BlurTeszt

A Bizarre Creations már a Dreamcast-érában megmutatta, miként lehet pörgős, modern és játszhatóság szempontjából kiemelkedő autóversenyes játékot készíteni konzolra. Kilenc évvel a Metropolis Street Racer és három évvel a legutóbbi Project Gotham epizód után szemléletváltás történik; a Blur az eddigi tapasztalatokat neonban lubickoló, power-upokkal megtűzdelt finomságokkal bővíti. A kérdés az, hogy szükség volt-e ilyen fordulatra.

Hamar beavatjuk a Kedves Olvasót, a válaszunk ugyanis egyértelmű igen. A Blur laza eleganciával vegyíti az utcai autózás árkád élményét a Mario Kartból ismerős fegyverhasználattal. A mozgalmas mezőnyben nem csak a sofőr-ösztönünkre lesz szükségünk, a pályákon ugyanis kész háború dúl. A Chevy épp egy aknát kerül, a Focus szögeli az előtte levő Audi farát, a moddolt Renault egy hullámmal löki szét az őt közrefogó Land Rovereket ... és ez csak az előttünk zajló parádé. Mellettünk és mögöttünk hasonló mocorgással kell számolnunk, a pályán száguldó húsz gépállat teljes energiával támadja egymást. Amíg mi a Blurrel játszunk, addig a program a mi érzékszerveinkkel teszi ugyanezt.

Az egyjátékos mód a gyakorlatilag a Blur-élmény felvezetése. Minden bajnokságot egy-egy főnök felügyel, a szintek legyűrésének feltétele a boss kíméletlen elverése. A nagymenők persze nem adják könnyen magukat, az 1-1 elleni versenyeknek kemény feltételeket állítanak, így a főnök-küzdelmeket előkészítő pályákon a kritériumoknak megfelelő mennyiségű őrültséget kell elkövetnünk (pl. aknázzunk le 5 ellenfelet), és persze dobogós helyezést kell elérnünk, mert e nélkül bukjuk a futamot és az elért eredményeket. A helyezés függvényében gyűjthetjük a fénypontjainkat, amelyeket rajongóbázis-növeléssel - mintegy a kudos-rendszert helyettesítő ponthalmozással - és specifikus fan-feladatokkal (kapuszlalomozással például) tudunk tovább gyarapítani. A fénypontok jelentik a kulcsot a következő főnökökhöz, és ez így megy a karrier végéig.

Sajnos a single player szekció sok helyen hemzseg a bugyuta és átgondolatlan elemektől. A játék nehézsége az egyik legnagyobb probléma: még easy módban is brutális és irgalmatlan az AI. Nincs baj azzal, ha egy játékban van kihívás, de a Blur esetében alkalmazott szigorhoz nem könnyen tudunk hozzáidomulni. A nehézségi tüskék teljesen véletlenszerűen bukkannak fel, ilyenkor csak a türelem, vagy a könnyű szintre váltás segít. Az ellenfél autói közel hibátlanul alkalmazzák a fegyvereiket, a legváratlanabb pillanatban csapódnak nekünk, hogy aztán ők kaparinthassák meg az úton elszórt power-upot. Ha elől megyünk, garantáltan mindenki a mi fogunkra pályázik. A főnökök jellegtelen figurák (az első három úr pl. mind idétlen, csúnyán elrajzolt szakállas pofa), a rajongópontokhoz kikötött célok pedig sokadszorra is elérhetetlennek tűnnek. Mintha az egyjátékos mód kidolgozására és súlyozására nem jutott volna elég idő...

A játékmechanikai alapok viszont olyanok, amit a fejlesztők nevét ismerve várunk. A többféle fegyver között van kifejezetten támadó (tűzlabda, szögelő), de védekező (pajzs, hullámlöket) változat is. Nagy ötlet, hogy a lövedékeket előre-hátra is el tudjuk ereszteni, a felénk irányzott támadásokat pedig semlegesíthetjük egy jól időzített hullámmal, vagy egy defenzív céllal elsütött sorozattal. A nitróval is variálhatunk, hiszen a kanyarokban egy hátrafelé aktivált gyorsító - ki gondolná - belassít minket, így könnyebben vehetjük be a trükkös fordulókat. Látszik a béta teszt hatása, ugyanis a felvehető eszközök jól súlyozottak, mindnek megvan a maga szerepe, a hármas tárunk pedig biztosít minket arról, hogy minden szituációra ki tudjunk magunknak stratégiázni egy okos megoldást.

A vezetési modell is tisztességes, de nem mondanám kiemelkedőnek. Egy ilyen játéknál a szimuláció szerepét teljesen elfelejthetjük, de az árkádos szentháromság (gáz-fék-drift) sem mindig reagál úgy ahogy szeretnénk. A vas viselkedését az autó típusa és néhány statisztikai adat jellemzi, de a fegyverekkel mindenképp jelentősebb előnyre lehet szert tenni, mint ha pusztán a vezetésre koncentrálnánk. A járművek egyébként csinosak, szépek és licenszeltek. Minimális törésmodell is helyt kapott a kódban; ennek szerepe inkább a hangulatfokozás, mintsem precíz modellezés.

Ahol a játék igazán domborít, az a többjátékos hirigek levezénylése. A főmenüben szinte teljesen elkülönül a multi-mód, ahol a rajongóink számának növelése lesz a feladat. Ez persze csak egy csavar a jól ismert XP-gyűjtögetős formulán, a fanok gyakorlatilag a versenyzésért/helyezésekért kapott tapasztalatpontokat jelentik. Szintlépésekkel új cuccokat (ne tuning jellegű szeretetcsomagokra gondoljunk), autókat nyitunk meg. A játékmódok száma is vastagon bővül, ahogy haladunk előre az online-pályafutásunkban. A lobbi jól átlátható és funkcionalitásában tökéletes, kár hogy a játékostárs kereső algoritmus néha percekig bukdácsol; még akkor is, ha a kurrens adatok szerint több ezren tanyáznak az aktuális időben a szervereken.

De ha eljutunk az első online meccsig, hatalmas nagy élményre számítsunk. Egészen más ritmusa lesz a vezetésnek, ha látjuk, hogy nem gépi ellenfelek ellen, hanem hús-vér arcokkal játszunk. Az érzés mondjuk egy húszfős futamnál át tud váltani hektikus darálásba, de szerencsére a single kampány alap keserűségei nem kerülnek elő a netes futamokban. A program masszív osztott képernyős támogatással is rendelkezik, amely a baráti társaságok kedvence lehet. Tapasztalat igazolja, hogy a gamepad-idegen játékosok is könnyedén belerázódnak a barátságos kezelésbe, az engine pedig prímán bírja a strapát az osztott játéktér képernyőre varázslásánál. Egyre figyeljünk - a gépi ellenfelek itt sem kegyelmeznek, a legjobb őket kikapcsolni, ha többedmagunkkal ülünk le játszani.

Ha már az előbb a játék alatt szuszogó motorról esett szó, nézzük a Blur prezentációs oldalát. A látvány első pillanatokban nem tűnik valami eget rengetőnek. Az éjszakai pályák egy része (és pl. a főmenü) az előző generációt idézi, a nappali/hajnali terepek pedig picit egyhangúnak tűnnek. Aztán észrevesszük, hogy a képfrissítés baromi folyamatos, miközben 20 autó csatázik a képernyőn. Feltűnnek a leheletfinom effektek, az ötletes háttérelemek, és megbarátkozunk a látvánnyal. Kellő idő után már pofásnak érezzük az összhatást, ezt az benyomást pedig az osztott képernyő sem ássa alá.

A művészeti design nagyon simulékony és trendi. A neonos, menő verdákat villogtató képi világ a közízlést is kellően kiszolgálja; mondhatni eszetlenül jól reklámozhatónak és eladhatónak tűnik a dolog. Az alapokat szolgáltató elektronikus zene is erre a vonalra van ráhúzva. Bár akármennyire is kommersznek tűnik a dolog, ha valaki fogékony erre a stílusra, annál érthető okokból működőképes lesz a Blur hangulata. A Bizarre csapata nem hagyja figyelmen kívül a közösségi funkciókat sem. A játék azonnal összefonható a Facebook vagy a Twitter profilunkkal. A fotó módban készített csinos képeket (a teszt melletti fotók is mind így készültek) a közösségi galériánkba is feltölthetjük.

Érdekes és üde színfolt tehát a Blur a késő tavaszi (kora nyári?) játék kínálatban. Sajnos egy olyan időszakban jelent meg, ahol nem maradt konkurencia nélkül. A vásárlást és a döntést szerintem mindenkinél a játékok egyedi hangulata fogja meghatározni. Ha multiplayer élményekre vágysz, eszetlen tartalommal és tonnaszám elővarázsolható bónuszokkal, akkor a Blur a te játékod. Ha viszont magányos farkas vagy, akkor a pontszámból nyugodtan levonhatsz egy értéket és eszerint mérlegeld a választásod. Közel sincs arról szó, hogy a Blur egy félresikerült alkotás volna egyjátékos módban, de az igazi erejét és hangulatát akkor mutatja meg, ha a barátaid is odaülnek melléd a kanapéra játszani.