Emio – The Smiling Man: Famicom Detective ClubTeszt

A Nintendo három évvel ezelőtt egy egészen színvonalas dupla remake-kel rántotta vissza a köztudatba a Famicom Detective Club-szériát, ami végül igencsak kifizetődő lépésnek bizonyult. Nekünk, játékosoknak legalábbis biztosan, hiszen ha mást nem, annyit sikerült elérni, hogy 27 év után egy teljesen új epizóddal bővüljön a kalandjáték-sorozat: ez volna a frissen debütált Emio – The Smiling Man, mely a franchise eddigi legfélelmetesebb, legsötétebb tónusú felvonása lett.

Az alaphelyzetet szokás szerint egy haláleset adja: holtan találnak egy középiskolás fiút az erdő szélén. Az eset már önmagában felkavaró, a körülmények azonban még hátborzongatóbbá teszik az ügyet, az áldozat fején ugyanis egy papírzsákot találnak, melyre egy mosolygó fejet rajzoltak. A nyomozás tehát kezdetét veszi, méghozzá nem csak a rendőrség által, hiszen mi, az Utsugi nyomozóiroda két ifjú detektívje is megkezdjük a kutakodást a nyomok után, és hamar kiderül, hogy A Mosolygó Férfi több, mint egy városi legenda: igen komoly esély van arra, hogy a mostani eset összefüggésben van egy sor 18 évvel ezelőtti halálesettel...

A rövid szinopszis alapján úgy tűnhet esetleg, hogy az alkotók nem különösebben törekedtek a frissességre, hiszen az egyik korábbi rész, a The Girl Who Stands Behind rejtélye szintén a mendemondák és egy korábbi eset köré épült fel. Az Emio azonban szerencsére nem egy egyszerű variáció ugyanarra a receptre, hanem egy nagyon izgalmas, több szálon kibontakozó, és hangulatát tekintve is megragadó, saját és erős lábakon álló élmény, amit jó eséllyel úgy fogsz felgöngyölíteni, mint egy olyan könyvet, amit lehetetlen letenni. Magáról a történetről nehéz is ennél többet beszélni spoilerek nélkül – már csak azért is, mert a lezárás sem mindennapi. A prológus és a 12 fejezet végén ugyanis (ez talán nem meglepetés) maga az ügy lezárul, ám a teljes kirakós csak ezt követően, egy külön menüpontból indítható epilógusban áll össze, ami nemcsak a cselekményt helyezi teljesen más megvilágításba, hanem egyfajta katarzisként is szolgál. Ez utóbbi nagyban köszönhető a továbbra is egészen pazar tálalásnak, a részletgazdag és tűéles grafikák ugyanis az animált jellegű átvezetőkben – amikből nagyrészt az említett lezárás is áll – még inkább életre kelnek.

A játékmenet már más kérdés, az ugyanis lényegében továbbra sincs – a nyomozás itt sokkal inkább téma és körítés, mintsem gameplay alkotóelem. Persze, kérdezősködni fogunk, néha nyomok után is kell kutatni a képernyőn, sőt, a fejezetzáró összegzések során még néhány kérdésre is meg kell próbálnunk helyes választ adni, de ezzel együtt továbbra is egy igen puritán vizuális regényről beszélhetünk. Az előrehaladás legtöbbször nem több annál, mint hogy kimerítjük az aktuális párbeszédopciókat, és mivel ebben nem mindig van különösebb logika, ezért ez gyakran annyit jelent, hogy szépen, szisztematikusan végig kell nyomkodni azt a három-négy menüpontot, hátha felbukkan egy új válasz, ami előregördíti az eseményeket. Ahogy említettem, néha van, hogy nekünk kell válaszolni, de általában ilyenkor is kijavít bennünket a játék, ha rosszat mondunk... kivéve egy-két ritka esetet, amihez az egyik legszürreálisabb élményem tartozik. Hallottatok már kalandjátékban stunlockról? Nyugi, én sem, itt azonban most kaptam egyet: az egyik fejezetben kutakodás közben rábukkantam egy közepesen gyanús névre, majd pár sorral később váratlanul felbukkant egy párbeszédablak, ahova be kellett volna írnom válaszként ezt a nevet. Igen ám, de ehhez meg kellett volna jegyezni, amire nyilván nem utalt semmi, ráadásul válaszadás közben (érthetetlen módon) nem elérhető a jegyzetfüzetünk, így aztán jobb híján beírtam valami hibásat, gondolván, hogy majd úgyis kijavít a játék, és megyünk tovább. De nem: ez egy olyan pont volt, ahol mindenképp meg kellett adni a helyes választ, hogy továbbhaladjon a történet, de esélyem sem volt arra, hogy újból ránézzek az ominózus névre. Pár perc után szerencsére rájöttem, hogy ha a két próbálkozás között felbukkanó egysoros mondat közben (!) gyorsan megnyomom a párbeszéd history gombot, akkor onnan ki tudom lesni a helyes választ, így végül sikerült továbbjutni, de ez az élmény annyira kizökkentett, és annyira kilógott a játék egészéből, hogy mindenképp meg akartam veletek osztani. Lényeg a lényeg: játékmenet lényegében nincs, és ami van, az is elég esetlen – a Phoenix Wright-széria ehhez képest egy szuperrétegelt, gameplay-heavy cucc. De ez nem kritika, inkább csak figyelmeztetés.

Aggodalomra tehát nincs ok: az Emio összességében egy izgalmas nyomozást mesél el, amit mindenképp érdemes átélnie azoknak, akik szeretik az ehhez hasonló vizuális regényeket. Fontos azonban, hogy kezelje mindenki a helyén a játékot, mert aki a fordulatos cselekményen és a színvonalas audiovizuális megvalósításon túl bármi egyébre vár, az csalódni fog. Remélem, hogy végül kevesen fognak, és készülhetnek még további folytatások ebben az elfeledett szériában. Ja, és vásárlás előtt nyugodtan töltsétek le az eShopból a háromfejezetes demót ízelítő gyanánt!

PLATFORM Switch
KIADÓ Nintendo FEJLESZTŐ Mages
MEGJELENÉS 2024. augusztus 29. ÁR €49,99