Szögezzük le a legfontosabbat az elején. A teszt további részében már-már zavaróan sok dicséret és ömlengés fog “elhangzani”, amennyiben Te, kedves olvasó nem ezt szeretnéd, úgy kérlek nyomd is meg azonnal a böngésző vissza gombját. Nem tehetek róla, egyszerűen nem lehet rosszat írni minden idők egyik legjobb játékáról.
Anno mikor általános iskolába mentem, az a “szerencse” ért, hogy ének-zene tagozatos lettem. Volt anno mindenféle kasztrendszer, azok akik matekozni tudtak jól mentek egyik osztályba, a humán tárgyakat kedvelők (vicces, 6-7 éves gyerekekről beszélünk ám!) mentek másikba, mi egyfajta all-around csapat voltunk, ez lett az ének-zene tagozat. Ahol is az ötödik év elején minden fiúnak felajánlottak két lehetőséget. Vagy mennek az énekkarba, vagy zenélni fognak a helyi rézfúvós zenekarban. Mivel bennem már akkor tudatosult, hogy hangommal kisebb országokat lehetne elpusztítani, természetesen a zenekart választottam, azonban rettenetesen nem fűlött a fogam ahhoz, hogy kivörösödött képpel köpdössek egy acéldarabba, így inkább egy huszárvágással dobosként próbálkoztam be - jó ritmusérzékem miatt sikeresen. Onnantól pedig arany életem lett, bár a szüleim kicsit sajnálták, hogy a leghátsó sorban, minden kamera és tekintet elől rejtve vagyok én tudtam, hogy egy elit környezetbe kerültem be, én alkottam a zenekar talpazatát, az ÜTEMET, melyet a többiek követtek. Egészen addig örültem ennek a helyzetnek míg ki nem derült: a csajok igazából a dobosokért sincsenek oda, ha ott vannak a szomorú gitáros csókák...
Lassan húsz év telt el azóta, ez a seb azonban valamiért nem merült feledésbe. És milyen szerencse ez, mondhatom így utólag, hiszen ha elfeledtem volna, akkor talán nem harcoltam volna annyira, hogy a megjelenés után minél hamarabb kezembe kaparinthassam jelen tesztünk alanyát, a Guitar Hero II egy példányát!
Mert mi is az a Guitar Hero? Mivel X360 platformon azonnal a második résszel kezdünk, egy kis magyarázat nem árt. Röviden és velősen a Guitar Hero abból az alapötletből merít, ahonnan a Dance Dance Revolution sorozat (tetszik tudni, mikor nyilakkal ellátott szőnyegen ugrál a szerencsétlen játékos), azonban itt az ugrabugrálás helyett egy gitárral kell megszelídítenünk a rakoncátlan dallamokat. A feladat mindössze annyi, hogy a gitár nyakán lévő gombok közül azt kell lefogni, melyet a képernyőn látunk, majd megfelelő időben meg kell “pengetni” a húrt. Egyszerűnek hangzik, ugye? Lényegében az is, de legyünk őszinték, a nagyság sokszor az egyszerűségből születik (krhm Tetris, valaki?). Mindazonáltal a GH2 az a játék, melyet szinte egy három éves gyerek is elkezdhet, azonban hosszú napok, hetek, hónapok gyakorlása után lehet csak profi benne valaki.
Mitől lehet jó egy ilyen, alapvetően a ritmusérzékünkre építő játék? Gyors fejszámolás után kiderül, három fő témakört kell vizsgálnunk. Kezdjük talán a legfontosabbal, magával az irányítóval. Az X360 verzió teljesen új gitárt kapott, mely az X-plorer névre hallgat. Fehér, mint a konzol, igazán szexi kinézetű, és igencsak strapabíró eszköz. Az én lapátkezeimnek picit kicsi volt, azonban ez tényleg az én hibám és a kezdeti kényelmetlenség után nagyon jól hozzá tudtam szokni. Keringett egy olyan hír netszerte, hogy a gitár whammy barja (kis kar az alján, nyomkodásával egyrészt a hangokat torzíthatjuk be kicsit, illetve a star power kinyeréséhez lehet használni), melyet hivatalosan is elismertek, viszont a nálam lévő modell - bár elvileg ez is benne van a gázosak közt - semmilyen hibával nem rendelkezett. Minden esetre kint van egy patch, ami a készítők szerint megoldja a problémát. Ami azonban tényleg zavaró, a gitár nem kábel nélküli! Van hozzá egy jó hosszú kábel, de igazi pörgést ennek eltüntetésével lehetett volna csak elérni. No mindegy, ennyit kibírunk. Vállamra csatoltam a gitárt, majd átléptem egy másik valóságba, pusztán az érzéstől elöntött a “rocksztár vagyok” feeling.
Elindítottam az első számot, Surrender a Cheap Tricktől, megjelentek a “hangjegyek”, majd... szívtam. Nem kicsit, nagyon. Sorra rontottam el őket, az ujjaim soha nem a megfelelő gombot nyomták, ha meg mégis, akkor pengetni felejtettem el. Ezt megismételtem még egyszer, aztán megint, aztán megint, majd mikor már úgy éreztem, hogy nincs tovább, lassan elkezdtem ráérezni a ritmusra. Hihetetlen, az első számot négy csillagra lenyomtam az ötből - Easy fokozaton. Ezzel pedig elérkeztünk a következő témakörhöz, magához a játékmenethez, vagy inkább játék élményhez. Ez az ugyanis, melyet semmi nem tud utánozni, annyira egyedi, annyira jó! A játékban négy nehézségi szint van, melyek szokatlanul élesen különböznek egymástól. Aki hozzám hasonlóan még nem találkozott az előző résszel (atyaég, mit hagytunk ki, gyerekek!), azoknak javaslom a legegyszerűbb szintet. Tudom, csíra dolog meg minden, de ott viszonylag gyorsan jön a sikerélmény, illetve ismerkedni lehet a számokkal, a ritmusukkal, meg lehet jegyezni, hogy várható egy-egy komolyabb szóló rész. Amennyiben úgy érezzük, hogy ez a szint már nem rejt kihívást (ezt könnyen meg lehet tudni, mikor már mindenféle nehézség nélkül nyomjuk majdnem hiba nélkül a zenéket, akkor eleget gyakoroltunk), feljebb léphetünk a közepes szintre. Itt pedig kis szerencsével picit megint szívni fogunk. Nem elég, hogy a hangjegyek jóval sűrűbben jönnek, ami a legfontosabb, itt már három gomb helyett négyet kell kezelnünk, ami bár elsőre nem tűnik bonyolultnak - kisujjunk elvileg eddig is rajta pihent azon a gombon - élőben rettentő szokatlan lesz, megint kezdhetünk beletanulni a számokba.
[Nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!]
Lesz egy pont, kis szerencsével néhány napi játék után, mikor már sokadszorra próbáljuk végig gitározni valamelyik nótát, mikor a szám közepén arra figyelünk fel, hogy nem figyeljük tudatosan a képernyőt. Szemünk és kezünk majdnem agyunk nélkül dolgozik együtt, már-már motorikusan nyomogatva a megfelelő gombokat, miközben mi - a tudatunk - magát a zenét élvezzük. Hölgyek és urak, ekkor egy olyan érzés fog ránk törni, amit harminc sikeres partraszállás sem tud kompenzálni. A tudat, hogy igen, kezdünk rájönni, hogyan működik ez, talán tényleg sztárnak születtünk. Ezen a ponton döntünk úgy, hogy a jövőben minden nap kell egy kicsit gitározni, nem feltétlen azért, hogy képességeinket csiszoljuk, hanem mert jó érzés! Mikor pedig a közepes szint se rejt kihívást, akkor jön a hard, majd expert mód, előbbinél már mind az öt gombot használni kell, utóbbi pedig gyakorlatilag az abszolút lehetetlen kategória, én most, olyan kétheti gyakorlás után képes vagyok egy-egy szám feléig nagy nehezen eljutni. Pokol, de tudom, hogy egyszer sikerülni fog. És ez a legjobb a játékban, nem mindenféle statisztikából látjuk, hogy fejlődünk, hanem tényleg érezzük, mi több, halljuk! Oh, igen, egy fontos dolog: A GH2-t, bár nem írják sehol a gépkönyvben, állva KELL játszani! Nem vicc, egyszerűen könnyebb és ezerszer hangulatosabb állva gitározni, arról nem is beszélve, hogy a bónusz módot így tudjuk a legkönnyebben elindítani - ehhez ugyanis az kell, hogy vad zenész módjára a gitárt függőleges helyzetbe emeljük. Szóval el a széket, fotelt, tessék szépen a lábakat használni!
Mindez nem lenne annyira lenyűgöző, ha nem lennének jó számok, melyeket elgitározhatunk. Szerencsére nem ez a helyzet, bár GH tudósok szerint az első rész felhozatala jobb volt, nekem nagyon bejöttek azok a zenék, melyeket ebben a részben pengethetünk végig. Van itt minden, a klasszikus rocktól a különböző grunge számokig és néhány olyan is megtalálható, melyeket még én sem tudnék sehova besorolni. Nem a műfajokra vagytok kíváncsiak? Akkor mondok neveket, Alice Cooper, Deep Purple, Guns N' Roses, Aerosmith, Wolfmother, Kiss, Nirvana, Rolling Stones, Iron Maiden... Összesen több, mint ötven szám érhető el, azonban már most található a Liveon három csomag, benne öt-öt szám az előző epizódból. (Bár egyenlőre elég veszélyes árazással, kereken 500 pont egy csomag!) Tíz olyan szám is szerepel a játékban, mely X360 exkluzív, ezek közül néhánnyal már a játék elején találkozunk (már az első öt számból kettő ilyen), azonban még a játék vége felé is van néhány finomság elrejtve, példának okáért személyes kedvencem, a My Chemical Romance Dead! című száma. A zeneválogatás tehát - a játék harmadik fontos pontja - tökéletes.
Azonban itt nem ér véget a felsorolás. Amennyiben a haver is szerzett magának egy gitárt, hozza át és dugjátok be azt is, ugyanis van coop játékmód. Lehet választani, ki fogja a leadet, és ki a basszust gitározni, majd mehet a csoportos móka. Extrém jó hangulat, higgyétek el. Mindezt on-line sajnos nem lehet kipróbálni, Live-on mindössze a letöltések és egy Leaderboard van. Valamennyire érthető, a netes lag miatt elég nehézkes lenne egy ilyen játékmenet megszerkesztése, reménykedünk azonban, hogy ezt a hiányt a következő részben bepótolják valahogy. Amennyiben pedig a játékélmény maga nem elég a folyamatos újrajátszáshoz, mondok mást! Közepes szinttől felfelé játékunktól függően kapunk valamennyi pénzt is előadásonként, melyet elkölthetjük új karakterekre, gitárokra, ruhákra vagy zenékre. Rettentő sok dolog van a boltban, ami ugye nagyon sok pénzt jelent, ha másért nem, hát ezért megéri játszani.
Azonban ha már belekezdtél és megfogott a játék, akkor nem kell neked a bolt, nem kell a bónusz, maximum a megvásárolható zenék, hiszen nem a díjakért játszol majd, hanem magáért a játékért. És ez a Guitar Heroban a zseniális, ezt nem lehet elégszer és elég jól leírni. Megfog és nem ereszt - vagy ha mégis, akkor te nem akarod elengedni. Sztár született itt kérem szépen, kötelező vétel minden zenekedvelő X360 tulajnak.