinte mindig tudunk valami újdonságot szerezni, vagy ha azt nem, akkor ki tudunk próbálni egy újfajta paklit, amiben lehet, hogy kevesebb pozitív hatású kártya van, cserébe olyan cuccok esnek nagyobb eséllyel, melyekkel több esélyünk lesz a pálya végén. És ez a folyamatos fejlődés nem csak, sőt leginkább nem a bázisunkra vonatkozik, nem csak karakterünk (és a pályán lévő szörnyek) fejlődnek minden egyes megkezdett körrel, de folyamatosan találunk újabb és újabb felszerelést, melyeket állandó jelleggel cserélgetünk kis hősünkön. Túlélésünk záloga javarészt ez, illetve annak kikísérletezése, hogy melyik karakterfelépítés melyik paklival működik. És persze az, hogy melyik karakter működik nekünk, ugyanis a játékban elérhető három kaszt alapvetően különbözik egymástól. Míg a harcos a „standard” kalandozó, egyre több életerővel és komolyabb csapásokkal, addig a tolvaj ereje egyrészt a gyorsaságában van (amit itt az attack speed szimbolizál), illetve abban, hogy mekkora eséllyel kerüli el a csapásokat. A nekromanta pedig még csak nem is direkt módon támad, helyette csontvázakat idéz és egy-egy csata sikeressége nagyjából annak a függvénye, hogy megfelelő ütemben tudjuk újratermelni a csontikat, mielőtt ellenfeleink lecsapják az utolsót.

Ha összejön egy megfelelő pakli-kaszt-tárgy hármas, akkor szó szerint elpusztíthatatlanok leszünk, addig viszont sok-sok kísérletezés és talán a kelleténél picivel több szerencse kell. És persze a játék titkainak megismerése, melyeket előzetesen nem ír sehol (persze a lustábbaknak megteszik mások végtelen mennyiségű guide-ban), de ügyes kihasználásuk lehet néha a siker kulcsa. Ha például 3x3 sziklát pakolunk egymás mellé, akkor az átalakul egy hatalmas hegységgé, mely méretéhez illő módon növeli meg az életerőnket – cserébe viszont egy új ellenfél-típus, a hárpia is megjelenik néha-néha a pályán. A második falu lepakolásánál pedig egy banditatábor is felbukkan, az onnan előbújó bűnözőktől finom tárgyakat zsákmányolhatunk, azonban az egyik támadásukkal pont a mi tárgyaink egyikét lophatják el. Ezen titkok kiismerése egyszerre tud nagyon lelkesítő lenni és talán picit frusztráló is, mikor egy tökéletesen felépített loop azért megy tropára, mert kiderül, hogy a vihartemplom nem csak az útjába kerülő kockákra veszélyes, de a környékén lévő erdőkre is...

Szóval van itt idle-game / kártyajáték / roguelite / auto-battler keverék és meglepő módon az egész egy kifejezetten jó játékká áll össze. Pályából nincs kifejezetten sok, cserébe kifejezetten sok idő, kör és kísérletezés kell ahhoz, hogy megoldjuk őket (nekem csak az első két pálya 12-15 órámba került). A Loop Hero talán nem lesz akkora közönségkedvenc, mint mondjuk a Hades, de azoknak, akik inkább tervezni szeretnek és nem villámgyors reflexekkel kaszabolni, valószínűleg sokkal jobban bejön majd. Csak tessék vigyázni: nagyon-nagyon könnyű a „még egy kör” varázsában hosszú időre a monitor elé ragadni!