LimboTeszt

A pokol tornáca - így nevezték, de mégis mi ez a hely valójában? Azt hiszem éppen ez járt a fejemben, amikor kalandom során először a fény utat vágott magának a nagy sötétlő erdő lombjai között. Csodálatos volt, nem evilági. Még az élet első apró csíráját is maga köré vonzotta. Az utolsót is: a kisfiú a fehérségben gyönyörködve a vesztébe szaladt, és élettelenül csuklott össze a sötétségben megbúvó medvecsapda harapásától. Mi ez a hely?

A Limbo logikai platformer, egy kézzelfogható történettel nem rendelkező játék. Nincsenek benne dialógusok, nincs narráció, nincsenek átvezetők. Mint ilyen, a Limbo tökéletesen szubjektív élmény, melynek értelmezése teljességgel a befogadóra van bízva - a megszokott kapaszkodók hiányában a fantázia akadálytalanul szárnyalhat, a játék komplexitása éppen az egyszerűségében rejlik.

Nem csak a komplexitása, hanem a zsenialitása is. A Limbo művészi monokróm képi világa előbb magába szippant, mint bármelyik csillogó blockbusteré, az egyetlen sziluettből és egy szempárból álló kisfiúval hamarabb azonosulsz, mint az idei év bármelyik másik játékhősével, a zenei betéteket szinte teljes egészében mellőző audio pedig rekordidő alatt körülírhatatlanul hátborzongató légkört varázsol. Igen, egyszerű, de éppen ezért az első porcikájától az utolsóig a végletekig ki is lett gondolva. A Limbo bizonyos szempontból tökéletes.

Hogy mi még a Limbo? Négy óra tömény trial-and-error, leginkább. Ezen kijelentés nálam egészen biztosan kicsapná a biztosítékot - nagy eséllyel nálad is -, a Limbo azonban képes arra, amire nagyon sok játék nem: hogy levegye a frusztrációt a válladról. Pedig meg fogsz halni, méghozzá rengetegszer, bánni azonban egyszer sem fogod: vagy azért, mert egy olyan meglepetésnek, váratlan húzásnak fogsz az áldozatává válni, aminek átéléséért - vicc, de - megéri meghalni, vagy pedig azért, mert épp ez fogja a kezedbe adni a továbbjutás kulcsát.

A Limbo emellett elképesztően okos, pedig csak három gombot használ: egyet a mozgásra, egyet az ugrásra, egyet pedig a környezettel történő interakcióra. Ez is elég neki: amikor azt hiszed, hogy már mindent láttál, amit videojátékban látni lehet, akkor a Limbo alaposan képen töröl, amikor pedig már éppen úgy gondolnád, hogy végre őt is sikerült kiismerned, akkor gyorsan változtat egyet a játékszabályokon - nem sokat, csak éppen annyit, hogy ismét legyen alkalmad gondolkodóba esni. A Limbo valójában nem más, mint egy harc a logikáddal és a szürkeállományoddal, melynek minden lényeges momentuma katartikus élmény.

Katartikus, nem csak szellemileg, hanem érzelmileg is. Egységes egészként mindenképpen - ha végigviszed, legalább fél napig ezen fogsz kattogni. Részleteiben nézve inkább megrázó: nem feltétlenül tűnik annak, de a Limbo valójában egy végtelenül erőszakos játék. Az erdőben csapdák és félelmetes ízeltlábúak fognak felnyársalni, a kihalt városban összeomló épületek és neonlámpák fognak a halálba rántani, a hátborzongató gyárban pedig körfűrészek és gépágyúk fogják a vesztedet okozni, te pedig minden egyes alkalommal végig fogod nézni ennek a kisfiúnak a néha már felzaklatóan kegyetlen halálát. Az ezt követő két másodperc csendben több érzelmi töltet van, mint sok más játékban összességében - a nagy kép szemponjából talán nem is céltalanul.

Azt mondják, hogy ami szabadon interpretálható, az valójában művészet. A Limbo szabadon interpretálható. A Limbo művészet.

A Limbo a mai naptól tölthető az Xbox Live Arcade-ről. Ár: 1200 MS Pont.