„Szevasz Jimmykém, üdvözöllek itt, az árnyékos Chicagóban, én, a te drága Kathrine nénikéd! Micsoda? Hogy becsületes munka ígérete miatt jöttél ide oly messziről, és anyád-apád kicsinál, ha bajba keveredsz? Ugyan már, gyermekem, hát nem gondolod, hogy hagylak elkallódni! Egy fenét! Na gyere, itt van a szatócsboltom alatti pince, nyissunk gyorsan egy illegális lepárlót, aztán csesszük szét a szomszéd utca bandáját, mert unom a pofájukat!”
Oké, ennyire talán nem indít nyersen a City of Gangsters, de akárhányszor is kezdünk új játékot, mindig egy segítőkész néninél indul az alvilág meghódításával kecsegtető karrierünk. Az eddig is menedzserjátékokban utazó (1849, Project Highrise) SomaSim legfrissebb játékában az 1920-as évek szesztilalmat nyögő amerikai nagyvárosait próbáljuk uralmunk alá hajtani. Nincs történet vagy sok segítség, itt kérem magunknak kell boldogulnunk, és szisztematikusan építkeznünk a semmiből. A játékmenet a klasszikus menedzsment-játékmenetet ötvözi a döntéshozásra fókuszáló szerepjátékokkal, bűnbirodalmunk alapjait pedig a segítőkész ismerősök adják. Tudjátok, hogy van ez az üzleti világban: megvakarod valaki hátát és cserébe ő is megvakarja a te hátad.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a nagynéni bemutat egy-két helyi üzlettulajdonosnak, akik rövid, szöveges felületen bonyolított beszélgetést követően elsírják, hogy kéne még pár üveg a sutyi sörhöz, szóval, ha jó bizniszt akarsz, hozz! Ha hozunk, cserébe újabb embereknek mutatnak be minket, esetleg vállalják, hogy szerény profitért és a bővülés lehetőségéért alánk dolgoznak, így terjesztve ki befolyásunkat, utcáról-utcára. A City of Gangsters első két órája kínkeserves küzdelem a bagóért, amit hamarosan elmélyült szociális háló és részletes termelésszervezési feladatok váltanak. Mindenhez ismerősök kellenek és mindenki ismer valakit, aki hasznunkra válhat, ezek a kapcsolatok pedig elengedhetetlenek az üzleti potenciál maximalizálásához. A többi, khm, vállalkozóval is kialakíthatunk üzleti kapcsolatokat, ha pedig eldurvul a helyzet, harcra kerül a sor – oké, nem kell látványos küzdelmet várni, tulajdonképpen kő, papír, olló csaták döntenek az alapján, hogy mennyire felszereltek galerink tagjai. Mert persze egyedül nem hódíthatjuk meg a várost: idővel lesznek saját embereink, akiket akár vállalkozások élére is kijelölhetünk.

A játék körökre osztott, vannak cselekvési és mozgási pontok, ezek mentén tudunk lépdelni a durván egy évtizedet felölelő meccsen, aminek végén négy lehetséges cél szerint élhetünk tovább. A hírnév, a kapcsolatok, a gazdaság és a versengés mind-mind eltérő befejezéssel kecsegtetnek, ezeket pedig átissza a korszellem cinizmusa – megfelelő kapcsolatokkal és hírnévvel például adja magát, hogy a vagyonunkat a vérből kimosva politikai karrierre törjünk.
Mindez nagyon jól hangzik, és a játék tulajdonképpen azt adja, amit ígér, de sajnos a minimalista kivitelezés miatt hamar monotonná válik ez az egész. Kezdjük ott, hogy a zene változatlan, és mivel hangeffektek alig vannak, a sok-sok órás játékban végig ugyanazt az eleinte kellemes, később már inkább idegesítő melódiát halljuk. Másrészt a szintén minimalista grafikai tálalás bájos ugyan, de sajnos szintén nem kecsegtet változatossággal; kis túlzással élve minden sarok egyforma, a térképen csak a piktogramok segítenek tájékozódni. Az interfész ezen segíthetne, de az is feleslegesen bonyolult – már az is három kattintás, hogy megtudjuk: egyáltalán mennyi pénzünk van, nem hogy az üzleti statisztikáink böngészése és értelmezése.

Pedig ugye ez is része a játéknak, sőt elengedhetetlen, hogy tudjuk, hányadán áll a cég, mert az ellenség mindig túlerőben van és úgy kipofoz bennünket az egyre növekvő területéről, mint az adóhivatal Al Caponét. Mi több, az ismerősökkel való interakciók is elég fapadosak – egy óra játék után már kívülről fújjuk a beszélgetéseket, és csak ránézésre, ásítva kattintunk a megfelelő ikonra. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy érdemes sűrűn menteni, mert a teszt alatt a játék többször is eljátszotta, hogy teketóriázás nélkül kidobott az Asztalra – ugyanakkor a megjelenés előtti változatnak még lehettek később kigyomlált bugjai.)
Mindez nem jelenti azt, hogy a City of Gangsters rossz játék lenne, épp csak egy nagyon szűk rétegnek kedvez, akik lassú, komótos kikapcsolódásra vágynak, és szeretik az üzleti szimulációkat. Kár, hogy a szerepjátékos elemek – mint a beszélgetések vagy a diplomácia – nem domborodnak jobban, ahogy egy echte történetorientált karriermódot is szívesen látnék a menüben. De ez a játék ilyeneket nem ígért, így nem is ad – és hát végül is erről szól az üzlet, nemde?