Wolfenstein: The New OrderTeszt

Milyen jó, hogy nem karakterszámra fizetnek, így most őszinte szívvel kímélhetem meg magam és az olvasót a Wolfenstein sorozat kacskaringós eredettörténetének részletes, és gyanúm szerint nagyjából mindenki által ismert bemutatásától. Ha neked valamilyen oknál fogva mégis ismeretlen a név: legyen elég annyi, hogy a sajátszemszögű akciójátékok öregapjáról van szó, amit a megjelenése (a kilencvenesek évek eleje - denagyonrégenvolt!) óta többen, többször próbáltak modern köntösben újragondolni, közepes sikerrel.

A The New Order pont ilyen újragondolás, illetve: egyfajta újragondolás + folytatás hibrid, már kezdődni is az (alternatív irányba forduló) második világháború végén kezdődik, aztán az első fejezete után az időben combosat ugorva a (még mindig alternatív) hatvanas években folytatódik. Ebben az idősíkban a németek nyerték a háborút, Amerika atomot kapott és megadta magát, az elnyomás teljes, hősünk, B.J. Blazkowicz pedig az első fejezet szerencsétlenül elsült inváziós kísérlete után súlyos fejsérüléssel fekszik másfél évtizedig egy lengyel elmegyógyintézetben. Egészen addig, amíg nem nyílik ismét lehetősége hideg pengét nyomni egy náci torkába, aztán fegyvert (jó sok fegyvert) ragadva meg nem keresi az Ellenállást, hogy aztán ott nyomjon hideg pengét (vagy bármi mást) a nácik torkába, gyomrába, fejébe és más, szabadon választott testrészeibe.

A New Order a fentiek alapján lehetett volna a húsleves szimpla pénzgyűjtés céljából megejtett gyors felmelegítése, ami alternatív-világháborús Call of Duty utánlövés kereteire aggatja fel a zsáner manapság divatos kliséit. Nem így történt. A New Order egyszerre tisztelgés a kilencvenes évek végének / kétezres évek elejének FPS-dizájnja előtt, egyszerre kielégítő fan-service, és egyszerre modern akciójáték, annak minden bombasztikus velejárójával együtt. Az ilyen keverékek nagyon rosszul is el tudnak sülni, de a MachineGames (ne tévesszen meg, hogy ez az első játékuk: a csapat Starbreeze-veteránokból áll) jó arányérzékkel kavart belőle koktélt, a következő fontos összetevőkkel.

A tűzharcok roppant élvezetesek. A gunplay angol szó, és ha megfeszítenek, se tudom normálisan magyarra fordítani. A konkrét lövöldözésről van szó, az érzésről, ahogy elsütöd a fegyvert, amilyen gyorsan történik, ahogy mozogni tudsz (vagy nem tudsz) közben, ahogy a környezet és az ellenfelek reagálnak arra, ahogy üvöltve gránátot vágsz közéjük. Ez a New Orderben remekül működik. A játék utolsó harmadára tisztességes fegyverarzenált cipelsz magaddal a hátsó zsebedben, minden fegyvernek van másodlagos tüzelési módja (..és érdemes is őket használni), mindegyiket tudod duplán használni (a dupla auto-shotgun láttán John Woo összecsúnyítaná magát a gyönyörtől, ha videójátékozna), némelyikhez további fejlesztéseket találhatsz mindenféle közepesen eldugott helyeken. A harc gyors, jó brutális, szükség esetén lövöldözhetsz fedezékből is, de az igazi öröm mégis az, amikor két lézerkarabélyból szórod a halált az ellenfeleidre.

Nem kell feltétlenül lövöldözni Mert lehet lopakodni is, elég hatékonyan. Nem minden esetben, a nagyobb dögöket (igen, a páncélos szuperkatonák és mechák, amiket a trailerekben láttál) nem tudod hátulról lebökni, de akinél nincs jelentős páncél, ott bátran próbálkozhatsz az osonkodós taktikával. A New Order a pályatervezéssel sok helyen direkt támogatja a lopakodást, alternatív útvonalakat, és rejtett járatokat kínálva a késsel, hangtompítós fegyverrel és dobótőrrel operáló játékosnak. A lopakodás radar és egyéb segédeszközök hiányában első pillantásra talán nehézkesnek tűnik, de mégsem az, a játék roppant megbocsátó, az emberi ellenfelek pedig közepesen vakok, így - ha fogékony vagy az ilyesmire - érdemes kísérletezni vele, teljes pályaszakaszokat lehet "lelopakodni" egyetlen hangos lövés nélkül.

Régimódi pályatervezés, és ez szintén jó dolog! A csőjátékok korát éljük, és bár a Wolfenstein is tartalmaz bőségesen lineáris szakaszokat, de van benne elég elágazás, alternatív útvonal, és a szokottnál jobban megnyíló játéktér ahhoz, hogy frissnek és másnak érzed, mint amit elmúlt öt évben megszoktál. Ennek megfelelően a pályákon el lehet téved... na jó, kifejezetten eltévedni azért nem lehet, de összezavarodni azért igen, több helyen is találkozni fogsz a "akkor most merre / hogyan" tovább problémával. Súlyos fejtöréseket ezek sem fognak okozni, a megoldás kulcsa általában a kerítést és fémet vágó (aztán később alternatív gyógymódként súlyos sebzést kiosztó) lézervágó, ami éppen ezért (előre) meg is kapta tőlünk a "2014 Legpraktikusabb Gyilkolóeszköze" kitüntetést .

Kikacsintások az eredeti Wolfenstein 3D-re. Benne van az összes klasszikus fegyver. Közkatonák és tisztek, utóbbiak külön új funkcióval. Titkos szobák, amik gombnyomásra nyílnak. Gyűjthető kincsek. Ehető kaja az asztalon. Deathshead (a főgonosz) kastélya a játék elején. (Robot)kutyák. Régimódi, "baromi erős főnök, egy csomó ideig kell lőnöd, és rohadt sokat sebez, ha nem vigyázol" főnökharcok, a végére egy különösen szívós példánnyal. Meglepetés retrópálya - nem ez már nem spoiler, tele van vele a YouTube.

A New Order nagykanállal szolgálja ki a széria rajongóit, de (szinte) minden átvett/ felmelegített játékelem mögé tesz valami újat.

A prezentáció az a terület, ahol szó érheti a ház elejét. A New Order nem ronda játék, de különösen csinosnak sem mondanám. A karakter-animációk gyakran suták, a látvány pedig kissé kopottas, változó minőségű (a nagyon jótól a "tíz éve láttam ilyet" szintig) textúrákkal. Az új Wolfenstein-t hajtó id Tech 5 teszi a dolgát, az általunk tesztelt verzióban (PlayStation 4) csuklóból hozza a hatvan képkocka per másodperces képfrissítést 1080p-ben, de ezek a legfőbb erényei - a képernyőre pakolt grafika még méretes rózsaszín szemüvegen keresztül nézve sem nevezhető következő generációsnak. Ami némileg kárpótol: a korlátozott rombolhatóság, ami remekül szolgálja a ki a Nagy Fegyverekkel vívott tűzharcokat látvány szempontjából.

Ritkán foglalkozunk a játékok hangjával, azon belül is a hangkeveréssel, most fogok. Mert itt (legalábbis a PS4 verzióban) valami nagyon félrecsúszott, New Order tompán, laposan szól, a beszélt szöveget alig érteni, a robbanások erőtlenek, a környezeti zajok viszont furcsán erősek. Nem tudom, hogy mi történt, és nem tudom, hogy pecseléssel orvosolható-e - ha igen, illene.

Mivel a New Order nem rendelkezik multiplayer komponenssel, a single kampány hosszúsága, és a történetmesélés milyensége a megszokottnál nagyobb hangsúlyt kap. Az első teljesen rendben van, 10+ óra medium fokozaton, és benne van egy új végigjátszás is, a játék egy viszonylag korai ponton választást kínál, ennek függvényében lesz (némileg) más a második nekifutás másfajta döntés után.

A sztoriról még így, a végigjátszás után egy nappal sem tudom eldönteni, hogy jó, rossz, vagy csak szimplán furcsa, így abban maradtam magammal, hogy néhol jó, néhol rossz, és a kettő keverékeként pedig nagyon furcsa. Van ugye egy játék, ami bevállaltan B-filmes hangulatot akar megidézni az őrült náci tudósaival, a lézerfegyvereivel, meg a robotjaival, és rendben is van így, ez a Wolfenstein.

Ott van ugyanakkor Blaczkowicz, aki az átvezető animációkban rendszeresen belső monológokat ad elő olyan stílusban és tartalommal, mintha most jött volna haza az Meg Nem Értett Fiatal Költők Klubjából, és az Élet Nagy Igazságairól, meg a Lelkünket Rágó Belső Fájdalomról szeretne gondolatokat közölni a Facebook-ismerőseivel.

Na most: vagy az egyik, vagy a másik, a kettő együtt bizarr, keményen ütik egymást. Olyan, mintha két ember írta volna a sztorit és a szöveget két külön szobában, és soha nem beszéltek egymással.

A Wolfenstein: The New Order-ben nincsen modern-kori katonai világ-összeesküvés, nincsenek félpercenként összeomló felhőkarcolók, nincs robusztus multiplayer, és nincsen folyamatosan regenerálódó egészség sem. Van benne viszont üdítően régimódi pályadizájn, felfedezés, gyűjtögetés, titkok, kreatívan összerakott fegyver-arzenál, izgalmas tűzharcok és lopakodás, és egy jó nagy adag nosztalgia. Mivel az előbbiből az elmúlt években több zsáknyit kaptunk,határozottan jóleső érzés volt pár délutánt eltölteni az utóbbival - nem csak nosztalgikus okokból.