EastwardTeszt

Igaz, ezek alapvetően fantasy központú játékok, míg az Eastward afféle limonádé sci-fi, amely meglepően széles, de annál élvezetesebb zenei spektrumon emelkedik a magosba’. Ha twitter karakterszámban kellene értékelnem, akkor talán annyi lenne az ítélet-zanza, hogy az Eastward egy olyan játék, ahol még a rutinszerű mozzanatokban is látszik a gondos tervezés és kellően gyakori az olyan történetbeli csúcspontok száma, amelyek arra ösztönöznek, hogy tovább játszd a játékot, sőt eltévedj benne. Mondom ezt még akkor is, ha a játék vége felé közeledve néhány karakter sztorija a nagyobb jó érdekében vakvágányra kerül és a fókuszt elvesztve jóval több kérdést hagy maga után, mint amennyit megválaszol. Bár az igazat megvallva ez utólag inkább afféle biztonsági játéknak tűnik, az eredeti célokhoz képest történő változások ugyanis kellően részletesek ahhoz, hogy akár egy folytatás is születhessen belőle.

Az Eastward története Potcrock sziget földalatti városában kezdődik, ahol veterán bányász főhősünk, John valamiféle misztikum okán egy Sam nevű kislányba botlik a munkája során, akit idővel magához is vesz, afféle nevelőapa szerepében. John afféle képzeletbeli kalandor: folyton-folyvást a külvilágról álmodozik, így a páros végül egy nap felkerekedik, hogy útnak induljon az ismeretlenbe, amely közel sem annyira barátságos, mint amennyire az álomképek lefestik. A civilizáció az összeomlás határát súrolja, a felszíni világot ugyanis egy Miasma nevű sötét köd kebelezi be szép lassan, ami mindent és mindenkit elnyel - ha emlékszel a Végtelen Történet című örökbecsű klasszikusra, ez a "kórság" hasonló a semmihez. Mialatt Sam és John kelet felé tartva szép lassan felfedi a misztikus kórkép titkait, számos útközben megismert ismerőssel köt barátságot - ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a játék a fő történetmesélés mellett az alternatív, néha összefonódó és váratlan eseményeket hozó mellékszálakat is folyamatosan mozgatja, így a teljesen hétköznapi ügyes-bajos dolgoktól kezdve a megrázó jelenetekig egész színdarabokat vonultat fel. Ebben főként a kislány Sam a ludas, ugyanis gyakran veszi rá nevelőapját, hogy segítsenek az épp őket vendégül látó városka polgárain. Hol jótékonykodva, hol a problémáikra megoldást találva, de mindenek felett vidáman, ugyanis az Eastward egyik jellegzetessége, hogy a nyomasztó fősodor mellett nem fukarkodik a vidám (néhol felnőtt tartalmú) vidám pillanatokkal sem , amikor akaratlanul is mosoly ül ki a szánk szélére. Ez főként John, a csendes protagonista révén bontakozik ki, ám ahogy a drámai helyzet fokozódik, inkább feszkós, mintsem örömködős hullámvasútba csap át a dolog.

Az ilyen lassabb folyású szerepjátékok egyik hozadéka, hogy a karakterek jellege csak idővel bontakozik ki, így a velük való törődés is csak később alakulhat ki a játékosban. Az Eastwardban sincs másképp: jó néhány óra eltelik, mire azonosulni tudunk majd a szereplőkkel - ha előbb nem, New Dam City-ben már biztosan, amely az egyik legnagyobb hub a játék történetében (és mellesleg az egyik legnagyobb fejezet is egyben). Itt hasonló karakterekbe botlunk majd, mint amelyeket mi irányítunk: az apa-fiú páros William és Daniel, akikkel beszélgetve például hasonló dolgokra lehetünk figyelmesek és ezeket megfogadva ismerős kanyar vehet a John-Sam páros jellemfejlődése is. Mindazonáltal sokszor éreztem, azt, hogy az elénk táruló kalandok valahogy nincsenek szinergiában a fő cselekménnyel, hanem “csak úgy vannak”: ugyanilyen az egyik gonosz szerepben felbukkanó Solomon is. Rejtély, hogy mi motiválja, vagy mi a terve, egyszerűen csak megjelenik, és mindenféle gonoszságra képes, hogy hőseinket hátráltassa.

Ettől függetlenül, a játék sokszor képes komoly morális és érzelmi tónusokat festeni: mindig van egy-egy kiemelkedő csúcspont, amely vagy sokkol, vagy felemel, vagy megnevettet, amit csak még jobban erősít az, hogy mennyi apró mozzanatra odafigyeltek a fejlesztők. A fotók ugyan nem adják vissza, de az Eastward bizonyos esetekben félelmetesen jól fest még akkor is, ha “csak” egy pixel art játékról beszélünk. Az animációk szinte tökéletesek, kezdve a tétlenségi mozdulatoktól az érzelmek kifejezéséig, egytől-egyig mind mestermunka. Nem tudom, hogy mennyit dolgoztak ezen a Pixpil-es 2d artist-ok, de döbbenetes a látvány, amit az Eastward az átlagos pillanatokban produkál. A grimaszok, szemkontaktusok, a környezeti hatások, mint pl. a hűvös, vagy a győzelmi pillanatok, amikor Sam és John egy arénaharc után talál valami apróságot, amellyel továbbjuthatnak a történetben, mind fantasztikusak. Árad belőlük az élet, simán lerí például a karakterekről, hogy kik ők, mik ők, vagy épp az adott pillanatban hogyan érzik magukat.

Ehhez még csak hozzátesz a bevezetőben is említett zenei kompozíció megléte: Egyszerűen tökéletes, az év egyik sikerlemeze is lehet ez a brilliáns korong, amely hol egy kicsi porfészek hétköznapjait önti melankólikus-nosztalgikus melódiába, hol pedig egy tökéletes nagyzenekari témát robbant be egy-egy drámai mozzanatnál, hogy érzékeltesse, mennyire messzire jutott John és Sam az egykori otthonuktól. A szerepjátékok esetében mindig is különösen erős hatása van az efféle aláfestéseknek: gondoljunk csak a Skyrimre, a Mass Effectre, a Witcherre, vagy a Diablo-ra: ugye mindenkinek megvannak azok a legendás momentumok, amelyek nagyban hozzájárultak egy-egy epikus pillanat még tökéletesebb élményéhez? Nos, ilyet pixel artban eddig még nem nagyon lehetett hallani, hát most elérkezett az ideje ennek is.

Gameplay tekintetében az Eastward egyébként a klasszikus top-down kalandjáték érzetét kelti: nem idegen ez a stílustól, már az ősidőktől kezdve ez volt az ideális setup az olyan játékok számára, mint a Secret of Mana, vagy a jó öreg zöldsapkás srác kalandja. Különösen tetszett, hogy a játék olykor kifordul a komfortzónájából és a logikai feladványokhoz akár külön utakra is terelheti a karaktereinket, sőt! Megköveteli az egyes képességek felváltva történő használatát is, amelyből akad könnyebb, nehezebb, és jutalmazóbb is.

Ugyan John a kezdetekben szinte csak egy palacsintasütővel rohangál (amelyre egyébként a BotW-ban is önálló életet élő főzőcskézős minijáték is épül), de idővel akár egész arzenálnyi tüzes bombás harctechnikát elsajátíthatunk vele - hasonlóképp a kislány SAM esetében, ahol a korai misztikus köntös sem véletlen. A leányzó ugyanis pszichés harcmodorral bír, azaz: mindenféle átkot és negatív hatásjelzőket dobálhat az ellenfelekre, amelyekre idővel mindinkább szükség lesz. A játék előrehaladtával az elénk kerülő ellenséges célpontok idővel egyre szívósabbak lesznek, a tematikus főellenségek esetén pedig konkrét taktikai sorral nyerhetünk csak, ahol nagy szerephez jut a főzetekből alkotott mindenféle boosterek, extra életek és felpumpált védelmi skillek kijátszása is.

Ha már a bossokat említettem, kötelezőnek vélem leírni, hogy ezek sok esetben rendkívül látványosak, és közülük néhány különösen szórakoztató is. Nem csak arról van szó, hogy valaki megjelenik a képernyőn, amit le kell mosni onnan: patternekben, taktikában és gyors reakcióban kell gondolkodni és ebben bizony a játéknak is partnernek kell(ene) lennie. Ez PC-n még problémamentes is, de a Nintendo Switch esetében a rendkívül nagy pixelszámú mozgó objektumnál a masina például már nem bírja folyamatosan a gyűrődést és hajlamos egy vészfék erejével belassulni, ami problémás lehet a különböző harci támadások okozta lövedékek kerülgetésénél. Szerencséjére ez csak időszakos és általában csak handheld üzemmódban jelentkezik, mi több: ígéret van rá, hogy javításra is kerül hamarosan.

Az Eastward egy olyan kalandjáték, amelyben nem kapunk választ minden kérdésre és a néma karakter narratívája is kicsit a sztori komolysága ellen játszik. A sztori is olyan, mint a valóságban: csak részben kerül elmesélésre és alkalmasint el is veszti egy picit a fókuszt a fő mondanivalójáról, csak hogy még élettelibben ábrázolja a karaktereket körülölelő világot. A fő sodronyt kikövező cselekmények zárása talán picit következetlen is, de ha ezeket sikerül egy potenciális folytatásban kiebrudalni, akkor merőben izgalmas és érdekes várakozás lesz az elkövetkezendő időszak azoknak, akik szeretik a kitekintgetős, sorsközpontú kalandjátékokat. Mindenesetre, a Pixpil játéka látványban, zenei aláfestésben és kalandban sem utolsó, így mindenképp az idei év egyik nagy titkos indie favoritja lehet.