SingularityTeszt

Mindig jó érzés egy olyan játékkal találkozni, amely képes eredményesen szembeszállni napjaink gaming trendjeivel. A Singularity pontosan ezt teszi. Na nem arról van szó, hogy mostantól a Raven Software fejlesztésére kell etalonként tekinteni, hiszen nincs itt semmiféle revolúció, vagy innováció, egész egyszerűen csak arról, hogy a Singularity annak ellenére is képes abszolút élvezetes és szórakoztató játékélményt biztosítani, hogy kicsit olyan, mintha a generáció korai szakaszából ugrott volna közénk.

A Singularity-ben nincs regenerálódás, sem fedezékrendszer, hiába keressük benne az epikus szkripthalmazokat, és még a pályadizájn is kissé folyosószerűnek tűnhet első blikkre. Hogy lesz ebből élvezetes játék? A kulcsszó: Time Manipulation Device. Egy szovjet fejlesztésű ördögi készülék, aminek kifejlesztése egy rejtélyes incidensbe - nevezzük Szingularitásnak - torkollott a Kamcsatka melletti Katorga-12 elnevezésű szigeten a hidegháború hajnalán. Ötvenöt évvel később mi leszünk azok, akik a kezünkre húzhatjuk majd: Nate Renko egy Black Ops küldetés túlélőjeként kap lehetőséget arra, hogy belepillantson a Katorga-12 múltjába. Nem csak képletesen.

A TMD fantasztikus találmány, amely a negyedik dimenzió hathatós birizgálásával természetfeletti erőket ad a kezünkbe - szó szerint. Olyannyira igaz ez, hogy a ránk támadó fegyveres erők sokkal inkább ettől, mintsem hagyományos arzenálunktól fognak tartani: a katonákat egyetlen gombnyomással előre-, illetve visszaküldhetjük az időben. Ne tessék naív gondolatokat dédelgetni, az említett tevékenység nem azt takarja, hogy vidám kalandra küldjük őket a tér-idő kontinuum valamelyik másik pontjára: végeredményként csak egy marék hamu, illetve egy degenerált mutáns kreatúra fog maradni belőlük. Így van, meglehetősen brutális - a Singularity egy ilyen játék.

Sok minden mást is tud még a TMD: többek között tárgyakat lebegtetni. A készülék ezen funkciója szintén nagy segítségünkre van a harcok során, hiszen ezáltal kiragadhatjuk például az egyébként elpusztíthatatlan pajzsot az ellenfeleink kezéből, vagy ami még jobb, elkaphatjuk a felénk küldött gránátokat és rakétákat, és ügyesen visszaküldhetjük őket a feladójukhoz. Előszeretettel dobálózhatunk emellett a tereptárgyakkal is - a különféle gyúlékony és robbanékony tartályok például képesek erőteljesen megcsócsálni az emberi szövetet -, a közel kerülőket pedig pusztító lökéshullámmal tarthatjuk távol magunktól. Hatalom ez, nagybetűs Hatalom.

Még mindig TMD, a kütyü ugyanis amellett, hogy egy elképesztően ízletes és vastag réteget ken a fegyveres harc tetejére, még továbbjutásunkban is nagy segítséget nyújt. A Singularity a jelenre és a múltra, 2010-re és 1955-re épít, és gyakran hajít elénk olyan tárgyakat és berendezéseket, amelyeknek az adott állapotukban nem vesszük túl sok hasznát. A probléma megoldásához szerencsére nem kell átugranunk a másik évezredbe - bár bőséges látogatást fogunk tenni mindkettőben -, hiszen itt is egyetlen gombnyomással elővarázsolhatjuk az adott objektum korábbi, illetve későbbi állapotát. Egy leomlott lépcső, vagy egy elromlott kapcsoló? Egyik sem akadály!

A Raven csapata ügyesen beleintegrálta a készüléket a történetmesélésbe is, a háttértörténet és a katasztrófát megelőző események felgöngyölítése ugyanis a játékosra marad. Barangolásunk alatt számtalan jegyzetre, vázlatra, feliratra és hangfelvételre bukkanunk, melyeket gyakran át kell rántanunk a szomszédos idősíkból, így aki nem csak végigrohanni szeretne a Singularity-n, hanem a Katorga-12 történetére is kíváncsi, az alaposan belemerülhet a játékba ezeknek az apróságoknak köszönhetően.

Van az akciójátékoknak egy olyan tulajdonsága, amely döntően befolyásolja az élvezeti faktort, ez pedig nem más, mint a tempó. És lám, a Singularity is pont emiatt lett annyira jó: mint azt korábban említettem, szigorúan a "magot" vizsgálva a Raven alkotása nehezen rakható bármelyik aktuális vetélytárs mellé, és az első fél óra alapján akár még fantáziátlan folyosó-shooternek is tűnhet, ám a fejlesztők egy olyan eseménysoron, olyan szituációkon és olyan helyszíneken rángatnak keresztül bennünket, aminek a végén tényleg csak elismerő bólogatás lehet a lelkiismeretes válasz. Változatos, izgalmas, és cseppet sem válik unalmassá.

Az imént említett dolgokról a fegyverarzenál is gondoskodik, ami azért természetesen jelen van a TMD mellett. A felhozatalban minden megtalálható, aminek egy magára valamit is adó FPS-ben helye van, megspékelve néhány kreatívabb példánnyal: a nagy kedvenc bizonyára mindenkinél az irányítható és szuperhalálos lövedékekkel operáló Seeker lesz. A repertoár mindegyik tagja remekül használható egyébként, köszönhető többek között a növelhető tűzerőnek, tárkapacitásnak és újratöltési sebességnek, és ha már fejlesztések: a TMD, illetve rajta keresztül maga a karakterünk is erősíthető, így van mibe fektetni a fizetőeszközként működő E99 pakkokat.

Kár lenne tagadni, hogy a dícséretesen kimunkált alapok mellett azért vannak jó esetben is csak közepes jelzővel illethető dolgai is a Singularity-nek. A látvány például mindenképpen ilyen: a játék alatt dolgozó Unreal technológia kissé már megkopottnak hat, és egyetlen, a játék közepén bedobott monumentális szekvenciát leszámítva nem is igazán alkalmas arra, hogy szájtátásra bírja a játékost. Ez pedig nagy kár: a játékmenet még szebben ragyoghatna, ha első osztályú külcsín párosulna mellé. A karakterdizájnt illetően sem parádéztak a fejlesztők: mind a katonák (akik egyébként rettentő bután viselkednek), mind pedig a mutánsok úgy néznek ki, mintha valamiféle random ellenfél-generátor pottyantotta volna ki magából őket.

Érdekes eset a sztori is. Magával a történettel nincs gond, már csak a fentebb már említett háttér miatt sem, és mint minden időutazós kalandban, itt sem marad el a Végső Csavar, ám a karakterek már legalább egy kategóriával alsóbb ligából érkeztek. Az átlagos szintet épp hogy csak megütő szinkron még elfogadható (ilyenkor fájó a felirat hiánya), a baj inkább a szereplőkkel van, akiknek egész egyszerűen nincs kellően nagy súlyuk. És itt most főleg a főhősre gondolok, aki egyébként elegáns némasággal abszolválja a kalandot, és csak a sztori legeslegvégére jut el odáig, hogy a játékos valamelyest azonosulni tudjon vele. Hol van ez a csendes protagonisták királyához, Gordon Freemanhez képest?

A MULTIPLAYER

A Singularity esetében a többjátékos móka egyértelműen másodlagos lehetőség csupán, ami a mennyiségen is látszódik, hiszen mindössze két játékmód áll rendelkezésünkre az online csatározások során: a Creatures vs. Soldiers lényegében egy Team Deathmatch módot takar, az Extermination pedig egy objektívás támadó-védekező variáns. A mennyiséggel ellentétben a minőség szerencsére teljesen rendben van, és némi plusz mélységet nyújt a multinak az, hogy nem csak a két oldal (emberek és szörnyek) szolgáltatják a változatosságot, hanem különféle kasztok és perkek is vannak, melyek egyébként a kezdetektől fogva elérhetők.

A hercegnő egy másik kastélyban van. Elnézést, elkalandoztam egy kicsit - csak elgondolkoztam azon, hogy mikor játszhattunk utoljára igazán jó időmanipulálós játékkal, és eszembe jutott, hogy a Braid mennyire mély jelentéssel volt képes megtölteni az egyik leghíresebb mondatot, ami valaha videojátékban elhangzott. Na, a Singularity ilyet biztos nem tesz: nem értelmezi újra az FPS-eket, nem duzzad szét az innovációtól, nincs benne érzelmi töltet. És az az igazán jó benne, hogy ezt tökéletesen tudja magáról: a Raven játéka csak egy klasszikus FPS akar lenni, egy-két remek ötlettel. Semmi több.