Echostasis – Könnycsepp az esőbenTeszt

Az Enigma trilógia története a cyberpunk zsánertől megszokott neonfényes, de depresszív közeljövőbe kalauzol el minket, ahol a robotok már köztünk járnak, és ahol a virtuális valóság szinte megkülönbözhetetlen a valódi élettől. A széria első két része a fenti technológiák közül az előbbire fókuszál, és Philip K. Dick regényéhez hasonlóan arra a kérdésre próbál választ találni, hogy lehetnek-e egy androidnak önálló érzelmei, gondolatai és személyiségjegyei, az Echostasis pedig inkább a VR-t helyezi a középpontba, azt mutatva be, hogy milyen lenne egy olyan világ, ahol precízen megalkotott algoritmusok döntik el, hogy mit érzékelhetünk a környezetünkből és mit nem.

Ez a téma már önmagában is elég súlyos és sokrétű, ráadásul Gavinnak sikerült egy meglehetősen izgalmas sztorit is felhúznia köré. A pontos részletekbe most nem mennénk bele, hogy ne lőjünk le egyetlen csavart se, de a lényeg nagyjából annyi, hogy az Echostasisban egy személyre szabott, száz százalékban valóságosnak érződő VR utópiákkal házaló cég egyik rendszergazdáját alakíthatjuk, aki épp az esti műszakját tölti, amikor valaki kibertámadást indít az általa üzemeltetett szerverek ellen. A rendszerbe jutott vírus rövid úton magához ragadja a hatalmat a vállalat központjában, és túszul ejt három felhasználót a saját virtuális mennyországukban, nekünk pedig innentől kezdve az lesz a feladatunk, hogy behatoljunk az áldozatok tudatának a legmélyére, és kiszabadítsuk őket az eltorzított utópiáik börtönéből, mielőtt túl késő lenne.

És bár az Echostasis története önmagában is fogyasztható, azért az élményhez sokat hozzá tud tenni, ha ismerjük az Enigma trilógia két korábbi darabját, a The Enigma Machine-t és a Motheredet, is. Egyrészt azért, mert a fenti két játék roppant érdekes témákat boncolgat kimondottan egyedi módon, másrészt pedig azért, mert az Echostasis háttere és mondanivalója is elmélyül, ha tudjuk, milyen események vezettek a kibertámadásig.

Egy szó mint száz, a sztori összetett és csavaros, a játékmenet terén azonban már jóval egyszerűbb megoldásokkal fogunk találkozni. A kampány lényegében két területen játszódik: az egyik a minket alkalmazó vállalat irodája, ahol egy konzol segítségével követhetjük nyomon a vírus által elkapott emberek mentális állapotát, a másik pedig a virtuális valóság, ahol az áldozatok megfertőzött és lassan széteső személyes utópiáiban merülhetünk el, hogy megkíséreljük kiszabadítani az elméjüket a VR karmaiból.

Műfaját tekintve az Echostasis leginkább kapkodós sétaszimulátorként jellemezhető. A célunk minden pályán az, hogy eljussunk egy-egy túsz tudatának a velejéig, ahhoz pedig, hogy ez sikerülhessen, rengeteg járkálásra, valamint különféle, helyenként kimondottan absztrakt logikai feladványok megoldására lesz szükségünk. Ezek mellett a játékban helyet kapott egy lézerirányzékos shotgun is, amivel a néha felbukkanó ellenfeleket tessékelhetjük vissza a nemlétbe, de maradjunk annyiban, hogy ez utóbbi mechanika nincs olyan mélyen kidolgozva, hogy sok vizet zavarjon, és inkább érződik egy mellékgondolatnak, mintsem a program szerves részének.

Így leírva ezek a megoldások talán nem hangoznak túl izgalmasnak, de az Echostasist elsősorban nem is a játékmenete adja el, hanem a tálalása. A virtuális világ tájai egy lázálomban is simán megállnák a helyüket retrós grafikájukkal és az analóg horror eszköztárából átemelt képi hibáikkal, a folyamatosan felbukkanó, nyugtalanítóan torz vizuális glitch-ekhez pedig hátborzongató hanghatások is társulnak a kellően nyomasztó atmoszféra érdekében. Továbbá érdemes azt is kiemelni, hogy az egész játékot áthatja egy kellemesen egyedi, és egyben precízen egységes művészi vízió, ami remekül ráerősít mind a kampány hangulatára, mind annak témáira.

Egy pár évvel ezelőtti interjúban Gavin kifejtette, hogy alkotásaival azt az érzést szeretné visszaadni, ami akkor járta át, mikor gyerekkorában összeomlott egy PS2-es programja, ezzel meggyőzve őt arról, hogy el van átkozva a konzolja, ez a törekvés pedig az Enigma trilógia minden egyes darabján tetten érhető. Az Echostasissal játszani olyan érzés, mintha egy lassan, de folyamatosan összeomló program darabkáit próbálnánk összefoltozni annyi időre, amíg végig nem visszük azt, ez pedig végeredményben egy bitang erős atmoszférát teremt, ami megül a lelkünk legmélyén, és sokáig velünk marad azután is, hogy befejeztük a kampányt.

Röviden és tömören az Echostasis egy pozitív értelemben művészies darabja lett az indie felhozatalnak, aminek minden egyes porcikáján érződik, hogy az alkotója szívét-lelkét beletette a létrehozásába, ráadásul a stílusos külső alatt érdekes tartalom is lapul, hála a sci-fi irodalom örökzöld kérdéseit napjaink problémáival vegyítő témáknak. Nagy kár, hogy akad itt egy apró probléma, ami elsőre nem tűnik olyan komolynak, de így is majdnem hazavágja a teljes játékélményt. Ez pedig nem más, mint a tény, hogy minden pálya időre megy. Méghozzá elég kevés időre.

Alapvetően arról van szó, hogy mihelyst belépünk valakinek a szétzilált utópiájába, egyből elindul a bal felső sarokban egy visszaszámláló, ami azt jelzi, hány másodpercünk van még hátra, mielőtt az illető tudata kilökne magából, és elölről kéne kezdenünk az adott pályát. Az elképzelés itt az lenne, hogy különböző útlevágások megnyitásával egyre mélyebbre és mélyebbre hatolunk a virtuális világba, míg végül megannyi próbálkozás után el nem jutunk a célunkig, a megvalósítás azonban sajnos inkább frusztráló, semmint szórakoztató lett.

A legtöbb pálya ugyanis meglehetősen szerteágazó, kriptikus logikai feladványokkal, sötét foltokba rejtett átjárókkal, és nem ritkán kegyetlenül hosszú útvonalakkal, melyeket esélyünk sincs időben bejárni, ha valahol akár csak egy pillanatig is megtorpanunk. Ráadásul a folyamatos rohanás nemcsak a játékmenetre, hanem a hangulatra is erősen rányomja a bélyegét. Ahogy korábban már előkerült, az Echostasisnak kimondottan nyomasztó és hátborzongató atmoszférája van, ami szinte könyörög azért, hogy kicsit jobban is elmerüljünk benne, ilyesmire azonban általában nincs idő, hiszen a visszaszámlálás miatt nem állhatunk meg, mennünk kell előre a következő megnyitandó útlevágás felé.

A helyzet azért nem teljesen reménytelen, avagy pár óra után hozzá lehet szokni a feszített tempóhoz és a folyamatos újrakezdésekhez egyaránt, de arra így is érdemes felkészülni, hogy a kampány elején nagyjából olyan érzés lesz az Echostasissal játszani, mintha folyamatosan egy falat fejelgetnénk, abban a reményben, hogy előbb-utóbb rátalálunk egy ajtóra ezzel a módszerrel.