Új generáció, új konzolok és egy régi ismerős: Vajon maradt-e a 2011-ben rebootolt legendás sorozatban annyi, hogy ismét látványosat villantson, vagy az oly sokat hangoztatott nextgen élményt tényleg a részletekben kell keresnünk ? Nos, a válasz elsőre talán nem is olyan egyszerű, de a Mortal Kombat X önmagához hűen ezúttal is tele van meglepetésekkel.
Ed Boon és csapata egy-két eltévedéstől eltekintve (MK. vs. DC Universe, Injustice) idestova lassan már bő húsz éve tolják a Halandók Harcának szekerét: generációkon átítvelve csűrik-csavarják a föld és a vele párhuzamos külső világ végtelennek tűnő kálváriáját, amelyben félelmetes harcosok vívják rendületlenül harcukat a végső ítéletig hol személyes bosszútól, hol önfeláldozástól vezérelve. Úgy tűnt, a két frakció csatlósai csak nem tudnak dülőre jutni egymással, míg aztán a NetherRealm gondolt egyet, és a sorozat történetének addigi legjobb játékát letéve - bár új köntösben, de - sztori szempontjából rebootolta a sorozatot. Változtatva a körülményeken és a klasszikus MK szellemiségén, ugrottak vagy 25 esztendőt előre az időben, amely egy rakás újdonsággal együtt érkezve kavarta fel a megszokott játékmenet állóvizét.
Valljuk be, kevés olyan verekedős franchise létezik, amely ilyen jól kitalált körítéssel igyekszik a játékosok kegyeibe férkőzni, azonban a Netherrealm az MK X esetében még rá is tett lapáttal. A sorozat igazi fenegyereke, a külső világ uralkodója Shao Kahn ugyanis meglakolt bűneiért, amellyel az ősi istenek szabályait megszegve az elvesztett bajnokság dacára mégis lerohanta a Földet. Az ármánykodó varázsló, Quan Chi és kompániája persze egyből talált megoldást a “helyettesítésére” az MK4-ben debütált bukott istenség Shinnok személyében, aki évezredes büntetését töltve alig várja, hogy bosszút állhasson - nem csak a földi síkon, de az időközben uralkodóvá vált Kotal Kahn kompániáján, mi több: magukon az idősebb isteneken is. Ennek folyamán az MK X sztorimódja az előző MK és az időközben született Injustice nyomdokain lépkedve csavarokkal teli kalandozást ígér, amelynek záró képsorai után bizsergetően kíváncsiak lettünk arra, hogy mégis milyen irányba indulnak majd el a srácok a következő epizód alkalmával... persze a nyitott kérdések mellett számos régi ismerőssel (Fujin, Bo Rai Cho, Baraka és még sokan mások) találkozhatunk a fejezetek előrehaladtával, akik bár teljes harcszettben, mozgás- és küzdési stílussal törnek az életünkre, mégsem választható karakterek az alapjátékban (egyelőre). Az időbeni ugrás legnagyobb nyertesi azonban az új karakterek, szereplők lettek - mondjuk, nagyon ráfért már a sorozatra egy kis vérfrissítés a gárdát illetően, de az időutazós klisé remekül statisztál ehhez a feladathoz. A fiatal nemzedék karakterei egyediek, stílusosak és van bennük fantázia, ráadásul egy keveset hordoznak szüleik hagyatékából is, már ami a harci morált illeti. Bár a hangulatot szépen megalapozó történet egyetlen délután alatt is végigpofozkodható, kellő lökést ad a játék igazi oldalához, a vérre menő és kihívásokkal teli bunyózáshoz.
Sok kritika érte a sorozatot korábban azért, mert kicsit erőltetett, a valóságtól túlzottan is elrugaszkodó mivolta miatt egyszerre akart Street Fighter, Killer Instinct és Mortal Kombat lenni. Szerencsére az X-ben erről szó sincs - a karakterek gondosan és érzékelhetően stíluskövekre épített módon harcolnak egymással - megfelelő (!!) gyakorlás esetén igazán látványos, láncolható és az Injustice hagyatékként kezelendő interaktív környezetet is kihasználó játékmenetben lehet részünk, amely kerekké varázsolja a két fél csatározását. Nem feltétlenül gyorsabb, de látványosabb és előzetesen balanszolt stílusban küzdhet a játékos, ráadásul az MK: Deadly Alliance-ban debütált többféle harcstílus választásának óvatos felélesztése is bolondíthatja a harci stratégiákat. Mit is jelent mindez ?
Azt, hogy a küzdőstílus ezúttal ugyan csak a karakterképernyőn választható, de összességében más speciális képességeket, eltérő erejű- és távolságú támadásokat jelent. Mindenki kedvenc Scorpionja például a Ninjitsu esetében a klasszikus dupla kardos támadásokra, a Hellfire esetén a Flame Aura, Demon Fire és Hell Ball képességekre, Infernot választva pedig a démoni sereg erejére alapozhatja a küzdelmet. Ezáltal minden karakter valójában két-háromféle szettre is építhető küzdőstílussal rendelkezik, ami szépen variálhatja az alapból is eltérő esélyeket. A NetherRealm azonban szépen megtalálta az egyensúlyt, így ennek köszönhetően egyik karakter sem lesz túlzottan overpowered a másikkal szemben, bónuszként pedig néhány korábbról ismerős karakter-specifikus mozdulatot is felfedezhetünk egyik-másik harcosnál (Jade-Kitana párhuzam pl.) Az csak külön öröm, hogy a Killer Instinct erőfitogtatása révén ismét visszatért a Brutality, így az előző részben debütált brutális X-Ray mozdulatokkal karöltve még jobban kiélhető a véres cafatok iránti vágy. Az már csak mellékesen megjegyzendő, hogy az MK esszenciáját jelentő kivégzések a viccesnek mondható morbid humortól kezdve a brutális és kegyetlen darabolásig széles skálán mozognak - talán itt érzékelhető legjobban a valóságtól való totális elrugaszkodás, amely még arra is kiváló, hogy a játék önnön maga paródiájává váljon...
Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!
Korábban említettem, hogy a küzdelmeknek helyet adó helyszínek bizonyos fokú interaktivitást adnak a játékos kezébe: ezek rendszerint felszedhető, eldobható tárgyak vagy NPC-k, esetleg passzív de jól használható környezeti elemek, mint amilyenek pl. a szobrok, amelyekhez jól odacsaphatjuk ellenfelünket, vagy rajtuk keresztül ugorhatunk egy nagyot, esetleg elkapva őket egyéb támadásokat is bevihetünk nekik. Utóbbira például remek példa a Dead Forest faága, amelyben megkapaszkodva akár le is rúghatjuk a a gyanútlan ellenfelet. A sokak által várt csatolt helyszínek (értsd: a fal kidöntésével elérhető alternatív pályaszakasz) egyelőre még nem érkeztek meg és a helyszínspecifikus kivégzések is eltűntek (lángoló tűz, daráló, vagy a klasszikus híd pl.), de van egy olyan érzésem, hogy a sokszor elítélt DLC modell keretein belül ezekkel is hamarosan találkozhatunk majd. Egyébként az MK X alapból nem vonultat fel túlzottan sok helyszínt (összesen tizenhármat), de amit kapunk a pénzünkért, azok mind egy szálig hihetetlenül aprólékos kidolgozást kaptak, a System of a Down basszusgitárosának hála pedig remekül passzoló zenei aláfestéssel borzolják az idegeket. A Lin Kuei templom jeges, hóesés áztatta fennsíkja, a Kove hullámzó és hullákat a partra sodró jelenete, vagy a Kuatan dzsungel önmagukban páratlanul szép megvalósítást kaptak -a stabil framerate-nek és részletes kidolgozásnak köszönhetően pedig a karakterek szinte belesimulnak a háttérbe, így nagyon pozitív az összhatás. A játék ugyan az UE3 egy erősen módosított és tuningolt verziójára épül, ezt csak a nagyon közeli képeken lehet kiszűrni: a folyamatos akciódús mozgás közben nem fogunk különbséget tapasztalni, a ráközelítéseknél pedig olyan részletek csalják majd el a tekinteteket, mint az izzadtság v. esőcseppek a harcosok bőrén, esetleg az életszerű sérülések a csaták végén.
Persze ez még nem minden, hiszen egy ilyen játéknak a kontent a lényege, így kezdjük a legfontosabb újítással: a manapság oly divatos weekly challenge mintát az MK X is átvette egy ún. Faction War játékmód keretein belül, amely egyfajta elkötelezettséget jelent az adott hétre az öt fő csoport valamelyikéhez - például a Földet védelmező Lin Kuei klánhoz, a Raiden vezette Shaolin-szabályok szerint működő White Lotushoz, vagy a Quan Chi-féle Shinnok-szimpatizáns Brotherhood of Shadowhoz. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy ha csatlakozunk valamelyik frakcióhoz, a játék során gyűjtött pontok az adott frakció globális erejét gyarapítják és a nyertes fél minden héten valami bónusz ajándékkal kedveskedik a tagjai számára - beleértve a Faction kivégzéseket is. Frakciótól függően napi és heti challengekkel is gyarapíthatjuk a pontjainkat és a jutalmakat, de nekiveselkedhetünk az aktuális győztes frakció War Towerjének is, amellyel tovább gyarapíthatjuk a heti esélyeinket a győzelemre. A jobb teljesítményhez egyre bővülő avatár-szekció is társul, így már néhány óra játék után is stílusos variációkat lehet összedobni.
A Fraction War mellett kicsit más formában visszatértek a Towerek (tornyok) is: bár a klasszikus csoportban is vannak combosabbak, mint az Endless (első vereségig megy a harc), vagy a Survivor (itt a megmaradt életerődet viszed a következő meccsre), a Living Towersben találhatóak az igazi csemegék. Ezek ugyanis időről-időre változnak - óránként, naponta, vagy hetente, de különböző szisztéma szerint működnek. Emellett adott a lehetőség egy ún. Tower Challenge játékra is, amellyel gyakorlatilag barátainkat hívhatjuk ki v. állhatunk ki ellenük a jobb idő, pontszám, vagy győzelem elérése érdekében.
A sztori mellett akad még játékmód bőven, itt van pl. a korábbi rész Challenge towerjét szimuláló Test Your Luck, ahol a gép által random sorsolt szabályok szerint kell küzdenünk, vagy a Training, ahol végre Killer Instincthez hasonló módon tanít meg a gép az MK X minden fortélyára. Igazi kihívást jelent még az előző részben sokat kritizált online szekció is, amelyben a matchmaking mellett VS, Team Battle, King of the Hill és Tower Battle meccsekkel lehet bizonyítani az igazunkat másokkal szemben. A teszttel eltöltött órák, napok alatt csak néhány esetben tapasztaltunk laggolást, amelyből viszont elég egyetlen alkalom, és lőttek az aktuális meccsnek, hiszen végzetes hátrányt jelenthet a gyengébb netkapcsolattal rendelkező játékos számára. Bár a játékhoz már premierkor is érkezett egy kb. 2,5GB-os patch (és azóta még két kisebb), ez a probléma alkalomadtán még mindig fennáll, így elképzelhető, hogy a szűk keresztmetszet inkább a kiszolgáló oldalon keresendő. Némi öröm az ürömben, hogy lehet Fraction War-küzdelmeket is tolni, ahol egyszerre akár öten is küzdhetünk a bajnokság megnyeréséért - úgy tűnhet tehát, hogy a Netherrealm mindenre gondolt, mikor az online-offline meccsek variálhatóságán ötletelt... ezért is érthetetetlen, hogy az olyan közkedvelt játékmód, mint pl. a 2v2 hogyan maradhatott ki az új Mortal Kombatból.
A játékból kinyerhető bónuszkoért felelős Kripta szintén új külsőben tetszeleg: az előző epizódból ismert megoldást száműzték, amelyet egy dungeon crawler-szerű megoldásra cseréltek le. A katakombák mellett egyéb átjárható, de alapból elszeparált izgalmas helyszínen barangolhatunk a játékban összegyűjtött koinokat felhasználva, hogy értékes bónuszokra (koncepciótervek, kivégzések, új speciális támadások, brutality-k, kosztümök, stb) váltsuk azokat. Persze első alkalommal biztosan szívrohamközeli élményt okoz majd a sok földöntúli vagy undorító dög, így ha nem vagyunk elég gyorsak a QTE-szerű elhárításhoz, meg is csapolhatják a nehezen megszerzett koin-egyenlegünket.
A jubileumi sorszámmal ellátott Mortal Kombat lényegében pontosan azért nagyszerű, mint elődje és amiért a sorozatot mindig is kedveltük, szerettük: kicsit misztikus, kicsit kaotikus, de jól és könnyen játszható és olykor magát sem veszi túl komolyan. A látvány és a körítés abszolút rendben van, a bőséges tartalom és az apró finomítások, csiszolgatások úgyszintén növelik a hozzáadott értéket. Bár az orbitális ováció ezúttal “csak” egy nagy kiáltássá avanzsált, az előddel újra magára talált széria immár magabiztos lépésekkel halad előre az általa kitaposott ösvényen. Egy biztos: a harc még nem ért véget, a küzdelem pedig csak most kezdődik...