Batman: Arkham CityTeszt

Azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a legnagyobb festmények, regények, filmek - és egyben játékok is - nem csupán a véletlenek összjátéka révén születtek meg, hanem az életre kívánkozáskor megtalálták maguknak a megfelelő partnert az őket megalkotó Író, Rendező vagy Fejlesztő személyében. Ahhoz, hogy a Batman franchise egy valóban minőségi játék formájában jelenjen meg a 2009-es Arkham Asylum címen, szükség volt arra, hogy a Rocksteady Studios fejlesztői kellő tisztelettel, szerettel, alázattal és elhivatottsággal rendelkezzenek a téma iránt. Egy náluk nagyobb csapatot ilyen "képregényből játékot" projecttel meg sem bíztak volna - egy kisebb fejlesztő pedig nem lett volna képes ilyen méretek és látványvilág mellett összehozni az egészet. Ami tehát látszólag a véletlenek összjátéka, lehet akár egy akarat eredménye is, hogy végre ne csak félve merjük suttogni kis mellékutcák sötétjében, olykor-olykor: "Batmanes játékot vettem." Az Arkham Asylum megszületése és öröksége egészen mostanáig kitartott: a most megjelent Arkham City bátran és nyugodtan használja fel az előd alapjait mind harcrendszer, mind koncepció terén - csak a játszótér közben sokkal nagyobbá vált. És növekedett a tét is: Batman most nem menekül nyár végére, hanem igazi Blockbuster lesz ősszel. Jobb lett így nekünk, vagy elveszett valami az AAA+ brigádba való belépéskor?

Elég csak megnézni az első átvezető animációkat - már itt lesznek kőkemény pillanatok, olyanok, amiktől egy Batman rajongónak feláll a szőr a háta közepén -, és tenni néhány kört Arkham City koszos, elhanyagolt, de mégis eszméletlenül részletesen ábrázolt épületei között, hogy a választ erre a kérdésre megkapjuk: nem, semmiképpen sem ártott a csapatnak a több pénz, a több idő, és az erőteljesebb vízió, amivel a folytatásnak nekiálltak. Arkham City ugyanis merész, nagyon merész ötlet: az Asylum elve nem működik, vélték az illetékesek, hát itt az ideje összehozni valami komolyabbat. Mondjuk egy, a Gotham többi részétől elzárt negyedet, ahová összegyűjtjük a város söpredékét, legyen szó bűnözőkről vagy elmebetegekről. Nem hangzik túl csábítóan, ugye? Nos, a játékon belül sem sokkal életképesebb a dolog, nem is nagyon tudni, hogy pontosan kicsoda engedélyezte Arkham City "megépítését". De ha már itt van, akkor problémaként kell kezelni, méghozzá igen égető problémaként. Ront a helyzeten, hogy Hugo Strange állítja: ismeri Batman valódi identitását, és nem fél azt majd megosztani másokkal, ha drasztikusan közbelépnénk a kis projectjében - amely lassan fenyegeti Gotham City egészét is. Így kezdődik tehát a játék, Batmanként kell felgöngyölítenünk a szálakat, miközben a már jól ismert rosszfiúk marakodnak a területekért Arkham Cityben, illetve megpróbálnak felváltva szívatni minket, ahogyan azt tőlük elvárjuk.

Az Arkham City természetes evolúciója az elődnek: a fejlesztők - helyesen - meghagyták a harcrendszer és a lopakodós részleg lényegi részét, fő motívumait, és új részletekkel, új mozdulatokkal és ellenség-fajtákkal bővítették azt. Az eredmény? A két év távlatából is remekül élvezhető harcrendszer most még jobb, még pörgősebb, és még aktívabb, főleg a nehezebb fokozatokon, amikor egyre kevesebb vizuális segédeszközt kapunk - a hard után megnyíló verzióban például már teljesen eltűnnek a színkódolások, és valóban figyelnünk kell arra, hogy mi is van az ellenfelek kezében. Apró változásnak tűnik, de valójában sokkal komolyabb mélységet tesz elérhetővé az összes Batman-kütyü gyors használata is, amit a bal ravasz+gomb kombinációival érhetünk el - a másodperc törtrésze alatt helyezhetünk így el robbanó töltetet, húzhatjuk ki a talajt mások alól, vagy tehetünk bárkit ártalmatlanná.

Az új animációknak és a kibővült eszköztárnak köszönhetően a játék még most, 2011 végén is friss, élvezetes, legyen szó akár hatalmas, fegyveres őrökkel telepakolt szobák szisztematikus megtisztításáról, vagy a 30-40 pusztakezes ellenség egy hosszú kombóban való elintézéséről. Az Arkham City azonban ennél jóval többet is kínál, hiszen nem véletlen, hogy immáron egy igen méretes városrész áll rendelkezésünkre, amiben viszonylag szabadon mozoghatunk majd: elérkezett az idő ahhoz, hogy valóban Batmanként érezzük magunkat.

Az Arkham City egy ötször akkora területen játszódik, mint az egyébként kicsinek egyáltalán nem nevezhető Arkham Asylum - az elkerített városrészben pedig sandbox játékok módjára kalandozhatunk teljesen szabadon. Amit az Arkham City nem kínál: ártatlan gyalogosok mészárlása, mentős mellékküldetések, lovak befogása, vagy több kilóméteres séták a semmi közepén. Cserébe azonban találkozhatunk Joker, Kétarc, Pingvin, vagy épp Hugo Strange csatlósaival, akik folyamatosan élik a kis életüket az elzárt területen, egymással háborúzva, pletykákat terjesztve, problémázva. Hogy ezt mi honnan tudjuk? Onnan, hogy Batman már a játék elején behackeli magát a kommunikációs csatornáikba, így az összes poénos vagy éppen komolynak szánt beszélgetést hallgatva suhanhatunk Arkham City felett. És ha már beszéltem arról, hogy mit nem kapunk, itt az idő kicsit megdicsérni a fejlesztőket: Arkham City mérete tökéletesen el lett találva. Nem annyira nagy, hogy akár egyetlen filler épületet is el kelljen helyezni benne, de nem is kicsi, hogy pillanatok alatt bejárhassuk. Elegendő mérettel bír ahhoz, hogy otthont adjon több száz Riddler feladványnak, begyűjthető extrának, tucatnyi mellékküldetésnek - és elég nagy ahhoz is, hogy valamikor csak a játék közepe fele érezzük azt, hogy térkép nélkül is el tudunk már igazodni benne.

Az Arkham City, akárcsak Kétarc, valóban kétarcú: a kinti területeken egy szabad kószálást kapunk, titkokkal, párbeszédekkel, remek látnivalókkal, érdekességekkel, fergeteges Batman-hangulattal - de ha belépünk akármelyik komolyabb épületbe (vagyis éppen abba, ahová be tudunk jutni a sztorinak megfelelően), akkor egy teljesen más világ vár ránk. Egy világ, aminek építését már az Arkham Asylumban alaposan megtanulták a fejlesztők.

A játék tele van tartalommal. A megnövekedett büdzsé lehetővé tette, hogy a belső terekben látott részletességet és a sok-sok apró utalást sikeresen megtartsák Arkham City városában is: ennyire részletesen kidolgozott játszótérrel talán még soha nem találkozhattunk ebben a műfajban - megérte tehát meghúzni a határt Arkham City méreteit illetően. Folyamatosan találkozhatunk Riddler elrejtett kérdőjeleivel és kihívásaival, amelyek ezúttal nem csupán tapasztalati pontot adnak (amiből fejleszthetjük öltözékünket és új eszközöket, mozdulatokat aktiválhatunk), hanem a Riddler's Challenge részlegben folyamatosan újabb és újabb pályákat, mini-kampányokat kínálnak. Bizony, visszatérnek a Challenge mód pályái, ezúttal még tartalmasabb módon: az összes kihívást maximumra teljesíteni tovább fog tartani, mint a történetet végigjátszani.

Ha nem lenne mindez elég, itt van egy teljesen új kitanulható karakter: Macskanő. A hölgy konkrétan a legdögösebb videojátékos csajszi lett a játékban, szexi szinkronhangjával és az erre alaposan rájátszó animációival bizony sokak kedvencévé válhat - és ami talán még ennél is fontosabb, sikerült teljesen jól kialakítani a mozdulatait a harci és a lopakodós szcenáriókhoz is. Egész egyszerűen más tempóban küzd, és jóval pörgősebben lehet vele darálni az ellenfeleket, mint Batmannel - cserébe hiányzik belőle az a betontömb érzés, hogy azért ki legyenek egyensúlyozva a dolgok. A Macskanő annyira jól sikerült, hogy a játékban többször is szerepelhetne - a magam részéről pedig szinte csak vele mentem a Riddler's Challenge pályákon, az újdonság varázsa miatt. Ezek után kíváncsian várom Robint, hátha ő is tud majd újat mutatni. Ha a tartalom még mindig kevésnek tűnne (nem az), akkor jöjjön a végső érv: a végigjátszás után megnyíló New Game Plus, ami a hard fokozatnál is nehezebb ellenfeleket hoz, nulla vizuális segítséggel a harcok alatt (nincs sárga, kék, vörös villódzás az ellenfelek feje fölött). Ha belevágsz a Batman: Arkham City-be, garantáltan el fog telni néhány hét, mire elmondhatod: valóban mesterévé váltál a játéknak és az általa kínált tartalomnak. Mindezt ismét multiplayer nélkül érték el a fejlesztők.

Ha van részlege az Arkham City-nek, amivel nem vagyok teljesen megelégedve, akkor az a történet. Az alapkoncepció (alakítsunk ki egy börtönszekciót egyenesen a város szívében, főleg ilyen megoldással) igen nehezen hihető - a játék ügyesen ki is hagyja a magyarázatot az elején, és egyből a krízisbe hajítja be Batmant (vagy, mondjam ki nyugodtan: minket). De utána sem lesz sokkal jobb a dolog: az egyik oldalon vérfagyasztó hullahegyek és sötét sarkok, akármerre nézünk, a másik oldalon pedig a főellenségek gyerekes marakodása a homokvár egyes részlegeinek irányítása felett - érezhető egy minimális kontraszt, ami lehet persze, hogy szándékos volt. Ha szándékos is volt, a játék néha átcsap önmaga paródiájába néhány átvezető animációval: lesznek, akiknek ez nem okoz majd problémát, de lesznek, akik bizony akaratlanul is elgondolkoznak azon, hogy milyen lenne egy igazán brutális, száz százalékosan komolyan vehető Batman rész a témában? Néhány visszatérő főgonosznál azt is érezni, hogy szinte csak kötelességből gonoszkodnak kicsit, ez a játék nem az igazi terepük - talán majd legközelebb?

Ettől függetlenül azonban az Arkham City bebetonozta magát az őszi kínálat legjobbjai közé. Szándékosan nem beszéltem a grafikáról, mert nem nagyon lehet mit mondani róla: maximálisan kifacsarja a jelenlegi konzolok képességeit, ráadásul teszi mindezt úgy, hogy az Unreal 3 gyengeségét, a textúra pop-upot sikerült egészen minimálisra visszaszorítani. Hangulatvilágítás, részletes textúrák, makulátlan karaktermodellek, dögös csajok, kigyúrt férfiak, remek animációk, eszméletlen víz- és köd-effektek, időjárás: tényleg már csak a nappali kalandozás hiányozhat, ami valószínűleg nem tette volna lehetővé az ilyen részletességű grafikus megjelenítést.

Búcsút mondhatunk a buta bossfightoknak is: itt nem csak hogy nem ismétlődnek, de még gondolkoznunk is kell majd néha - nem szeretném megnevezni magát a harcot, de lesz egy olyan főellenség, ahol egy 30*30-as terem összes struktúráját és elrejtett csapdáját használnunk kell majd, ami bizony nem egy könnyen elfelejthető élmény. A Batman: Arkham City az "Év Játéka" címre joggal pályázhat majd sokaknál: tartalmas, veszettül látványos, és az Asylum csiszoltságából csak itt-ott adott alább, ami sajnálatos módon a sandboxra váltáskor elkerülhetetlen (kamerakezelési bakik, beragadós, falról lecsúszós bugok). Ezek után nem kérdés, hogy akármerre is vezet a Rocksteady és Batman kalandja, szeretettel várom a következő lépésüket - mert hogy Batman kalandjainak az Arkham City-vel nincs vége, az szinte teljesen biztos.

A Batman: Arkham City minden tekintetben első osztályú videojáték: az előd legjobb tulajdonságait hozza össze az új, határtalan, sandbox-jellegű megközelítéssel. Erőteljes képsorokat, hihetetlen tartalmat, és az első perctől az utolsóig élvezetes játékélményt kapunk. A tökéletes-közeli összképen valamelyest ront a játék története - néhány klasszikus rivális feltűnése szinte érezhetően csak kötelességképpen történik, illetve bizonyos témák túlságosan erőltetettnek tűnnek -, az Arkham City azonban ettől függetlenül nem csak képregényes játékként, de úgy általában, játékként is a legjobbak közé tartozik. Példamutató alkotás, amely erőltetett többjátékos üzemmód nélkül mutatja meg, hogyan is kell egyedi, tartalmas szórakozást kínálni a játékosoknak.