King Arthur: Knight’s TaleTeszt

A magyar NeocoreGamesnek nem ez az első Artúr mondakörökből merítő játéka, a csapat alapú, körökre osztott műfajban viszont most először próbálta ki magát. És mindkét aspektusában a maga útját járja: ahogy a sztori, úgy a játékmenet is sajátos elemekkel tarkított. Ez pedig hol előnyére, hol kárára válik.

A történet főszereplője, Sir Mordred, ”jó” fekete lovag módjára kardélre hányja Artúr királyt, ám a mindeközben ő maga is halálos sebesülést szenved. Az örök vadászmező helyett azonban mindketten egyfajta köztes síkon ragadnak, ahol a mondakör emblematikus szereplője, a Tó Hölgye várja a riválisokat. A feladat ettől függetlenül marad a régi: megölni Artúr királyt… vagy azt a valamit, amivé ebben az alternatív világban alakult.

A játékmenet első ránézésre hozza a zsáner kötelező formuláit, ám néhány részlet mindenképp említésre méltó. Például örömmel konstatáltam, hogy a harcban nincs kötött sorrend. Vagyis bármelyik karakter között bármikor válthatunk, még akkor is, ha már léptünk vagy cselekedtünk a négy (olykor +1) lovagunk valamelyikével. Üdítő szabadság ez a műfajban, ami számos taktikai lehetőségnek nyit utat. Legalábbis akkor, amikor embereink érdemi képesség repertoárral rendelkeznek, ami sajnos túlságosan sok időt vesz igénybe. Nagyjából 10 óra után, a kampány egyharmadára duzzad a skill felhozatal olyan máretűre, amikor ilyesmiről beszélni lehet. Ez a pecsét pedig rákerül szinte mindenre, ami a haladással asszociálható. Az ellenségek típusai, a kihívások változatossága, a pályák vizuális témája mind-mind lassan bontakoznak ki. Legalábbis a mű pályatársaihoz képest.

Harcokból nincs hiány, a játékidő döntő többségét ezek teszik ki. Ezért is fontos, hogy gördülékenyek legyenek, ami tulajdonképpen igaz is, de csak tapasztalattal válnak azzá. Ennek egyik oka, hogy a körök nem érnek automatikusan véget, amint elhasználtuk minden lépésünket. Vélhetően azért, mert az őrszem állás például visszavonható, ahogy a karakterek forgatása sem kerül akció pontokba, aminek taktikai szerepe lehet (a háttal érkező sebzés például értelemszerűen nagyobb). Némi rutinnal, és kézreálló hotkey kiosztással azonban ha manuálisan is, de fel lehet pörgetni a tempót (ahogy az animációkat is). Elsőre furcsának tűnhet, de működik. A másik ok, hogy az AI könnyen kiismerhető és kiszámítható. Ez talán nem hangzik pozitívumnak, de az Into the Breach példájából már megtudhattuk, hogy ez nem feltétlenül baj. Csavar még így is akad: az élőholtak például ”haláluk” után újra feléledhetnek. Vagy értékes pontokat szánunk a végleges elpusztításukra, vagy kisakkozzuk, hogy az idő lejárta előtt hogyan semmisítsük meg az összes célpontot, ekkor ugyanis mind elporladnak. Olykor akadnak persze több képességgel operáló ellenfelek is, ahogy a terep kiosztása is változhat (nem drasztikusan, csak egy egyszerű fedezékrendszer árnyalja a helyzetet), de a nehézség jellemzően az ellenség túlerejéből fakad. Ebből következik, hogy ügyes tereléssel, és a megfelelő skillekkel minden szituáció megoldható. Normal fokozaton, a területre ható képességekkel momentán túl könnyedén is. A monda szerint a fejlesztők az Early Accessből kilépve egy teljes fokozattal lentebb tekerték nehézséget. Konklúzióként mondanám tehát, hogy a veteránok kezdjék inkább hard fokozaton, ám amikor a kampány közepén rápróbáltam (mert szerencsére ezt menet közben is meg lehet tenni), a lovagjaim annyit se tudtak mondani, hogy "Ni!". Vagyis a nehézségi szintekre még szemlátomás ráfér a csiszolás. És ha már kihívás: az RNG nem vetette meg a lábát sötét Avalon földjén, a véletlenszerűség minimális szintre lett szorítva.

Nem mehetünk el a megosztó erejű roguelite jelző mellett sem, amivel a tesztalanyunkat illetik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy lovagjaink ugyan meghalhatnak, ám egyrészt ha limitált alkalommal is, de visszahozhatjuk őket az élők soraiba, másrészt pedig a szabad mentés lehetősége (kivéve persze ironman játékmódban) elveszi a dolog élét. Tehát hiába van halál- és sérülés rendszer, fölösleges frusztráció / kihívás nem lesz belőle, ha csak a játékos nem kívánja. Összesen harminchárom karakter áll rendelkezésre (a kerekasztal viszont legjobb esetben is csak tizenkettőnek ad ülőhelyet), kasztból pedig “csak” öt. Hazugság lenne azt állítani, hogy mechanikai szempontból mindannyian teljesen egyediek, mert passzív és aktív képességekben nagy az átfedés az azonos kasztú hősöknél (bár erre jó ellenpélda Sir Ector és Merlin személye), de mentségükre szóljon, hogy kinézetük, a sztori, a személyiségjegyeik és a dialógusok igyekeznek pótolni az egyéniségüket.

Mert ha nem is hangsúlyosan, de részben szerepjátékról van szó. Mivel hősünk, Sir Mordred eredendően egy rosszarcú fekete lovag, kötelező volt kijátszani az amnézia kártyát, hogy legyen némi mozgástér az igazságos vs elnyomó, valamint a keresztény vs kelta vallás koordináta rendszeren. Döntések sorával lehet haladni a négy irány valamelyikébe, ami egyrészt bónuszokat, potenciális új csapattársakat jelent, másrészt pedig szerepe lesz abban, hogy az egyre bővülő kerekasztal lovagjai mennyire lesznek lojálisak hozzánk. Utóbbi szintúgy egy lineáris rendszer: minél hűségesebbek, annál jobban sebeznek, sőt, aranyat érő plusz akció pontot is jelenthet számukra, negatív irányba ugyanez, ami végül akár azzal is járhat, hogy felállnak a kultikus asztaltól. De őszintén szólva ez még akkor sem következett be, amikor Mordred ideológiájától legtávolabb eső embereket toboroztam. Summázva: a rendszer egy kellemes plusz réteg, de lehetne kicsit szigorúbb.

Az összecsapások közötti pihenőkben Camelotot fejleszthetjük, valamint a lovagokat menedzselhetjük (Darkest Dungeon, valaki?). A felépítése mindent összevetve logikus, bár néhány fejlesztés gyakorlati haszna lutri, míg másoké olyannyira egyértelműen prioritás, hogy a szűkös források miatt a többit háttérbe szorítja. Például a kerekasztal kapacitás bővítése játékstílustól függetlenül kötelező téma, szemben mondjuk a gyógyítás hatékonyságával, amit az engedékeny mentésrendszer eleve tehermentesít. Persze nehezebb fokozaton borulhat a terv, de valljuk be, a legtöbb játékos valószínűleg nem vasemberként ugrik fejest a lovagregénybe. Az újabb és újabb felszerelések, mint kötelező katalizátorok terén már elgondolkodtatóbb a helyzet, ugyanis sokat el lehet szöszölni a legideálisabb összeállításokon, aminek jó és rossz okai egyaránt vannak. A jó, hogy bőven akadnak olyan attribútumok, amik egy-egy lovaggal, szereppel, képességgel harmonizálnak igazán, és ez a jól végzett menedzsment méltó jussa. A rossz oldala, hogy a kampány előrehaladtával minden skálázódik, kivéve a megszerzett felszerelésünk, emiatt pedig az ideális tárgyak is óhatatlanul elavulnak. A csúf pedig az lenne, hogy érdemi szűrőrendszer híján túl sok időt igényel a szortírozás, de mire a kritikát megírtam, már pótolták is a hiányosságot.

Technikai szempontból a játék rendben van, de nem kiemelkedő. A lassan védjeggyé érő, 30 képkockára tervezett animációk, és a mosottas színpaletta miatt a NeocoreGames le sem tagadhatná a gyerekét. A témája végett jól áll neki, és nem lehet azzal vádolni, hogy csúnya lenne, de az is biztos, hogy nem lesz grafikai benchmark tétel (nem mintha ez elvárás lenne). A gond inkább az, hogy ezért cserébe meglehetősen sokat követel: a tesztkonfiguráció (i5 6600+RTX 3060) videokártyáját alaposan megjáratta. Harc közben többnyire tartotta a 60 FPS-t, furcsa mód viszont a térképes részen hasonlóan sokat evett. Ehhez társul még a tény, hogy 121 giga helyre van szüksége, amit mindenképp SSD-re javallott telepíteni, ha az ember nem akar a töltőképernyő előtt megőszülni. A stabilitással személy szerint semmi problémám nem akadt, és az is pozitívum, hogy ezen a téren, valamint performanszt és balanszt illetően is érdemi javítást kapott már a megjelenés óta. Nem utolsósorban a fejlesztő letette a lovagi esküt, hogy szezonális ütemezéssel ingyenes tartalmakkal fogja bővíteni a King Arthurt. Az elsőt már be is jelentették, a The Chained God-ot, amiben egy mini kampány erejéig Fomorian bőrbe bújhatunk, valahogy a jövő hónap tájékán. Korrekt start!

Nem könnyű összegezni, pláne számszerűsíteni a King Arthur: Knight’s Talet. Sorolni lehetne még, hogy miért érdemel hidegedet vagy épp meleget. Ugyanakkor az nem kérdés, hogy a hibái ellenére egy jó játék, inkább csak az, hogy mennyire. Nálam a hét és nyolc pont közti vékony mezsgyéről végül az erősebb oldalra esett!