Nehéz a dolga manapság annak, aki horror játékot keres bármelyik jelenleg futó konzolon. Van aki kivár, hiszen a Resident Evil / Silent Hill páros szépen, lassan kullog a kertek alatt, azonban a hozzám hasonló elfajzottaknak még ez is kevés. Ezért szinte újjongtam, mikor megjelent a Condemned második része, az előd nagy kedvenc volt, talán a technikailag legjobban összerakott játék az Xbox360 megjelenésekor. Ezek után természetes, hogy magasak voltak az elvárásaim, azonban már most leszögezhetem, a Monolith lazán ugrotta át a magasra tett lécet.
A sztori nagyjából ott folytatódik, ahol az első rész lezárult. Bő egy év telt el SKX "kézrekerítése" óta, és a főhős Ethan Thomas az akkor volt reményekkel teli ifjonc ügynökből egy részeges, személyi higiéniát zsigerből elutasító, csöves lett. Ha ez még nem lenne elég, folyamatos rémálmok gyötrik, ezek és saját démonai elől pedig még inkább az alkohol világába menekül. Azonban mikor egy kísérteties hívást kap régi mentorától, Malcolm Vanhorntól kénytelen lesz, minden viszolygása ellenére visszatérni az SCU kötelékébe, kinyomozni, mi is történt SKX egyetlen élő rokonával. Nagyjából innen indul a játék, majd egyre beljebb spirálozik a horror és káosz világába. Egyre több hulla kerül elő, felbukkan egy titkos társulat, az Oro és azok a hajléktalanok még mindig tomboló őrültként támadnak mindenkire, aki az utcára merészkedik.
Szóval a világ nem igazán változott, nem úgy, mint a játékmenet apróságai. Az első rész legnagyobb poénja a verekedés - lett volna, azonban az egy gomb üt, másik védekezik séma elég egyszerűvé, majd unalmassá tette ezt a harcmodort. Most a jobb és bal ravasz a két kezünket irányítja, blokkolni pedig mindkettőt megnyomva lehet. Ez pedig rendkívül élvezetessé teszi a verekedéseket, példának okáért rengeteg kombo került a játékba, ezek némelyike csak ütéseink erejét növeli meg, de van olyan, mely ellenfelünket kilöki egyensúlyából, ezzel helyzeti előnyhöz juttatva minket. A siker kulcsa ezeknek a kombinációknak a tudatos használatában van, illetve a megfelelő időzítésen. Ha belejöttök, nem lesz ellenfél, aki megállít titeket.
Természetesen fegyvereink változatlanok maradtak, azaz szinte bármivel gyepálhatjuk a szerencsétlen ellenfeleket, legyen az szöggel kivert fadarab, gázcső, tekebábú... bármi! Bár ezek egy idő után elhasználódnak, nem kell félni, mindig lesz néhány tárgy körülöttünk, melyet használhatunk. A brutalitás azonban itt nem ér véget. Megfelelő mennyiségű ütés bevitele után lehetőségünk lesz különböző extra "kivégző" mozdulatokat használni, ilyenkor a játék belassul, mi pedig QTE rendszerben a megfelelő gombot lenyomva pofozhatjuk a reagálni képtelen célpontot. Általában ez elég szokott lenni a győzelemhez, de van néha, hogy ellenfelünk csak elkábul. Ilyenkor el lehet kapni, majd valami tényleges kivégzést végrehajthatunk rajta. Belevágjuk a fejét a közeli tévébe? Belelökjük a tűzbe? Szétlapítjuk a koponyáját a közeli munkagéppel? Lehetőségeink közel végtelenek. Időnként persze lőfegyvert is szerezhetünk, de ezek legtöbbször (pontosítsunk, nagyjából két pályát kivéve) olyan kevés lőszerrel rendelkeznek, hogy pillanatok alatt elhasználjuk őket. Egy mókás megjegyzés a fegyverekkel kapcsolatban, tudtommal Ethan az első, akinek kemény alkoholt kell innia ahhoz, hogy [i]jobban[/i] célozzon.
Az egyik fontos kérdés az volt, hozzányúlnak-e a készítők a jó öreg helyszínelő rendszerhez? Aki játszott az első résszel az tudja, hogy jó poén volt nyomok után kutatni, de a játék igazából megmondta, mit használjunk, hol használjuk, illetve mit keressünk. Na, ez itt teljesen másképp lesz. Egy ikon jelzi, hogy olyan területen vagyunk, ahol nyomokat lehet keresni, de hogy mit és mivel, az teljesen ránk van bízva. Csak egy egyszerű példa, meg kell tudnunk, egy hotel melyik szobájába estünk be. Legegyszerűbb módszer, kinyitjuk az ajtót és megnézzük a szoba számot. Ott azonban csak a három szám egyike látható. Választhatunk, hogy keresünk-e másfelé nyomokat, vagy válaszolhatjuk azt is, hogy valahol az adott szinten vagyunk. Döntésünk a játékot nem befolyásolja, azonban a pálya végén különböző extra felszerelést kaphatunk ha minden feladatot tökéletesen hajtottuk végre.
A buta madárgyűjtögetés is a múlté, helyette a pályákon több opcionális feladat van. Egyrészt van néhány hangsugárzó berendezés, melyek a közvetlen okai az utcalakók őrületének, ezeket természetesen megéri elpusztítani. Vannak TV-k és rádiók, melyek egy riporter történetét mondják el egészen szomorú haláláig, illetve vannak a reakciók, melyek opcionális reagálások bizonyos helyzetekre. Természetesen ezeket szintén nem kötelező begyűjteni, viszont extrák és nem utolsósorban achievmentek üthetik érte markunkat (utóbbi természetesen csak az X360 verzióban).
Ami maradt a régiben az a lenyűgözően rémisztő hangulat. Már az első rész is brillírozott ebben a tekintetben, a Bloodshot pedig ha lehet, még feljebb emeli a szintet. Még mindig a város legnyomorúbb részeiben teszünk kirándulást, de kirándulást teszünk a hegyekben is egy kis időre. Akárhova is megyünk, a baj mindig elkisér, hol egy vérszomjas medve, hol lázongó koldusok, vagy éppen levadászásunkra küldött kommandósok képében. Természetesen a pályák utolsó szeglete is agyon van scriptelve, de ez itt nem zavaró, a jó horrorhoz a tökéletesen megkomponált ijesztgetések kellenek, nem az állandó változatosság. A komponálás pedig, mint említettem, tökéletes. Az idegesítő zajok, az időnként feltűnő látomások, majd a képünkbe robbanó ellenfelek kitűnő egyvelege biztosítja, hogy éjszaka még a légyzümmögéstől is összecsinálja magát a tisztelt játékos.
Azt hiszem nem túlzok ha azt állítom, a Condemned volt az X360 megjelenésekor kiadott egyik legszebb, technikailag legjobban összerakott játék. Azóta viszont nem kevés víz folyt le bármely random folyón, így természetesen ráfért erre a részre a grafikai ráncfelvarrás. Ez pedig rendkívül jól sikerült, és bár sokszor rendkívül keveset látunk a pályákból, amit mégis meg tudunk vizsgálni, az teljesen jól néz ki, még a mai követelmények mellett is. A Bloodshot vérbeli FPS, ezért ha csak egy mód van rá, nem is engedi ki a játékost a főhős fejéből. Bármi is történik, mindig Ethan szemszögéből fogjuk az eseményeket figyelni, egyedül a kiválóan megszerkesztett átvezetőkben láthatjuk kívülállóként az eseményeket.
A Bloodshot egy igazi egyjátékos élményre kihegyezett termék, és ilyenbe kompetetív multiplayer üzemmódot rakni nagyjából olyan, mint Ferrari hátuljába bólogató kutyát. Senki nem tiltja, de az összképet mindenféleképp rontani fogja. Nagyjából ez a helyzet itt is. Nem kevés játékmód van, azonban az egész pillanatok alatt átmegy őrült tömegbunyóba, ami nagyjából öt perc múltán idegesítő unalomba fullad. Hogy miért tették mégis bele? Nem tudom, de úgy sejtem, a készítők is érezték, hogy az egyjátékos mód igencsak rövid lett. Ez a barátok közt is 6-10 óra játékidő az első résznél még magyarázható volt a "launchra be kellett fejezni" dumával, most azonban nem volt semmi ilyen.
A Bloodshot ettől eltekintve egy rendkívül jó játék lett. Látványos, rémisztő, van benne potenciál, és mivel jelenleg tényleg nincs semmi ebben a stílusban, ezért minden esélye megvan a sikerre. Akinek hozzám hasonlóan bejött az első rész annak kötelező vétel, de minden horrort kedvelőnek megéri belepillantani.