Assassin's Creed: RevelationsTeszt

Sűrű hózivatar fedi el a megőszült bérgyilkos alatt tátongó szakadékot, aki húszéves énjét idéző könnyedséggel tart Masyaf kastélyának csúcsa felé - álleejtős koreográfia, hatásvadász operatőri munka és látványos akciójelenetek teszik emlékezetessé az Assassin's Creed: Revelations felütését, egyszersmind bizonyítva az Uncharted franchise hatását napjaink videojátékaira. Mindez persze csak bevezetés: sztoribeli alapozás Ezio Auditore da Firenze és Altair Ibn-La'Ahad történetének összefűzésére, melyet követően megfáradt hősünk Konstantinápolyban köt ki, hogy elorozza a Templomosok orra elől a legendás asszaszin-felmenő könyvtárát nyitó kulcsokat. Az Oszmán Birodalom központjába érve pedig sok minden kiderül - leginkább az, hogy miként képes összeroskadni egy játék a saját súlya alatt.

Na nem mintha a mai Isztambullal komoly gondok lennének: méretében és változatosságában ugyan nem tud versenyezni az előd Rómájával, de így is csodás atmoszférával csábítja a játékost - az itáliai kalandok után egyértelműen felüdülés az európai és az ázsiai kultúra ezen különös kavalkádja. A látnivalók is helyszínről helyszínre csalogatják az erre fogékony szemeket: a város fölé magasló Galata-torony, a monumentális Hagia Szophia vagy éppen a Boszporusz partján elterülő Aranyszarv-öböl színekben gazdag kikötője által árasztott hangulat továbbra is olyan, amilyenhez hasonlót nem igen találunk napjaink játékfelhozatalában. Az alapanyag azonban hiába varázslatos: a Revelations nem tudja mindezt megtámogatni az Assassin's Creed sorozat legnagyobb erősségével - azzal, hogy egyfajta időutazásként pumpálja belünk az élményeket. Legalábbis nem olyan mértékben, mint a zseniális elődök.

A kellően erős immerzió hiányának okait könnyen felfedezhetjük: a játék egyrészt keveset tesz azért, hogy igazán beleélhessük magunkat Ezio bőrébe, másrészt pedig túlságosan sűrűn visszaránt bennünket a valóságba. Ne kerteljünk: a sztori első fele piszok gyenge, túlzás nélkül a sorozat mélypontja. A Revelations a kezdeti motiváció - a kulcsok megszerzése - időnkénti meglebegtetését leszámítva bábuként rángatja Eziót, hol a helyi bérgyilkos-testvériség, hol az uralkodói család nem különösebben izgalmas ügyeibe bevonva hősünket. A másik probléma a játékmenet mélysége - pontosabban annak túlzott mélysége. Amíg ugyanis a Brotherhood újításai - a bérgyilkos-tanítványok, a felszabadítható körzetek és a kétszintű kihívást nyújtó missziók - tökéletes építőelemként illeszkedtek az Assassin's Creed formulába, addig a Revelations több próbálkozásával is alaposan mellélőtt.

Utóbbi bővebb magyarázatra szorul, hiszen nem feltétlenül egyértelmű, hogy a "több" és a "jobb" miért nem következik rögtön egymásból. A kellékrepertoárunkat kibővítő bombák jó példák a jelenségre. A gyilkolásra, figyelemelterelésre és ártalmatlanításra is egyaránt alkalmas gránátok rengeteg helyen visszaköszönnek: vannak gyűjtögethető alapanyagok (többszáz különböző variációval), vannak utcai árusok és vannak külön pontok a városban a készítésükhöz is. Méghozzá rengeteg - szó szerint kipróbálásért könyörögnek. A rendszerrel önmagában nincs is baj: tényleg könnyen használható és tényleg számtalan variációt kínál. Csak éppen az a baj, hogy totálisan felesleges: már így is kismillió lehetőségünk volt a harc és a lopakodás során, a bombák pedig egész egyszerűen nem tesznek hozzá az egészhez annyit, hogy ekkora figyelmet érdemeljenek.

Szintén szükségtelen mélységekbe ásott a Ubisoft a területfoglalás terén. A Brotherhoodhoz hasonlóan itt is van lehetőség a templomos erődök elfoglalására az egyes körzetekben, ami lehetővé teszi új boltok megnyitását, most azonban már nem nyugodhatunk meg siker esetén: az ellenség vissza is foglalhatja azt. A maximális hírnév elérésekor (ami - miután az egész testvériségre vonatkozik - már csak a hírnökök lefizetésével és a hivatalnokok kiiktatásával csökkenthető) előfordulhat, hogy a központok egyike támadás alá kerül, amit egy hagyományos tower defence játék keretein belül verhetünk vissza. Totálisan valószínűtlen. Értem én kedves Ubisoft, hogy változatosság mindenek felett, de úgy érzem, hogy mindennek megvan a határa.

Ritka az, amikor a játékmenet mélyítése a visszájára sül el, a Revelations azonban kiváló példa erre: egész egyszerűen annyi mindent szeretne csinálni, hogy elveszti a fókuszt, rendre kirángatva ezzel a játékost az élményből. Csalódást keltő fejlemény ez a rendszer-szinten is remekül működő második rész és Brotherhood után.

A tesztnek még nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!

Szerencsére nem minden újítással van baj: ott van például a hookblade, amely abszolút dícséretre méltó. A török pajtások tudástárából elcsent kampós penge valamelyest a harci repertoárt is kiegészíti, de igazán a város átszelésekor fogjuk hasznát venni: egyrészt felpattanhatunk vele a rendkívül élvezetes és a háztetőn történő közlekedést jelentősen felgyorsító kötélpályákra, másrészt pedig az épületek oldalán történő mászáskor is jelentősen kibővíti a lehetőségeinket. Örömmel fogadtam emellett a harc némileg átgondoltabb és kényelmesebb gombkiosztását - sokkal könnyebbé vált a másodlagos fegyverek használata -, a részletesebb eszköztárat, az új lehetőségekkel kibővített eagle visiont, valamint a korábbi példákkal ellentétben éppen kellő mértékben mélyített bérgyilkos-tanítványos minijátékot is.

MULTIPLAYER - VÁR AZ ABSTERGO INDUSTRIES

Radikális változtatásra nem volt szükség, már ami az Assassin's Creed multiját jelenti: a Brotherhood szerencsére remek alapokat fektetett le tavaly. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem változott semmi: az új, barátságosabb interfész, a jobb matchmaking, a kiegyenlítettebb erőviszonyok és a jobban előtérbe helyezett történeti háttér mindenképpen említést érdemelnek. Természetesen nem maradunk tartalmi újítások nélkül sem: új pályák és karakterek mellett olyan új játékmódok várnak minket, mint a rendkívül izgalmas radar nélküli Deathmatch, vagy épp a hagyományos CTF szabályokra épülő Artifact Assault.

Ha a sztori és az újdonságok terén nem is, a küldetéseknél már konzisztens (méghozzá a konzisztensen magas) minőséget képvisel a Revelations. Már nem is nagyon emlékszünk az első rész monoton misszióstruktúrájára: a második rész és a Brotherhood után az idei epizód is rendre remek ötletekkel és új szituációkkal lep meg bennünket. A korai példálózás sem volt véletlen az Uncharted sorozattal: akad néhány egészen elképesztően megrendezett lineáris küldetés, mint ahogy járműves misszióból is van pár - a változatosságra nem lehet panasz. És akkor még nem beszéltünk a rövid kitérőről Kappadókiába, a számtalan gyűjtögetnivalóról, a rajongói kedvencnek számító - és ezúttal sem hiányzó - rejtett lokációkról, valamint a mellékküldetések garmadájáról.

A két legkomolyabb mellékvágányról, vagyis a sorozat másik két kulcsszereplőjéről, Altairról és Desmondról természetesen külön kell (és érdemes) szót ejteni. Előbbi életébe amolyan "emlék az emléken belül" módon kapunk nosztalgikus érzéseket keltő bepillantásokat: a könyvtár egyes kulcsai egy-egy üzenetet hordoznak, melyeket Ezióval interaktív formában élhetünk át. A hangsúly első sorban a narráción van, és nem a játékmeneten - olyannyira, hogy utóbbit gyakran beáldozzák előbbi oltárán, méghozzá igencsak hatásos módon. Remekül mélyítik ezek a jelenetek a sorozat mitológiáját. A kómában fekvő és az Animus által életben tartott Desmond kalandjai ellenben már opcionálisak - talán nem is véletlen, a sokkolóan elvont, és leginkább a Mirror's Edge, a Portal, a Minecraft és a Rez keresztezéseként jellemezhető önmegismerő kirándulás már csak jellegéből adódóan is meg fogja osztani a játékosokat. Bőséges információtartama és egyedisége minden esetre vitathatatlan.

Na de mit ér mindez igazi sztori nélkül? Nyilván semmit - óriási szerencse hogy a Revelations a játék második felére alaposan felpörgeti az eseményeket, hogy aztán egy olyan befejezést vezessen fel, amely méltó eme két karizmatikus karakterhez. Ne feledjük ugyanis: a Revelations első sorban nem prelúdium, sokkal inkább búcsú, amely pontot tesz Altair és Ezio történetének végére. Méghozzá gyönyörű, szívhezszóló pontot: amennyire ügyetlen a Revelations a korai órákban, olyannyira elkapja a fonalat az utolsókban. A játék fináléját felvezető jelenet talán az idei év legmélyebb érzelmi töltetű perceit tartogatja videojáték-fronton.

EMBERS - BÚCSÚ EZIÓTÓL

A Revelations gyűjtői kiadásai mellé egy közel húsz perces animációs film is jár - az Assassin's Creed: Embers Ezio életének utolsó napjait mutatja be. A különös grafikai stílusú és rendkívül jól animált rövid történet szép, méltó módon küldi nyugalomra az immáron a családjával élő firenzeit - rajongóknak mindenképpen ajánlott a megtekintése. A jövőben az Xbox Live-ról és a PlayStation Networkről is le lehet majd tölteni. Requiescat in pace, Messere Auditore.

És hogy mi marad Altair és Ezio után? Hiányérzet? Üresség? Egyik sem: Desmond története és a jövő évi lezárás egészen elképesztő izgalmakat tartogat. Konstantinápoly, a naplemente, a kikötőben lobogó vitorlák, a nyüzsgő bazár és a hatalmas tornyok pedig továbbra is ott várnak téged - immáron kötelezettségek, ál-motivációk és korlátok nélkül. Szabad vagy.

A Revelations a sztori első felének lagymatagsága, valamint a beleélést gyengítő felesleges újítások miatt sem történetileg, sem a játékmenet szempontjából nem pályázhat a legjobb Assassin's Creed játék címére, a változatos és látványos küldetések, a mesés Konstantinápoly és a két bérgyilkos történetének gyönyörű lezárása azonban összességében jócskán megérnek egy kalandot.