Curse of the Sea RatsTeszt

Egy kézzel rajzolt, kalózos-patkányos metroidvania? Ide vele – gondolhatták sokan, amikor annak idején elstartolt a Curse of the Sea Rats kampánya a Kickstarteren, hiszen ekkor még minden új megjelenésnek önfeledten örültünk a műfajon belül. Az indie fejlesztőknek hála azonban mostanra nemhogy reneszánszról, hanem valódi fénykorról beszélhetünk a szekvenciális akció-platformerek zsánerén belül, így aztán a Petoons Studio csapatának nincs egyszerű dolga most, amikor eljött végre a bizonyítás ideje, hiszen az a bizonyos léc igencsak magasra került az évek során.

Kalózokkal és foglyokkal teli hajó tér vissza Nagy-Britannia partjaihoz, ahol a söpredékre jó eséllyel már csak a kötélhalál vár, sorsunk azonban váratlan fordulatot vesz, amikor a gonosz boszorkány, Flora Burn mindenkit patkánnyá változtat, majd megszökik – méghozzá az admirális fiával a hóna alatt. A tengernagy minket (és három bajtársunkat) bíz meg azzal, hogy csípjük nyakon a kalózt, szerezzük meg a nála lévő nagy hatalmú relikviát, és persze mentsük meg szegény Timothyt – mindezt a szabadságunkért cserébe. Ideje tehát kardot ragadni, hogy bejárjuk ezt a veszélyes vidéket, megküzdve ellenfelek tucatjaival.

A mesébe illő alaphelyzet szuperül harmonizál a klasszikus Disney-műveket eszünkbe juttató karaktergrafikákkal és a kézzel festett animációkkal, melyek talán mondhatjuk, hogy a kezdetek óta a Curse of the Sea Rats legfőbb selling pointjaiként lettek lebegtetve. Nagy kár, hogy mindezt meglehetősen semmilyen 3D-modellek támogatják meg háttér gyanánt, valamint a szinkronmunkának is inkább a jelenlétét lehet értékelni, mintsem a színvonalát. Összességében azonban így sem lehet panasz a hangulatra: garantáltan lelkesen fog mindenki kalandra indulni, változatos helyszíneket bejárva a megfeneklett hajótól és a homokos partról indulva. Hamar kiderül azonban, hogy valami nagyon nem stimmel – és sajnos itt jön az a rész, amikor a játékdizájnról vagyunk kénytelenek értekezni...

Nyilván szinte minden műfajra igaz, hogy rendkívül fontos az egyes játékelemek harmóniája, a metroidvaniák esetében azonban ez még inkább kritikus pont: ahogy maga a felépítés is erősen rétegelt, úgy az alkotószervek szimbiózusa is elengedhetetlen az igazán szórakoztató végeredményhez. Gondoljunk csak bele: a pályadizájn a karakterfejlődésen, a mozgásrepertoáron és az irányításon keresztül kihat a komplett harcrendszerre is – és ez csak néhány a számos összefüggés közül, melyet szem előtt kell tartaniuk a fejlesztőknek. Ehhez képest a Curse of the Sea Rats sajnos teljesen elemi hibákat vét, olyan alapvető baklövésekkel, melyek – csúnya tükörfordítással élve – „eltörik” a játékot. Az ellenfelekre például egy nagyon fura kettősség jellemző. A nagy részük simán staggerelhető, ugyanakkor jelentős contact damage is jelen van, méghozzá piszok rövid i-frame átmenettel, ami igencsak szembemegy a műfajban megszokott iparági standarddal. Magyarra fordítva: az ilyenekből jönnek az afféle anomáliák, hogy rögtön a második bossnál belefutottam egy olyanba, hogy sarokba szorított, és úgy bedarált, hogy semmit nem tudtam tenni ellene. A főnökök nyilván nem torpannak már meg az ütéseinktől, regenerálódni sem volt elég idő, és hát azt még nem is említettem, hogy nincs semmiféle érdemi dodge-mechanika – később megnyílik ugyan egy ilyen mozdulat, de ez is inkább az ugrándozás során bizonyul hasznosnak. A nagyon fura időzítésű parryről pedig kár is beszélni, annyira kevés szituációban hasznos.

Ez az egész ráadásul csak a jéghegy csúcsa, még hamarabb kiderül ugyanis, hogy a spanyol fejlesztők képtelenek voltak megteremteni egy egészséges játékegyensúlyt. Kezdjük ott, hogy az ellenfelek brutálisan sokat sebeznek: még a leggagyibb mobok is pillanatok alatt eltesznek bennünket láb alól. A gyógyítás ezzel szemben ritka kincs: szó szerint, hiszen ládákban találhatunk csak ilyen itemeket nagy ritkán, illetve a boltban tudunk venni a nehezen összekuporgatott pénzünkből, ez azonban érthetetlen aránytalanság. Gondolhatnánk, hogy esetleg a pályákon szétszórt hordókból esik némi energia, de nem: azok szinte mindig üresek – kivéve akkor, amikor egy-egy kalóz ugrik elő belőlük. Mondjam tovább? Oké: a gonoszok minden egyes képernyőváltással újratermelődnek, ha pedig véletlenül lepottyansz egy szakadékba, akkor azonnal meghalsz és mehetsz vissza a legutóbbi checkpointra. Ha most egy brutálisan nehéz és könyörtelen játék rajzolódott ki lelki szemeid előtt, akkor mondanám, hogy tévedsz, van ugyanis még egy csavar a történetben! A folyamatos újratermelődés miatt ugyanis a Curse of the Sea Rats egészen pofátlan és egyszerű módon farmolható, hiszen van karakterfejlődés és szintlépés (bár az XP-t sehol nem jelöli, WTF?), és szerencsére hamar kiszúrtam a nem túl terebélyes képességfán, hogy az egyik skill gyógyítást ad a sikeres ütéseink után. Miután ez meglett (nagyjából már a játék negyedénél), onnantól minden kihívás kiveszett a játékból, és még csak a közelébe sem jutottam annak, hogy meghaljak harc közben. Na nem mintha mechanikailag bármi komolyabbat fel tudna mutatni: még a bossok is nagyon primitív patternekkel dolgoznak. A sebzés-gyógyulás egyensúly ilyen szintű el nem találása azonban totálisan érthetetlen számomra.

Ami különösen fájó, hogy a Curse of the Sea Rats metroidvaniaként is elbukik. A közlekedésünket és az előrehaladásunkat befolyásoló képességekből alig pár van csak például, a továbbjutáshoz a legtöbb esetben inkább kulcsokat kell gyűjtenünk, ami pont a műfaj lényegét nyírja ki. Emiatt a korábbi helyszínekre való visszalátogatás sem rejt különösebben sok titkot (az is inkább „X megszerzett tárgyat vigyük vissza Y karakternek” jellegű), illetve – ahogy arra már utaltam – mechanikailag sem mélyül így érdemben a játék. Ami még érdekes lehetett volna, az a karakterváltási lehetőség, a négy patkánypajtás ugyanis eltérő harcstílussal és képességfával rendelkezik, de maga a játék semmivel sem motivál erre (főleg ahogy fejlődsz és haladsz előre), így aztán az volt a benyomásom, hogy ez inkább a 4 fős kooperatív lehetőség egyfajta maradványa csupán. És ha már metroidvania alapvetések: nem tudok elmenni szó nélkül a térkép mellett sem, ez ugyanis már a sokadik olyan indie alkotás, amely rosszul implementálja ezt az esszenciális funkciót. Itt maguk a szobák éppenséggel jól lettek felrajzolva, viszont nagyjából semmi nincs jelölve (pedig ez elengedhetetlen lenne a rengeteg karakter miatt), így bár szinte minden műfajbeli címet ki szoktam maxolni a gyűjtögetnivalók tekintetében, itt nagyon hamar elillant a motiváció.

Tudjátok, mi a legszomorúbb az egészben? Az, hogy a Curse of the Sea Rats hiányosságai már régóta látszódtak: egy jó ideje csúszó játékról beszélünk, melyet több ízben is ki lehetett már próbálni korábban – volt tehát visszajelzés dögivel. A Steam fórumait böngészve azonban a fejlesztők szinte semmin sem javítottak érdemben – hogy itt arroganciáról, esetleg tehetségtelenségről van szó, vagy simán csak elfogyott a pénz, arról legfeljebb csak találgatni lehet. Az azonban biztos, hogy iszonyatosan szomorú érzés volt nézni a végigjátszást követően a stáblistát, az ott felsorolt több ezer támogató nagy része ugyanis biztosan csalódott lesz, amikor a megjelenés napján kézhez kapja ezt a meglehetősen gyenge játékot.

PLATFORM PC (tesztelt), PS5, PS4, Xbox Series, Xbox One, Switch
KIADÓ PQube FEJLESZTŐ Petoons Studio
MEGJELENÉS 2023. április 6. ÁR €29.99