New Super Mario Bros. 2Teszt

Jonathan Blow, a Braid alkotója nem szereti a Mario játékokban tonnaszámra található érméket. Elmondása szerint, ha teleszórjuk velük a pályát, akkor kiöljük a játékosokból a valós sikerélményt, és bő kézzel osztott, de olcsó jutalommal helyettesítjük azt. Blow mester minden bizonnyal nagyon utálná a New Super Mario Bros. 2-t.

Könnyű öv alatt sorozni a Nintendót a legújabb 2D-s Mario legfőbb újdonságaként szolgáló aranyhajhászásért, hiszen mindenki tudja, hogy a játék évekig hűséges fejőstehén lesz a kiotóiak számára, pedig befektetett munka tekintetében első ránézésre akár az EAD stúdió néhány lelkes dolgozójának hétvégi hobbiprojektje is lehetne. Valójában a New Super Mario Bros. 2 kvázi újoncok munkája: a rendező és a művészeti vezető kivételével ez a fejlesztőcsapat első oldalnézetes Mario platformere, melyet intenzív pályatervezői oktatás előzött meg a cég tapasztaltabb designerei vezetésével.

Ennek megfelelően a játéktól kár a NSMB formula felforgatását várni, és nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy ez az első alkalom, hogy három Mario játék nem csak esztétikailag, de pályaelemek tekintetében is ilyen kényelmesen belefér egy sablonba. A formula persze működik: hősünk irányítása a 3D Land hibrid, nehézkesebb kitérője után ismét a jól ismert és bevált Mario fizika szüntelen finomításán alapszik (bár a falhoz tapadás most kicsit lomhára sikerült), az „újonc” tervezők pedig nyilván nem a világ egyik legelismertebb stúdiójában tengetnék napjaikat, ha nem tudnának első osztályú pályákat tervezni.

A NSMB 2 által viszonylag lineárisan felsorakoztatott 80+ pálya az 2D Mario hagyományait követve kínosan ügyel arra, hogy játékosok milliói számára közös nevezőt biztosítson. A kevésbé ügyesek kényelmes tempóban vehetik sorra a célzászlóig vezető akadályokat, míg a platformer guruk a visszatérő triplaugrást és a valóban mesteri kézzel elhelyezett pályaelemeket kombóba szőve versenyezhetnek az órával. Már a Donkey Kong Country Returns speedrun módjánál is észrevehető volt, hogy a tervezők aprólékos műgonddal számították ki az ellenfelek és tereptárgyak elhelyezését, gondolva azokra, akik egy pillanatra sem szeretik felengedni a D-pad jobb szárát, és az NSMB 2-t nyüstölve is elégedetten bólintunk Kelet felé, mikor egy platform széléről maximális sebességgel elrugaszkodva, pont egy Goomba fején dobbantva épphogy nem súroljuk a talpunkért nyújtózkodó húsevő virágot.

A Super Mario Bros. 3-ból ismerős Raccoon levél hasonlóképpen hordozza magában e pozitív kettősséget: kezdők és kevésbé ügyesek számára ideális a frusztrálóbb szakaszok elmismásolására, a régi rajongóknak pedig legalább részben visszahozza a Mario World sokat hiányolt vertikalitását, így a maximalisták számára az égbolt ismét felfedezésre váró táj lesz. Még nem tartunk ott, hogy a SNES-es klasszikus mintájára egy 2D Mario ismét lazán értelmezett kalandjátékként is értékelhető legyen, de a rejtett kijáratok, a pálya zegzugaival való kísérletezést megkívánó Star Coinok, és a könnyed geometriai fejtörők az előző két NSMB játéknál jobban kielégítik felfedezésvágyunkat.

A széleskörű hozzáférhetőség ilyen mértékű hajhászása, valamint az újonc csapat által a korábbi két részé iránt tanúsított alázat azonban azt is jelenti, hogy az alap pályák jó része az első végigjátszás során csupán bemelegítésnek szolgál a rejtett világok jelentette addiktív hajtépéshez. Nem a modern Mario játékokban bevezetett, bizonyos számú elhalálozás után megjelenő segítség a ludas, hiszen az épphogy merészebb, nehezebb akadályokat tesz lehetővé, hanem az újrafelhasznált, így kevés meglepetéssel kecsegtető pályaelemek, és az a bizonyos közös nevező: a kezdők számára még épp leküzdhető nehézség és a profikat kellemesen megizzasztó kihívás között elég jelentős az űr, a pályák zöme pedig hajlamos inkább az előző csoport igényeihez igazodni.

Korábban már utaltunk New Super Mario Bros. 2 metajátékára, a szokásos „végigmegy-visszamegy-kimaxol-következő” haladási rendszeren túli érmegyűjtögetésre. Az egymilliós cél elérése nagyjából akkora nyűg lenne, amekkorának hangzik, ha nem társulna hozzá néhány ötletes új powerup és játékelem. Az EAD-nél minden bizonnyal ismétlésre volt állítva Morricone legendás Ecstasy of Goldja, és pár tesztelőnek azóta is rémálmai vannak a jellegzetes Mario érmecsilingeléstől, de tény, a Nintendo mindent megtett, hogy a gyűjtögetést már-már kényszerbetegség szintjén nevelje bele a játékosba. Aranycsíkot húzó, érméket köpködő ellenfelek, mindent csillogó darabkákra robbantó tűzladba, kisebb vagyont kispriccelő-hányó talaj és égbolt, és számos egyéb megoldás kelti bennünk a gyanút, hogy véletlenül nem Wario volt-e a játék vezető producere.

Az aranyláz kiteljesedése, és egyben a játék fő közösségi funkciója a beszédes nevű Coin Rush mód. Egy élet, három pálya, szigorú időkeret, pályavégi szorzók, egy cél: a lehető legtöbb érmét összegyűjteni, majd eredményünket a többi játékoséval összemérni. Mindez egy teljesen kellemes, de jelentősen korlátozott speedrun variációt takar, hiszen a dolog versenyjellege kizárólag StreetPass-en keresztül érvényesül, így (3DS tulajok által) kevésbé sűrűn lakott területeken nagy mértékben csökkenti a mód közösségi jellegét. Online ranglisták hiányában itthon egyelőre leginkább a milliós cél mihamarabbi elérésére alkalmas, a Nintendo később azonban DLC formájában elérhető, esetenként extra nehéz pályákkal ígéri bővíteni a játékmódot.

Feketelevesről aligha beszélhetünk a játék kapcsán, de prezentációt tekintetében valahol a csapvíz és a light kóla közé lőnénk be a játék utóízét. Mario, sőt, Nintendo játékok viszonylatában ma már bátran nevezhetjük jellegtelennek a NSMB audio-vizuális stílusát, mely, bár funkcióját betölti (senkit nem riaszt el), az érdeklődést csak annyiban kelti fel, hogy jelzi, Mario játékról van szó (tehát vegyél magadnak és a gyereknek is egyet). Shigeru Miyamoto egyik alapelve, hogy a Nintendo termékeknek meg kell lepniük az embert. Gondoljunk vissza az olyan játékokra, mint a Yoshi's Island, vagy a Mario Galaxy, melyekben a ragyogó játékmeneti megoldások mellett mindig ott volt a „Vajon milyen világ vár ezután?” izgalma. Ezzel szemben immár harmadjára kapjuk a laposra csiszolt mező-sivatag-jég-stb. sorrendet. A sokat hallott dallamok liftzenés remixe és a 3D megjelenítés érthető módon nem sokat javít az összképen, bár a térhatás mélységével párhuzamosan erősődő depth-of-field effekt kifejezetten alkalmas az események fókuszba hozására.

Markánsan elvált tehát egymástól Mario 2D és 3D inkarnációja: utóbbi lélegzetelállító, igazi „nintendósan” kreatív ötletek tárháza, előbbi pedig megmaradni látszik megbízható, de a nyugalom megzavarására csak elvétve alkalmas minőségi időtöltésnek. E folyamat eredményeképp a becsülettel összerakott, de jórészt önismétlő New Super Mario Bros. 2 az eddigi legkevésbé említésre méltó Mario játék - de szerencséjére elsősorban nem is azért vesszük, hogy beszéljünk róla, hanem, hogy játsszunk vele, erre a célra pedig még mindig nagyon is megfelel.

A NSMB 2 teszt szerzője olvasónk, rehynn.