Klonoa: Phantasy Reverie SeriesTeszt

A Bandai Namco most az első két epizódot kínálja tehát egy remake formájában, amely a Phantasy Reverie Series címet kapta a keresztségben, és az 1997-es KLONOA: Door to Phantomile-t, valamint a 2001-es KLONOA 2: Lunatea’s Veil-t is tartalmazza, amelyek rendre PlayStation és PS2 platformokon láttak napvilágot.

Játékmenetükben a Klonoák a fix pályás 2D platform-mechanikákat alkalmazták, de 3D térben. Magyarul valójában kötött, oldarinányos ugrabugráról beszélünk, de a hátterek 3D-sek, valamint a pályák maguk is kanyarognak a koordináta-rendszer minden irányába. Első körben a játékmenet egyszerűnek és lassúnak tűnhet. A Klonoa hiába néz ki úgy, mint egy korai Sega játék, nem járt a Sonic-iskolába, cserébe megfontoltabb, környezeti fejtörőkkel szépen megrakott terepeket kínál. Az ellenfeleket a gyűrűnk erejének segítségével fejünk fölé kaphatjuk, eldobhatjuk őket (akár el is szökkenhetünk róluk), de a térben előre/hátra is tudjuk őket taszítani, ezzel térbeli alakzatokat aktiválva, és olykor a továbbjutás kulcsát jelentő megfejtés felé terelve hősünket. Az ellenfelek újratermelődnek, ez is jelzi, hogy nem az akció, hanem a környezeti felderítés elemeként szerepelnek. A pályákon emellett gyűjtögethetünk reguláris kincseket és ritkább collectible cuccokat. És van itt még egy szokatlan elem: a narratíva nem általl a pályák közepén is átvezetőket kínálni a játékosok számára.

Ezek alapján a Klonoa ma egyszerre idézi a Pandemonium-ot, kicsit a Crash játékokat és a Kingdom Hearts-ot is. Hangulatra hasonlóan japános, kedves, már-már gyerekesen könnyed stílust üt meg a játék mesélőkéje. Azonban az álomvilágok, a jó-rossz örök harca és a később játékokra telepedő sötétebb hangulat miatt nem a kicsiknek, inkább a tinédzser korosztálynak tudjuk ajánlani a játék csomagot. Na meg azoknak a vén rókáknak, akik emlékeznek még a Namco által gondozott eredeti címekre.

A Klonoa Phantasy Reverie Series prezentációja amúgy teljesen igazodik a PS2/Wii színvonalhoz, amit egyébként sok hasonló (indie) játékban most is alkalmaznak. Az első Klonoa sprite-alapú világa is teljesen átköltözött a 3D-be, viszont nem most. Anno még Wii-re jelent meg az első Klonoa remake kiadása 2008-ban, és most ebből indultak ki a készítők. Lehetett volna attól nagyobb ambíció is, mint hogy egy korábbi újrakiadás-restaurálását vegyék alapul, de fel lehet fogni ezt úgy is, mint egy esztétikai állásfoglalás a fejlesztők részéről. És ez jól is van így. Mind a hangok, mind a látvány a PS2-es hőskort idézi, persze éles és amúgy vibráns, színpompás rendereléssel. Amit egy filter segítségével amúgy retrósíthatunk is, hasonlóképp, mint mondjuk a Yooka-Laylee játékokban. Sajnos a második rész markáns, rajzfilmes (cel-shaded) szűrője teljesen hiányzik. Nekem mondjuk nem hiányzott különösképp, de régi rajongók bizonyára megjegyzik majd a váltás tényét.

Összefoglalva tehát, a két Klonoa játék abszolút meglepett, annak ellenére, hogy a források azért régi időkből származnak. A csomagban fellelhető címek változatosak, a haladás íve mesterien kidolgozott, a kihívás szintje pedig példaszerűen fokozódik. Lehetek őszinte egy objektív teszt végén? Nekem ez a játékmenet sokkal jobban működik, mint a Crash vagy a Spyro felújításoké. Lehet, hogy egyszerűbb, lehet, látvány tekintetében ma már nem mutat sokat. De az élményt tekintve azokat a konzoljátékos időket idézi, amikor a japán fejlesztőkben tombolt a kreativitás és a letisztult, elegáns tervezői munka együttese.