Call of Duty: Modern Warfare 2Teszt

Kár, hogy nem lehet valahogy visszapörgetni az időt, visszasuhanni 2007 őszére, és egy utólag a jövőbe látó bekezdéssel kiegészíteni valahogy a Call of Duty 4: Modern Warfare tesztünket. Lehet, hogy elég lenne egy mondat is. Mármint: “Kedves Olvasó, a Modern Warfare megvásárlásával a generáció meghatározó FPS-ét teszed magadévá”. Lehet, hogy nem a legjobbat, vagy a legizgalmasabbat, de kétségtelenül azt a játékot, ami a legnagyobb hatást gyakorolta a többiekre. Ha az előző generációban a Halo volt a lopá... izé, kreatív másolásra kijelölt etalon, akkor most a Modern Warfare az.

Éppen ezért érthetőek a második résszel szemben támasztott magas elvárások: inkább az lenne érdekes, ha nem várnák tömegek a generáció legnagyobb példányszámban fogyó játékának folytatását. Két évvel, és egy áthelyezett hangsúlyú címmel (kisbetűs Call of Duty, nagybetűs Modern Warfare 2) később az Infinity Ward ismét megpróbálja - a CoD széria történetének első direkt utózmányát kapjuk meg az MW2 személyében. A CoD világa kis idő alatt nagyot változott, az előzmény főgonoszából, Zakajevből nemzeti hőst faragott a propaganda, a helyébe lépő új rosszember, Makarov pedig a terroristák új generációját képviseli. Zakajevet még a jó öreg ultranacionalizmus hajtotta, Makarov ezzel szemben ideológiáktól mentes üzletember - az árucikk a halál, a vevőkör pedig nemzetközi.

Hőseink is mások, a mindenféle terrorfenyegetések gyors kezelésre létrehozott Task Force 141 színeiben Gary "Roach" Sanderson-t irányítjuk (ott lesz mellettünk Soap, az előző rész főszereplője is), a másik lényeges szereplő pedig... és ezzel máris olyan területre tévedtünk, ami mélyebbre ás a sztoriban. A spoilereket kerülni fogom, de ez megkerülhetetlen: az utolsó előtti MW2 trailer végén látott “lángoló Washington” jelenetsor valóban az Egyesült Államok invázióját takarja, és nem ez a játék végső felvonása - az USA lerohanása inkább a felvezetés. A kettes számú irányítható szereplőnk tehát egy becsületes amerikai baka, aki az anyaországot védelmezi a vér- és bosszúszomjas megszállókkal szemben. A történetmesélés frontján visszatér a korábbi epizódokban megszokott váltogatás a két (több) szereplő között. Csak a ritmus más. Ha a Modern Warfare 2 futó volna, akkor a single player kampány három fejezete lenne a futópálya. A futó nagy lendülettel indul, a megszokottnál ötven százalékkal nagyobb sebességgel nyargalja le a játék kétharmadát, a közönség ujjong, aztán az utolsó harmadban történik valami. A futó elkezd sprintelni, a Modern Warfare 2 harmadik fejezete minden túlzás nélkül letaglózó élmény, nagyjából olyasmi, mint amikor a komplett vonósszekció mellé belép az üstdob és a kórus egy szimfónia zárótételében.

Most kéne úgy beszélni a Modern Warfare 2 single kampányáról, hogy a meglepetések lelövésének elkerülése végett lényegében nem beszélek róla. Maradjunk talán a száraz tényeknél: a kampány igazi globális utazás, akciózol Afganisztánban; összetűzöl a brazil alvilággal; több részből álló kirándulást teszel orosz barátainknál; ellátogatsz Észak-Amerika több pontjára... de ez így tényleg nagyon száraz. A Modern Warfare 2 pályái viszont nagyon nem azok. Ha játszottál már a CoD sorozat bármelyik részével, tudod, hogy a mögöttük álló dizájn-filózófia egyik alappillére a játékos folyamatos lenyűgözése. Ez korábban pályánként 2-3 “emlékezetes eseményt” jelentett - ez volt régebben, az MW2 esetében ezekből úgy tíz darabbal számolhatunk missziónként, minden második sarokra jut belőlük egy. Az Infinity Ward zsenijét dicséri, hogy ezek az események a takaró alá bújó macska ügyességével simulnak bele a játékmenetbe, mindig megoldják, hogy az esemény részének, ne a tűzijáték külső, passzív szemlélőjének érezd magad. Írhatnám, hogy a Second Sun misszió elején tátva marad majd a szád, a Gulag küldetés iszonyatosan feszes bevezetője után alig várod, hogy végre meghúzd a ravaszt, hogy Washington ostroma (pláne a vége) kiüti a standionból azt a bizonyos labdát - ezekről nem olvasni kell, hanem személyesen kell átélni őket. Apropó, személyes átélés: a jó előre beharangozott járműves szakaszok jópofák, de egyelőre inkább jópofák, mint a CoD élmény meghatározó részei, ezek talán az MW2 legcsiszolatlanabb szekciói.

A Call of Duty játékok alap játékmenetét lehet szeretni, és lehet kevésbé szeretni, az biztos, hogy unalommal most sem lehet vádolni a játékot. A lövöldözés alapvető mechanikája érintetlen maradt, a megszokott alapok (célzásnál az ellenfélre közelítő fegyver) megmaradtak, és az ezekhez igazított pörgős ritmus is változatlan maradt. Az Infinity Ward komolyan fogadkozott, hogy változtatni fognak az előző részek “fojtópontként” ismert, és sokak által nagyon nem kedvelt sajátosságán. Mármint: a fojtópontok azok a helyek voltak, ahol a CoD-ok az ellenfelek végtelenített újratermelésével próbálták gyors előrehaladásra bíztatni (kényszeríteni) a játékost. Az MW2-ben ezek ha nem is tűntek el teljesen, de a korábbinál jóval korlátozottabb számban vannak csak jelen, az IW ezúttal inkább az ellenfelek ügyes, folyamatosan változó (nem mindig ugyanonnan ugranak elő) elhelyezésével operál.

Szembetűnő továbbá a fegyverek magas száma, és a változatosságuk: maga az alapkínálat is széles, de (például) a gépkarabélyokból többféle kiszereléssel is találkozhatunk, ugyanaz a modell több variációban (reflex sight, távcső, gránátvető, sörétes puska kiegészítők) is felszedhető, és akkor a különlegesebb szerszámokról (a hőérzékelős távcsővel vagy mozgásérzékelővel szerelt fegyverek) még nem is beszéltem. Oké, ez eddig inkább mennyiségi bővülés, hol vannak az igazi újdonságok? Ezekből is akad, szerencsére. A legdurvább talán a két misszióban is nagy szerepet játszó Predator Drone - a távolról irányítható robotfegyver masszív pusztításra képes. Ott vannak aztán a duplán (igen, John Woo stílusban) kezelhető maroklőfegyverek. Ez elsőre talán durvának hangzik, a gyakorlatban nem az, érdemben célozni ilyenkor nem tudsz, a kétfegyveres lövöldözés így megmarad az SMG-k hangulatos, de korlátozottabb alternatívájának - közvetlen közelről hatásos, közepes távolságból már kevésbé. Itt van aztán a pajzs, mint teljesen új belépő. A single playerben is többször találkozol vele (leginkább az ellenfeleknél látiod majd, de használhatod is), a kaotikus golyózáporban jó barát, lőni nem tudsz mögüle, de nagyot ütni vele igen. A single kampányban jópofa, multiban, csapatmunkával, mozgó fedezékként válik belőle igazi, új taktikákat megnyitó sztár.

A Modern Warfare 2 az Infinity Ward IW 4.0 kódnevű motorját használja. A látványvilágban nem tapasztalsz akkora ugrást, mint a CoD 2 / 3 és CoD 4 között, de a fejlődés így is sok helyen tetten érhető. A motor kompromisszumai (leginkább: a több helyen láthatóan alacsony felbontású textúrák) ugyan továbbra is jelen vannak, de a cserébe bezsebelt, ritkán megingó hatvan frame / szekundum, és az elképesztő vizuális sűrűség sok mindenért kárpótol. Ízlelgessük még kicsit a szót: sűrű. Két hasonlóan sűrű játékot lehetne előrángatni a közelmúltból, mindkettő folytatás: Gears of War 2, és Uncharted 2. Az MW2-ben mindig történik valami: a levegőbe repül egy autó, lezuhan, összeomlik, felrobban, kigyullad, keresztüllövik... a játék által folyamatosan mozgatott támogató és ellenséges karakterekkel, valamint a javarészt továbbra is roppant lineáris, de minden esetben nagy műgonddal összerakott pályákkal elegyített élmény a jobbfajta hullámvasutazás videojátékos megfelelője. Csak itt nem hánysz a végén, és fegyver van nálad. A prezentáció másik meghatározó pontja a zene, amit dicsérhetnék napestig, legyen elég annyi, hogy ilyen az, amikor egy játék büdzséjéból futja A-kategóriás hálivúdi zeneszerző szerződtetésére: Hans Zimmer most sem okoz csalódást.

A regular (normál) fokozaton nagyjából hét óra alatt kivégezhető, tömény élményadagot kínáló egyjátékos kampány (rövidke, de a CoD-ok soha nem voltak hosszúak) után a Modern Warfare 2 esetében szinte kötelező jelleggel illik azonnal fejest ugrani a multiba - ha nem így teszel, a játék szolgáltatásainak legalább a felétől fosztod meg magad. Óvatosabb duhajok az új, kétfős kooperatív Special Ops móddal kezdhetik az ismerkedést. Őszintén megvallva a korábbi infók alapján a SpecOps módot egyfajta kényszerű félmegoldásnak tekintettem, bocsánatkérő pótléknak azért, amiért a fő kampányban nincs (egyébként: érthető okokból) koop lehetőség. Tévedtem, nem is kicsit. A SpecOps masszív, öt csoportban raklapnyi mini-küldetést kínáló játékmód, gyors, nagyon intenzív, nagyon élvezetes szórakozás. A pályák, feladatok pár percesek csak, a hangsúly a teljesítményen van. A feladatok az egyszerűbbtől (iksz számú ellenfél kinyírása iksz időn belül) a változatoson át (harcálláspont bevédése iksz időn keresztül) az egészen vadig (AC-130 fedezőtűz a földön tevékenykedő kollégának) terjednek. Lehet osztott képernyőn is játszani, meg online is nyomni - remek móka, le lehet ülni mellé tíz percre és három órára is.

Itt van aztán a kompetitív multi, amiről akár külön cikket is lehetne írni. Nem most tesszük meg, leginkább azért, mert a játék ezen részével töltöttük el a legkevesebb időt: az éjféli magyar premier után, azaz alig pár órája vihettük csak online táncba a kicsikét. Eredmény: a Modern Warfare 2 multija első blikkre az előzmény finomhangolt, bővített változatának tűnik, de az igazi újításaival (az új killstreak reward-ok, fejleszthető perk-ek, a technikai oldalon pedig a host kiesésével sem játékot bontó host migaration) még csak korlátozottan találkoztunk. A kompetitív multi a CoD-élmény fontos része, külön beszámoló formájában még visszatérünk rá.

Modern Warfare 2. Az Év Legjobban Várt Játéka. Az Év Legjobb Játéka? Utóbbi erősen ízlés kérdése, ha eddig utáltad a CoD-okat, akkor nem most fogod megszeretni, az hétszentség. A Modern Warfare 2 ugyanis egyfajta Call of Duty esszencia, egy helyen minden élmény, amit a széria eddig nyújtani tudott. Ez a legfőbb ereje, és furcsa mód ez a legfőbb gyengesége is. Modern Warfare Turbo, az első rész adrenalinba mártott, lángoló, nagyobb sebességbe kapcsolt verziója. Megad mindent, amit az első MW megadott, jóval látványosabban csinálja - de mégis szinte ugyanazt csinálja. A másik oldalról viszont tucatszor ugrottam fel a kanapéról, és két esetben is rám jött a MetálGíres Lúdbőrözés - az ilyesmit nálam a különösen hatékony interaktív történetmesélés szokta kiváltani, ritkán jön elő, de ha valami produkálja, akkor a játék bizton számíthat a teljes körű támogatásomra. A Modern Warfare 2 többórás, gondosan kimunkált támadás az érzékszerveid ellen, és a sztoriban elkövetett, régóta esedékes csavarintásnak köszönhetően valószínűleg egy új sorozat kezdete. Ha kicsit is kedveled a saját szemszögből szemlélt akciójátékokat: kötelező olvasmány.