Sonic GenerationsTeszt

Engedjétek meg, hogy egy kicsit személyesebb hangvétellel kezdjem a Sonic Generations tesztjét. Valamikor a kilencvenes évek legelején Sonic volt az első találkozásom azzal az életérzéssel, amely emlegetésekor régi motoros konzoljátékosok milliói kacsintanak össze szerte a nagyvilágban. A Commodore-os pixelháború után szinte mámorító volt bepattintani Sonicot a család berkeiben keringő Game Gear masinába. Nem csak a látvány és a hangok addig nem tapasztalt ereje, hanem a hihetetlenül vagány játékélmény is letaglózott. Azóta imádom a kék sünit, attól a perctől kezdve kajázom a platformjátékokat, valamint azóta vagyok belebolondulva a Green Hill Zone pepita földhalmaiba és kékes lagúnáiba. Micsoda élmény volt kiskölyökként odaképzelni magam a hegyes-völgyes mesevilágba! Önfeledten száguldozni a pálmafák árnyékában, vadul hajkurászni a gyűrűket és figyelni a háttérben duruzsoló tenger morajlását...

2011-ben, körülbelül húsz évvel az első játékkonzolos élményem után ugyanúgy szaladok fenn a zöldes szirteken, beleszédülök a magasokból aláhulló vízesések látványába, és érzem, ahogyan a jól ismert hangulat önti el a lelkem. Green Hill Zone - újra itthon vagyok.

A generációváltás utáni Sonic epizódnál szerintem nem gondoltuk, hogy a Sonic Team képes lesz a legmélyebb gödörből visszahozni a szebb napokat látott kabalát. Később az Unleashed, bár nem volt tökéletes iránytű, azért egy kellően összeszedett és szerethető epizóddá avanzsált. Ő már sok helyen megvillantotta, hogy a Dreamcast dimenzióbővítése és sok-sok sikertelen próbálkozás után végre merre lehet, és merre érdemes tovább haladni a játékmenetet tekintve. A Colours még ettől is kifinomultabb formát mutatott, és láss csodát, ezzel az epizóddal végre a sajtó is visszafogadta szívébe a szuperszónikus sünit. Ebből a szerencsés pozícióból indul a Generations, amely nem csak Sonic huszadik szülinapját (s)ünnepli, hanem számot vet a korábbi sikerekből és kudarcokból.

Kilenc világ, egy méretes központi pálya és sok-sok challange jellegű feladat vezet minket végig abban az időtlen dimenzióban, melyben Sonic múltja, jelene és sok barátja raboskodik. A történet természetesen olyan, amit ezektől a platformjátékoktól elvárunk: egyszerű, akár kisgyermekek számára is emészthető zagyvaság, ahol az archaikus és modern dolgok fúziói mégis értéket közvetítenek - Segáék az idézett korok legjobb pillanatait próbálták meg a kurrens játékuk központi elemévé tenni.

Ez a központi filozófia a régi és az új rendszer váltogatása. A dundi, kajla mozgással felvértezett kölyök Sonic-kal a klasszikus felfogásban épített 2D-s pályákon kell végigszaladnunk, ahol 2-3 útvonalat szavatoló vertikalitás egészíti ki a reflexekre épülő ugrabugrát. Jellemzően a felső régiókon haladunk át a leggyorsabban, itt láthatjuk a leglátványosabb pályaelemeket - cserébe komoly játéktudást, vagy inkább betanulást igényel ezen szekciók meghódítása. Sünink modern verziója kicsit ellentétes a korábbi énjével: cinikus, és jóval erőszakosabb figura, akinek a szíve azért továbbra is a helyén van. Az ő repertoárja kiegészül a mindent elsöprő boost-olással, valamint a repülő-követő ugrótámadással.

A teszt a következő oldalon folytatódik - katt az oldalválasztóra a folytatásért!

A kilenc világ tehát tandemben szolgálja fel a tizennyolc pályát, amely esetében az első mindig a konvenciózus platformer fazonokat követi, a második pedig a látványorgiára, a húha-faktort végletekig fokozó akció jelenetekre épít. A kettő mechanika már mindjárt a kezdetekkor példásan fonódik össze, az ebből fakadó váltakozás pedig ténylegesen fenntartja az érdeklődésünket az alap játékidő szűk öt órájában.

A világok közül jellemzően az utóbbi húsz év (így, vagy úgy) legfontosabb Sonic játékai kerültek feldolgozásra, ahol nem csak a hátterekre húztak Sonic Teamék új tapétákat, hanem a referált címek ismerős pályaelemei, ellenfelei és zenéi is visszatérnek. A központi hub világ egyes fő szekciói is mintegy generációként szabdalják fel a Generations-t, így a Mega Drive időszak után jön a Dreamcast-PS2 éra, végül pedig az utóbbi öt év emlékeiből szemezgetünk. Minden idősíkhoz tartozik két bossharc is, melyek közül az első egy riválisunk leküzdéséhez kapcsolódik, a második pedig egy régi ismerős lesz a Robotnik istállóból (vagy épp egy rusnyaság a Sonic Adventure végjátékából). A főnökök leküzdéséhez szükséges taktikából is látszik, hogy a készítők a teljes Sonic örökségből szemezgettek, ha épp ötletekre volt szükségük.

Meglepő tény a Generations-el kapcsolatban, hogy a Sonic Team igyekezete ezúttal nem csak félig beváltott ígéretek formájában tükröződik a játékon. A szintek jó része (hangsúlyozom, nem a teljes választék) nagyszerű élményt nyújt a játékosnak, sőt bizonyos pályákat szinte a tökéletességig csiszoltak Segáék. Fenomenális érzés hangrobbanást generálva végigsüvíteni a tájakon, miközben az ügyességi részeken - ha akarunk és képesek vagyunk rá - csont nélkül ülhetünk rá arra a hullámra, amely a tudatos pályatervezésnek köszönhetően egészen a célig röpíti Sonic-ot. Emellett a prezentáció is csodaszámba megy - nem elég, hogy a Hedgehog engine-t tovább turbózták a grafikáért felelős fejlesztők, ezúttal a művészeti koncepció is sokkal letisztultabb, sokkal korszerűbb és (urambocsá) trendibb, mint amit korábban láttunk a Sonic játékokban. Ezt mutatja a központi-világ fakóságban úszó időcsapdája, a színes fény-árnyék effektusok példaértékű keverése a bevilágítási lehetőségekkel, valamint a CG mesékre hajazó összkép és a motion blur ízléses alkalmazása is. Kár, hogy az FPS érték néha hajlandó konzolokon visszaesni a kényelmes 30-as értékről. Aki ettől többre vágyik, annak a kifejezetten jól optimalizált PC verzió mellé kell majd beülnie.

A teszt a következő oldalon folytatódik - katt az oldalválasztóra a folytatásért!

A prezentáció szerves részeként a hangok is hozzák az ünnepi formát. Mindegyik pályán az eredeti, jól ismert dallamok szólalnak meg, hol a midi alapokat újrakeverve, hol pedig kristálytiszta stúdiómunkáról árulkodó, csodálatos hangszerelésben. Ehhez jön hozzá az utóbbi idők egyik legbrutálisabban szóló keverése (jár is a kudos Jun Senoue hangmérnök kollégának). Ha épp a sebesség és látvány kombinációjának nem sikerül, akkor az effektek és a muzsika párosa csavarja le az ember fejét. Egy jó fejhallgatóval hatványozott az élmény, ha pedig valakinek van lehetősége a 3D módot is bekapcsolni (ez mindegyik portnál elérhető), akkor a műfaj egyik legnagyobb hatáskavalkádjában vehetünk részt a Generations-szel.

Az ünnep azonban nem lehet csupa hab és máz. Sonic Teamék sajnos ismét bemutatják, hogy hiába sikerül a játék bizonyos részeit a végletekig polírozni, még sincsen meg az a csapaton belüli összetartó erő, ami a minőségi szintet konstanssá tehetné. Megijedni nem szükséges - nagy baj nincs a Sonic Generations-el, de egyes pályáknak azért sikerül felidézni a keserű emlékeket, hogy a korábbi epizódokban miért nem működtek bizonyos dolgok. Ezek a problémás részek ráadásul szinte csak a modern pályáknál jönnek elő és tökéletes párhuzamban állnak a régi gubancokkal. A Seaside Hill például ugyanolyan hektikus pályadesignnal bír, mint az eredeti Heroes játék. A Crysis City felidézi bennünk “a vakon boostolunk a semmibe” életérzést, a Rooftop Run esetében szinte bekenték kopipasztával az eredeti Unleashed pályát, a Planet Wisp kétszer tíz percét pedig szimplán az unalomig húzzák a pályatervezők. Emellett itt-ott becsusszan pár bug, látunk néhány érdekes kameraállást és az utolsó főnökharcon is úgy esünk túl, hogy nem is igazán értettük, mi történik körülöttünk. Hangsúlyozzuk: ezek a hibák közel sem olyan súlyosak, mint azt a régi részek ismeretében várnánk. Sőt, gyakran tényleg csak nüánszokról beszélünk. Ám jól mutatja a Sonic Team halandóságát, hogy ezeket a gubancokat nem voltak képesek írmagjában is kiirtani a megújulás útjára állt sorozatból.

Első körben megdöbbentően vékonykának tűnhet a tizennyolc pálya által prezentált tartalom is, ám a Segánál egész ügyesen oldották meg a játékidő kibővítését. Amíg például az Unleashednél félórás vérsün szintekkel próbáltak meg tisztességes játékidőt rakni a koncepció mögé, addig a Generations a rétegelt szintjeivel próbál az újrajátszásra ösztönözni, és ez az esetek jó részében sikerül is neki. A pályák sokadszori végigjátszásra sem lesznek unalmasak, sőt a bónusz tartalmak kicsengetéséhez bizony az összes járható utat fel kell majd deríteni. A hub-ból később challange pályákat is elérhetünk, melyek maximális változatossággal, és letűnt korokat idéző nehézséggel igyekeznek mindkét süninek hosszú-hosszú elfoglaltságot biztosítani majd a végigjátszás után. De említhetnénk még a megnyitható Mega Drive-os eredetit, a különböző skill-szetteket, a ranglistás versenyeket és roppant jópofa “ki meddig jut el fél perc alatt” jellegű online kihívásokat. Ezek az apróságok bizonyítják, hogy a Sonic Generations-el akár tíz-húsz tartalmas órát is el lehet tölteni, ha valaki erre vágyik.

A húsz éves évfordulóhoz méltó játék lett a Sonic Generations, amely ügyesen bizonyítja a Sega igyekezetét, de egyúttal a halandóságát is. Néhány problémát a mai napig nem sikerült kiirtani a sorozatból, ez pedig pont elegendő ahhoz, hogy az új Sonic-iteráció se kerülhessen be a Dicsőségek Csarnokába. Ennek ellenére nagy gond nincs, a program által kínált élmény az esetek nagy részében igazolja a nosztalgikus múltidézés és esztelenül pörgős száguldozás létjogosultságát. Sőt, mi több - az egyik legmegdöbbentőbb látványvilágú, legdörgedelmesebben megszólaló platformerként üdvözölhetjük a Generationst, amely bizonyos pillanataiban a tökéletesség csíráit is felvillantja.

Boldog szülinapot, Sonic! Találkozunk a következő húsz esztendőben!