Portal 2Teszt

“A Portal a maga módján abszolút egyedi, a remek alapötletet minden területen jól kidolgozó, előremutató produktum.” - Két és fél éve így jellemeztük az akkor még az Orange Box gyűjteményében felbukkanó és pillanatok alatt az egész világot meghódító játékot. Az állítás még mindig pontos, mindössze egy jelzővel egészíteném ki: megismételhetetlen. A Portal annyira jól összerakott, annyira kerek volt, hogy méltán gondolhatnánk, nem maradt, nem maradhatott hely a bővítésére. Rakjunk hozzá még néhány pályát? Ugyan, az DLC-be is beleférne. Tegyünk bele valamilyen plusz fegyvert? A játék fundamentumát zúznánk porrá vele. De a Valve-ról tudjuk, hogy ritkán adnak ki valamit, viszont mikor megteszik, akkor nagyon odacsapnak. Ez történt a Portal 2 esetében is, a srácok sebészi pontossággal találták meg azokat a pontokat, ahol lehetséges fejlődni úgy, hogy közben ne térjenek el a játék alapvető szellemiségétől.

Kezdetnek például alápakoltak egy tartalmas történetet. Ami az első résznél épp csak egy vékony cérnaként kötötte össze a pályákat az itt erős madzagként fogja össze a játékot. A második rész évekkel GLaDOS pusztulása után veszi fel újra a fonalat, meglepő módon újfent Chell, az előző epizód nem túl beszédes főhősnőjét irányíthatjuk benne. Pontos részleteket nem tudunk meg arról, hogy hogyan került vissza az Aperture Science földalatti komplexumába és ezzel nem is sokáig foglalkozhatunk, hiszen pillanatokkal ébredése után már menekülnie kell. A komplexum ugyanis GLaDOS irányításának hiányában a végét járja. Egész termek omlottak magukba, a folyosókat törmelék borítja, a földfelszín felé közeledve pedig az élővilág is elkezdett betörni burjánzó növényzet és néhány madár képében.

A gazdagabb sztori nagyobb változatosságot jelent helyszínek terén is. Az első résztől eltérően már nem csak a teszt termekben és az azokat összekötő szobákban fogunk kalandozni, hanem a komplexum szinte teljes egészét bejárjuk, kezdve a rég elfeledett alapoktól egészen a különböző gyártósorokig. Mindeközben pedig egy jóval tágabb képet kapunk a cég történetéből, megismerjük az alapító, Cave Johnson szomorú sztoriját és még néhány nagyobb meglepetésben is részünk lesz, miközben természetesen a hasunkat fogjuk a minden sarkon felbukkanó kisebb-nagyobb poénok miatt. Ja igen, torta még mindig nincsen!

Vannak azonban társaink! A többi hasonszőrű játéktól eltérően azonban itt inkább útitársként kell rájuk tekinteni, gyakorlatilag biztosítják, hogy még két szoba közt se legyen üresjárat. Rögtön az ébredésünk után találkozunk Wheatleyvel, az elképesztően kétbalkezes (képletesen, hiszen gyakorlatilag egy nagy, “kék szemű” gömbről beszélünk) robottal, de gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy később az első rész nemezise, GLaDOS is visszatér, illetve a fent említett Johnson úr is végigkísér minket néhány fejezeten előre rögzített hangfelvételek formájában. Mennyiségre nem sok, azonban a Valve annyi életet öntött hármójukba amennyiért sok mai szerepjáték sírva könyörögne.

A showt természetesen Wheatley viszi el. A segítőkész, de rendkívül béna robot, akinek sosincs ötlete, vagy ha néha mégis, akkor biztosan rossz - miközben ő biztosan tudja magáról, hogy tökéletes. Nem mondom, hogy a mesteri íróknak nincs benne nagy szerepük (csak egy érdekesség: a játékhoz közel 13 ezer sornyi szöveg készült), de Wheatley mégis a hangját adó brit komikus, Stephen Merchant által lesz annyira élő, hogy már-már elhisszük, hogy valahol tényleg van egy ilyen masina. Természetesen Ellen McLain is visszatér a bosszúszomjasan negédes GLaDOS szerepében, akinek minden egyes mondatában ott van az a szarkasztikus él, melyet minden olyan házasember ismer, aki valaha felejtett el egy fontos évfordulót. Végül pedig ott van a már említett Aperture Science alapító és vezérigazgató, Cave Johnson (J.K. Simmons alakításában), akinek előre rögzített üzeneteinél fetrengeni fogunk a nevetéstől.

Tanítani kellene azt a gondosságot, ahogy a készítők a játékmenetet csavargatják. Az alapokat változatlanul hagyták, még mindig a Portal Gun lesz az egyetlen fegyverünk, még mindig egy kék és egy narancs féregjárat használatával kell megoldanunk a feladványokat. Azonban a 8-10 órás kampány alatt gyakorlatilag egészen a végjátékig lépésről-lépésre fogják bonyolítani a feladatunkat. Az első rész domináns szereplői, a lövegek kicsit a háttérbe kerülnek, helyettük azonban új játékszereket kapunk. A jó öreg kockákon kívül kapunk lézereket, melyeket tükrökkel irányíthatunk, kapunk fényhidakat, messzire rúgó dobbantókat, a húzó-taszító mezőket és zseléket, melyek önmagukban új szintre emelik a logikai feladatokat.

Utóbbiról érdemes bővebben is szólni, a három különféle zselé ugyanis legalább akkora játéktechnikai ugrás, mint amekkora a Portal Gun bevezetése volt az első részben (vagy a gravitációs fegyver a Half Life 2-ben - a Valve úgy tűnik nagyon jó az ilyenek kitalálásában). A játék közepe táján próbálhatjuk először ki őket és onnantól szerves részei lesznek továbbhaladási próbálkozásainkban. A különböző csövekből folyó, csöpögő anyagok különféle képességgel rendelkeznek, a kék ruganyossá teszi a talajt, így gumilabdaként pattoghatunk rajta, a narancs a súrlódást csökkenti, segítségével hatalmas sebességre tehetünk szert, míg a fehér ahova ráfröccsen oda akkor is lőhetünk portált, ha előtte nem lehetett volna. A három zselé már önmagában nagyban növeli lehetőségeink számát, de a legjobb az, hogy portálokkal természetesen ezeket is “mozgathatjuk”. Keverni azonban nem tudjuk őket, így a későbbi szinteken, mikor már mindhárom elérhető okosan kell megterveznünk a következő lépésünket, és “felfestenünk” a pályát. A tervezés szükségessége a játék egészére igaz, az első részben fel-felbukkanó ügyességi részek a múlt ködébe vesznek, a reflexeink helyett itt ténylegesen az agyunkat kell majd használnunk.

A Portal 2 legnagyobb dobása egyértelműen a koop mód megjelenése, melyből van online és osztott képernyős változat is. A Valve egy teljesen új kampányt épített saját történettel, főszereplőkkel és természetesen három olyan pályacsomaggal, melyekben a feladatokat csak a két játékos közös munkájával lehet megoldani. Míg az egyszemélyes kampány talán picit könnyebb lett az előző résznél, a koop esetében durván elgurulhatott a gyógyszer a pályatervezőknél, néha igazán beteg feladatokat kell majd megoldanunk. Koop módban bukkan fel egy olyan apróság, melyet megpillantva remélhetőleg nagyon sok fejlesztő a fejére csap, hogy ők ezt miért nem találták ki. A neve: Ping Tool és lényegében egy bárhova felhelyezhető zászlócskát jelent, mely segítségével könnyedén fel tudjuk társunk figyelmét hívni valamire. Az “oda nézz” felkiáltás sokkal egyszerűbb, ha közben rá tudunk “mutatni” az adott területre, sőt ezekkel a zászlókkal konkrét parancsokat is közvetíthetünk, vagy épp egy visszaszámlálást indíthatunk el, mely kitűnően segít szinkronba helyezni a játékosokat egy-egy pontos időzítést igénylő feladatnál. Konzolokon nagyszerűen egészíti ki ez a funkció a headsetes párbeszédeket, az ilyen lehetőséget nem biztosító PC-k esetében pedig lényegesen egyszerűbb, mint bepötyögni a chat ablakba az ötleteket. Néhány feladatnál szükséges lesz elszakadni a társunktól, ilyenkor hasznos lehet az az opció, hogy a sarokba kipakolhatjuk a másik játékos kameráját, így pontosan tudhatjuk, hol jár és mit csinál.

Szándékosan nem tértem ki korábban a játék kinézetére, ugyanis egyértelműen ez a Portal 2 leggyengébb pontja. Legyünk őszinték, a Source motor felett egyszerűen eljárt az idő, a magas felbontású textúrák valamennyire próbálják menteni a helyzetet, de sajnos néhány helyen határozottan csúnyácska lett. Meglepő módon jelentős különbségek vannak a konzolos és PC változat közt, pedig nem kéne, hogy legyenek. A PC verzió nem csak a potenciálisan nagyobb felbontásban (egy nem túl erős gépen is gond nélkül fut 1080p-ben), hanem az élsimítás minőségében is jelentős vizuális előrelépés a konzolos változatokhoz képest. A konzolos kivetülések mellett szól ugyanakkor, hogy csak itt van osztott képernyős koop, a PS3 verzió mellé pedig PC-s letöltési kód jár.

Szintén meglepő, hogy ez a két-három éves motor még mindig nem képes nagyobb pályarészeket betölteni, szóval rendkívül sokat fogjuk a töltőképernyőket bámulni.

Amit viszont veszít technikai téren, azt bőven behozza a művészi oldalon. A széteső, majd GLaDOS áldásos tevékenysége során folyamatosan újraépülő tesztlaborok elképesztően jól tudnak kinézni, egyes szobák lényegében az orrunk előtt épülnek újra, máskor hatalmas termek zúgnak a tátongó mélységbe, mindez tökéletesen animálva természetesen. Kelly Bailey, az első rész zeneszerzőjének távozása rányomta a bélyegét a játék dallamvilágára, valamivel gépiesebb ütemek szólalnak fel, melyek ezúttal dinamikusan követik az eseményeket. Természetesen az első rész kultslágerét, a Still Alive-t überelni kellett valamivel, ebbe besegített a The National, akiknek Exile Vilify című nótáját találhatjuk meg a játékban, ezen kívül a stáblistánál egy újabb kellemesen bohókás dallam, a Want You Gone csendül fel (Figyelem, a szövege erősen spoileres! Meghallgatását csak saját felelősségre ajánlom!), mely talán nem annyira vicces mint a fent említett zeneszám, azonban legalább annyira fülbemászó.

A Portal 2 nem az a játék, mely hónapokig fog a gépben forogni, mind az egyjátékos, mind a koop kampány egy egyszer (acsivadászoknak legyen mondjuk kétszer) végigjátszható történet. Az az egy alkalom viszont egy közel tökéletes játékot mutat be nekünk. A Portal 2 szinte minden ponton tökéletesítette az első rész által lefektetett receptet, olyan karakterekkel, olyan minőségű és mennyiségű humorral és olyan kitűnő játékmenettel, dinamikával mely kétségkívül a legnagyobbak közé emeli. Én erre a részre is azt mondom, hogy megismételhetetlen - Valve, most nálatok a labda, bizonyítsátok be még egyszer, hogy tévedtem!