Max: The Curse of BrotherhoodTeszt

A sors fura fintora, hogy a tesztlaborban rám váró két játék közül az egyik arra jó példa, hogy a változás jó is lehet, míg a másik ennek ellenkezőjét állítja, és igazából mindkét állításnak igazat lehet adni. Jelen tesztünk alanya kettejük közül az előbbi, mely távolabbra talán nem is eshetett volna a három-négy éve megjelent elődjének virtuális fájától. Míg a Max & the Magic Marker egy kellemes, apró egy trükkös játék volt, addig a The Curse of Brotherhood esetében az előd rajzolásos alapötletére egy, a Flashback és Heart of Darkness által inspirált játékmenetet húztak fel. Jól hangzik, nem? Sajnos a végeredmény korántsem ennyire pozitív.

A kezdet nem rossz: kapunk egy kicsit Disney animációs filmekre hajazó, azonban annál valamivel darabosabb animációt, melyből megismerhetjük a főbb szereplőket (Maxet és öccsét, Felixet) és felvázolják a cselekmény alapját, miszerint egy kósza átok miatt az öcsikét elrabolja egy másik dimenzióban tanyázó szörny, kiszabadításának feladata pedig ránk hárul. Oké, nem igazán próbálkoznak új területeket felfedezni ezen a téren, de olyan téma, amire lehet építeni. Vagyis lehetne. Mert a Press Play nem így tett, a történet mint olyan, lényegében az első 5-10 percben bukkan fel, meg a befejező képsorok előtt nem sokkal. Ennyi, a kettő között egy pillanatra se fog felbukkanni, Felix nem több, mint a tizenhuszonsok évvel ezelőtti generikus várba zárt hercegnő újgenerációs utódja, de a főellenfél Mustachio se erőlteti túl magát, az őrült nevetésen és az általános őrült tevékenységeken kívül többet róla se tudunk meg. Hát kézcsókom, ha már olyan nagy neveket próbálunk megidézni, mint a fentiek, akkor tehettünk volna egy apró próbálkozást annak irányába, hogy ne csak logikai és akció feladatok sorozatának tűnjön a játék, hanem kapjanak valami keretet cselekedeteink.

Főleg azért, mert „cselekedetek” egy része igazán jól sikerült. Az előd „rajzolj bármit” mechanikája picit egyszerűsödött és csak bizonyos pontokon használhatjuk Mágikus Cerkánkat… oké, ez picit gázul hangzik, legyen Varázsfilc, oké? Szóval csökkent a szabadság, cserébe viszont szimpla vonalak helyett kereken ötféle speciális anyagot „rajzolhatunk”. Föld, fa, lián, víz és tűz - szépen sorban kapjuk meg őket és minden egyes új képességgel komolyabb feladványok is jönnek. A dolog legjobb része, hogy a különböző képességek keverhetőek lesznek: liánokat ágakhoz lehet csatolni, az ágakat vízsugárral mozgatni lehet, vagy akár tűzzel felgyújtani és így tovább - ez pedig azt jelenti, hogy a logikai feladványok változatosak és jellemzően frissek tudnak maradni a játék végéig, még az utolsó fejezetekben is megvolt az a „Aha!” érzés, mikor rájöttem, hogyan kell A pontból B-be jutni a filctoll képességeit használva.

Egy kicsit komolyabb sztorival a Max egy nagyon jó kis logikai játék lehetett volna. A probléma (a sztori hiányán kívül), hogy a Max nem logikai játék, hanem logikai-platformjáték és utóbbi stílusban sajnos nem igazán sziporkázik. Ennek oka a játék irányításában rejlik: a filctollat az kontroller karjával kell terelgetnünk a képernyőn és ez magában rejt egy jó adag pontatlanságot. Ez persze nem lenne gond, ha van időnk apró, finom mozdulatokkal irányítani a filcet, azonban a fejlesztők úgy gondolták, hogy mókás ötlet az izgalmakat fokozandó több helyre meneküléses szekvenciákat rakni, ahol jobb esetben lelassul a jelenet mikor rajzolnunk kell, rosszabb esetben pillanatok állnak csak rendelkezésünkre ahhoz, hogy felmérjük mit kell tennünk, odavonszoljuk a filctollat, a megfelelő irányba rajzoljunk és utána ezt kihasználva meneküljünk tovább. Megsúgom: valószínűleg soha nem fog elsőre, legtöbbször másodjára sem sikerülni és oké, hogy a játék (néhány félresikerült kivételtől eltekintve) viszonylag bőségesen adagolja a checkpointokat, de azért ez a trial & error játékmenet viszonylag gyorsan az agyára tud menni bárkinek. Az csak hab a tortán, hogy Max nem az a tipikus platformer főhős, kicsit légies, „csúszós” a mozgása, ami nem feltétlen jó ha centiznünk kell az ugrásokat, de megmondom őszintén, hogy ezt egy-két pálya után meg tudtam szokni.

Technikai oldalról viszont teljesen rendben van a játék. Oké, nem ez fogja felgyújtani az Xbox One processzorait, azonban még így is igazán szép, részletgazdag képet varázsol a tévére a legminimálisabb belassulás nélkül. A másik dimenzió színei sziporkázóak, helyszínei változatosak, tényleg mintha egy mesekönyv elevenedne meg a képernyőn. A Unity motorja egyre komolyabb tényező a játékpiacon és egy-egy ilyen produkció jó példa arra, hogy értő kezekben bámulatos látványt fog tudni a nextgen masinákon is kicsikarni magából.

Igazán idegesítő játék lett a Max and the Curse of Brotherhood. Idegesítő, mert az esetek döntő többségében a Press Play által felépített recept nagyon jól működik, de amikor nem akkor viszont nagyon látványosan bukdácsol. Akár killer app is lehetett volna, a Resogunhoz hasonlóan egy letölthető gyöngyszem, de így csak egy jó játékot kaptunk. Egy idegesítő, de jó játékot.