Dread Delusion – Morrowind rémálomföldénTeszt

A Lovely Hellplace alkotásán már első pillantásra látszik, hogy a kétezres évek klasszikus RPG-inek a hagyományait szeretné feléleszteni, ráadásul a régi szép időket megidéző máz alatt ezúttal egy kompetens program is lapul, ami azért nem mindig mondható el a nosztalgiára alapozó független projektekről. A játék sztorija egy kimondottan elborult, szó szerint darabjaira szakadt világba kalauzol el minket, ahol a földet mérgező miazma borítja, az emberiség a levegőben lebegő apró szigetekre szorult vissza, a hatalom pedig a kíméletlenül ateista Hitehagyott Unió kezében összpontosul, aminek az inkvizítorai léghajókkal járják a vidéket, és istenekre valamint bálványimádókra vadásznak.

Ebbe az enyhén szólva is ellenséges világba csöppenünk bele mi, méghozzá a fenti Hitehagyott Unió egyik foglyaként. Hogy pontosan miért csuktak le minket, azt az induló statisztikáink meghatározása közben választhatjuk ki, azonban mindegy, mi a bűnünk, túl sokat nem kell ülnünk érte, ugyanis rögtön a kampány legelején visszakapjuk a szabadságunkat, de csak egy feltétellel. Fel kell kutatnunk és meg kell ölnünk a Vela Callose néven futó hírhedt zsoldosvezért és törvényen kívülit, aki az elmúlt években számtalan alkalommal tört borsot az Inkvizíció orra alá, és aki ezúttal állítólag olyasmiben mesterkedik, amivel akár azt a keveset is megsemmisítheti, ami a világból megmaradt…

És bár ez az alapszituáció elsőre nem hangzik túl összetettnek vagy egyedinek, szerencsére a történet hamar összekapja magát, így a Vela utáni hajszánk során folyamatosan érkeznek majd az újabb és újabb csavarok, melyek remekül elmélyítik mind a sztorit, mind a karaktereket. A fontosabb mellékszereplők egytől-egyig érdekes, összetett személyiségek, akikkel mindig öröm beszélgetni, és a cselekménynek helyszínt adó vidék történelme is olyasmi, aminek a boncolgatásában órákra el lehet veszni.

Már a Dread Delusion lázálomszerű tájai is remekül jelzik, hogy nem egy hagyományos logikának alárendelt környezetben járunk, ezt pedig tökéletesen alátámasztja az a számtalan elborult részlet is, amivel utunk során találkozni fogunk. A játéknak minden aspektusán érződik, hogy a Lovely Hellplace igencsak komolyan vette a dark fantasy zsáner dark részét, de szerencsére nem esett át ezzel a ló túloldalára, avagy a komor témák sosem érződnek erőltetettnek vagy épp izzadtságszagúnak. Ehelyett egy olyan világot kapunk, ahol minden brutális részlet sötétnek, de organikusnak mondható, legyen szó vérpaktumokról, hatalmukba beleőrült istenekről vagy torz mutánsokról.

Ez a mix összességében egy helyenként kíméletlenül nyomasztó, máshol csak kellemesen fura hátteret eredményez, aminek minden részletét öröm felfedezni, ez pedig nagy szerencse, hiszen a Dread Delusion játékmenete egyértelműen a különböző vidékek felderítésére, valamint a játékos kíváncsiságának kielégítésére épül. Maga a térkép nem túl nagy, de cserébe tömve van érdekes helyszínekkel, így akármerre indulunk, biztos találni fogunk valamit. Ez az esetek többségében persze kimerül néhány aranytallérban vagy gyógyitalban, de néha ritka nyersanyagokra, a karakterünk fejlesztéséhez szükséges téveszme pontokra, vagy akár komplett mellékküldetésekre is bukkanhatunk a pálya eldugodtabb sarkaiban.

Szintén a felfedezés bátorítását szolgálja az egyes missziók kialakítása. A Dread Delusionben nincsenek helyzetjelzők, melyek már messziről mutatják, hogy hova kellene mennünk az épp aktuális feladatunk teljesítéséhez, sőt még térkép sincs, amíg karakterünk nem rajzol magának egyet a pályán szétszórt kartográfusok segítségével. Ehelyett a mellékszereplők mondják el nekünk nagyvonalakban, hogy merre érdemes indulnunk, ha teljesíteni akarjuk ezt vagy azt a megbízatásunkat, innentől kezdve pedig egyedül rajtunk áll, hogy az elbeszélésük alapján megtaláljuk-e az úti célunkat.

Az esetek túlnyomó többségében azért olyan messzire nem kell kutyagolnunk ehhez, azonban ez a megoldás arra így is jó, hogy a világ megismerésére ösztökéljen minket, plusz az is jelent némi sikerélményt, mikor rövid csatangolás után rábukkanunk a helyre, amit keresünk. Lehet, elsőre kicsit meredeknek hathat ez a párhuzam, mindenesetre utoljára talán az Elden Ringben volt ekkora élmény az ismeretlen tájak bejárása és a játékvilág titkainak kifürkészése.

A Dread Delusion központi elemeként szolgáló felfedezés tehát nagyszerűen el lett találva, ez azonban sajnos már nem mondható el a játék egyéb mechanikáiról. A különféle tulajdonságaink hasznossága például egyáltalán nem érződik kiegyensúlyozottnak: a karizma messze a legütősebb képesség, hiszen a segítségével hasznos párbeszédopciók garmadájához férhetünk hozzá, míg a zártörésre kiható ügyesség, vagy a harcok során kapóra jövő erő már jóval kevésbé érződik prominensnek. Emellett a különböző varázsitalok és egyéb apróságok elkészítése, valamint felszerelésünk fejlesztése se lett nagyon összetett, főleg annak a fényében, hogy amire szükségünk van, azt a boltosoktól is simán megvehetjük.

Mindezek azonban inkább csak kényelmetlen apróságok, melyek eltörpülnek a Dread Delusion igazi Achilles-sarka mellett, mely nem más, mint a harcrendszer. Röviden és tömören az összecsapások túl könnyűnek érződnek, még akkor is, ha nem kimondottan harcos karakterrel vágunk neki a kalandozásnak. Már a kampány elején megkapott rozsdás pengénkkel sem nagy művészet ellátni a szörnyek baját, onnantól kezdve pedig, hogy hozzájutunk valami nagyobb sebzésű fegyverhez, netán egy-két támadóvarázslathoz, megállíthatatlannak érezzük majd magunkat. Ellenfeleink lassan reagálnak, mozdulataik korlátozottak, és az eszük se túl éles: ha például elkezdünk körülöttük körbe-körbe mozogni, akkor általában csak a levegőt csépelik ott, ahol nemrég álltunk.

Mindez önmagában persze nem lenne baj, hiszen a Lovely Hellplace érezhetően nem az izzasztó összecsapásokra szerette volna kihegyezni az alkotását, csak sajnos a könnyű harcrendszer más mechanikákra is rányomja a bélyegét. Karakterünk fejlesztésekor például fölösleges túl nagy figyelmet fordítanunk a támadóértékünkre vagy a védelmünkre, és a diplomácia is sokat veszít a fontosságából, ha már jó előre tudjuk, hogy akkor sincs semmi baj, ha nem sikerül kidumálnunk magunkat egy-egy rázósabb szituációból, hiszen az ellenfeleink úgyse képesek mit kezdeni az olyan összetett taktikákkal, mint a kényelmes tempóban jobbra vagy balra sétálás.