Halo 5: GuardiansTeszt

Szeretem a HALO-t, mindig is szerettem, és valószínűleg szeretni is fogom. Kapcsolatunk speciális, különleges, és lassan 15 éve tart, ami felnőtt életem nagy része. Mondhatni jobban kötődöm a sorozathoz, mint a legtöbb Facebook „ismerősömhöz”. Az utóbbi időben viszont egy kicsit eltávolodtunk egymástól, köszönhetően annak, hogy a Bungie elhagyta az (űr)hajót, és más vizekre evezett (amibe bele is pattintottam vagy 300 órát). Így a 343 Indutries (a Microsoft teljes támogatásával és még annál is több pénzével egyetemben) vette kézbe a Halo- univerzum sorsát. Ennek a kis pihenőnek köszönhetően nem is nagyon követtem figyelemmel a játék sorsát, szégyenszemre emlékeim szerint még az E3-as videót sem néztem végig, csupán az időnként felröppenő kósza híreket és pletykákat olvastam el, hogy azért ne maradjak le teljesen, hiszen pontosan tudtam, hogy első nap (sőt ez esetben ugye még előbb is) játszani fogok vele. Ez a játszogatás amúgy életem eddigi leggyötrelmesebb, legtöbb orális kitörésével és idegeskedésével járó tesztelése volt, amiről valószínűleg egy podcast keretein belül mesélek majd. (Az egyik legkacifántosabb sztorink a lap történetében! - a szerk.)

A HALO franchise bár sohasem volt kicsi, az elmúlt években (köszönhetően például a rengeteg, az univerzumhoz kapcsolódó tv sorozatnak, könyveknek, képregényeknek) nagyobb lett, mint valaha. Ennek több pozitív és bizonyos szempontból negatív következménye is van. Negatívum az, hogy jelen esetben a mindenkori videojátékos, aki mondjuk a HALO 4 óta nem foglalkozott a szériával, ugyanúgy fog pislogni a kampány közben, ahogy én is tettem. Kik az új karakterek? Kik ezek az arcok Master Chief mellett? Honnan ismerik egymást, és miért is üldözünk Spartanként, Spartanokat? Rengeteg kérdés, amire sajnos a HALO 5 nyúlfarknyi kampányából nem fogunk választ kapni, mivel a történet a negyedik rész után és a már említett mellék szálak egybegyúrásával pörög tovább.

A 343 nem titkoltan új trilógiának szánja az általuk készített három (?) részt, aminek hála egy akkora cliffhanger-rel zárul a kampánymód, amit még tv sorozatokban is ritkán látni. Ami nem is lenne baj, ha az ember rögtön akarná a folytatást miközben szitkozódva vágja a fölhöz a kontrollert. Sajnos esetünkben erről só sincs. Rengeteg erénye van a HALO 5-nek, de a történet nagyon nem tartozik közéjük. Pedig milyen jól indul! Az első fele a játénak maga a HALO mennyország, epikus csaták, annál is menőbb helyszínek, dübörög a történet, felfedezzük az új képességeket, szó szerint lubickolunk. Majd várjuk a folytatást. Esetleg egy új fajt, egy új boss harcot, valami über királyság fegyvert, ne adj isten egy új járművet. De sajnos semmi. Illetve nem sok dolgot kapunk a fentiekből, maradjunk annyiban. Kezdjük az új főszereplővel, Locke-kal, igen főszereplő, ugyanis nálam már ezt jelenti, ha 15 küldetésből 12-ben őt kell irányítanom. Na persze ez nem negatívum, hanem a fentebb már említett univerzum bővítés szinte kötelező hozadéka.

Master Chief erős, de hallgatag és nem utolsósorban arctalan karaktere nem lesz örökké elég ahhoz, hogy elvigye a sorozatot a hátán, jól példázza ezt mondjuk a Reach sikere is. Ezt valószínűleg a 343 is felismerte, és ezért döntött a több szereplős történetvezetés mellett. Locke szerintem kellőképpen tökös és karakteres ahhoz, hogy felnőjön a nagy elődhöz. Ugyanez sajnos már nem mondható el a két csapat többi tagjáról, akikről nagyon keveset, vagy szinte semmit sem tudunk meg. A legtöbb interakció velük játék közben adódik, amikor is a csata hevében sajnos nem mindig van időnk észrevenni, vagy felfigyelni az apró, személyiségüket bemutató intermezzókra. Fektethettek volna sokkal nagyobb figyelmet is, hogy a velük is töltött idő alatt érdekeljen minket az, hogy élnek vagy halnak mellettünk a társak. A másik számomra borzasztóan unszimpatikus húzás pedig a két főhős nagy párbajának a meg „szupermarketingelése” volt, ami miatt mindenki egy hatalmas macska-egér szerű hosszan elnyúló kergetőzésre számított sok komoly következménnyel, és döntéssel megspékelve. Spoilerek nélkül mondom, hogy a valóság ezzel köszönőviszonyban sincs, sajnos. A kampány baromi látványos és néhány helyen annyira hangulatosan epikus, hogy azt sem tudja az ember, hogy hova nézzen. Viszont néhány elemében - és itt most elsősorban a történetmesélésre gondolok - eléggé elnagyoltnak, és kicsit elkapkodottnak tűnt.

Voltak még régebben pletykák arról, hogy nyitott világú, meg kicsit masszívabban online, de mindenképpen monumentális lesz ez a rész, felülmúlva mindenki várakozását. Valóban vannak játékmenetbeli újdonságok, amik kifejezetten jól állnak a sorozatnak, és valóban megváltoztatják egyszer és mindenkorra azt, ahogyan eddig HALO-ztunk. Kezdjük azzal, hogy most már alap tartozék a futás, amihez jár egy jó kis vállal öklelés is, sőt ha mindezt a levegőben tesszük meg, akkor egy jó nagy lecsapás lesz az eredménye, ami remekül használható még a PvP összecsapásokban is.

Nincs vége a következő oldalon folytatjuk!

Mostantól végre fel tudunk (szinte) bárhova kapaszkodni az ugrás gomb újbóli megnyomásával, ami egy jó nagy huszárvágással semmisített meg tizenéves taktikákat/technikákat, hiszen az ellenfél most már jóformán bárhonnan érkezhet. Ha ehhez még hozzátesszük a szintén mindig elérhető és elég gyakran használható „thruster” (azaz a hátunkra szerelt fúvókák segítségével kivitelezett villámgyors) helyzetváltást, akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ennyire dinamikus, agilis és látványos még sohasem volt egyetlen HALO játék sem. Ezt köszönhetően a néhol parádés pályaépítésnek gyakran ki is kell, hogy használjuk. Végre többfelé is haladhatunk, mind horizontálisan, mind pedig vertikálisan. Hasznos és érdemes is mindig körülnézni, főleg egy nehezebb csata előtt, hogy nincs-e egy ösvény, vagy egy áttörhető sziklafal valahol, ami felvisz mondjuk egy magaslati helyre, ahol még akár egy mesterlövész vagy pontlövő fegyver is vár minket, ezzel szinte rögtön megfordítva a csata menetét.

A pályák nagyok és szerteágazóak, amiknek a felfedezésére a mindenhol fellelhető információs kütyük megszerzésével ösztönöznek, vannak is dögivel szépen elrejtve olyan helyeken, amiket esetlegesen csak az új képességeink kombinálásával érhetünk el. Gyűjtögethető cuccok kategóriába estek idén a koponyák is, amik - ha esetleg még HALO szűz lennél- különböző nehezítéseket és effekteket kapcsolnak be az adott pályára. Van köztük vicces is, de legtöbbször csak azok szoktak szórakozni velük, akik már unják a Legendary fokozatot is. Az egyetlen dolog amibe bele tudok kötni a „gunplayt” illetően, az a talán egy kicsit erőtlenre sikeredett fegyverhangok és egyben hatások. Értem ez alatt azt, hogy például a rendes shotgun nagyon erőtlennek, és ilyen kis Men in Black-es tücsök-pöcse ciripelésnek hat amikor használjuk. Egyáltalán nem érezni benne az erőt, amit elvárnánk egy közvetlen-közelről elsütött shotgun esetében. Aztán lehet, hogy csak túl sokat Destiny-ztem de úgy látszik ehhez a Bungie még mindig jobban ért.

Idén került bevezetése a csapatrendszer, azaz egyszer sem vagyunk egyedül. Bármelyik főhős bőrébe bújva is osztjuk az áldást, mindig ott lesz velünk három társunk. Ez főleg azért jó, mert (bár hatalmas negatívum, hogy a lokális osztott képernyős módot a HALO játékok történelmében először kivették) legalább online végigjátszhatjuk 3 másik barátunkkal a kampány minden pályáját. A rendszer remekül működik, szinte akármikor rácsatlakozhatsz éppen játszó barátodra és valamelyik társaként már mehet is a menet. Egyedül sem kell JRPG szintű mélységekre számítani a csapattagok menedzselésénél, csak és kizárólag alap parancsokat adhatunk a mesterséges intelligencia által irányított bajtársainknak. Ezek lehetnek útbaigazítósak, hogy menjenek ide vagy oda (ennek láttam amúgy a legkevesebb értelmét, hiszen mindig mozogtak velünk a pályán), elimináljanak valakit vagy valamit, vagy esetleg használjanak egy adott járművet vagy fegyvert. Jópofa dolog és néha nagyon hasznos, pláne amikor éppen meghalnánk és valamelyik „társunk” odarohan és újraéleszt, viszont nem kell azért Szivárvány Hatos mélységeket várni a rendszertől, amit inkább jól működő hangulati elemnek tartok.

Az előzetesekben sokat emlegetett vizuális prezentációra valóban nagy hangsúlyt fektettek. Mondták és ígérték, viszont senki sem hitte el, hogy meg is csinálják a fix 60 fps-t. Nos, jöhetnek a trombiták meg a dobpergés, mert sikerült nekik! Szinte sohasem reccenünk meg még a legnagyobb csata közepén sem, ami igazán példaértékű. Jómagam sohasem voltam az a nagy 60 FPS hívő, de azt kell hogy mondjam, most már megértem, hogy miért váltanak egyre-többen erősebb PC-kre a konzolok helyett, valóban rengeteget számít a hatás. Főleg egy ennyire gyors és pörgős játékmenettel. A látvány úgy összességében döbbenetes bír lenni. Voltak pályák ahol fényképeszkedő japán turistának éreztem magam, annyit nézelődtem. Igen, van néha egy kis pop-up itt meg ott, valamint néhol látszik, hogy azok a textúrák azért nem annyira hű de nagy felbontásúak, és nyílt titok az is, hogy a játék nem fut fix 1080p-ben, de videojátékos legyen a foteljében, aki ezt 2 méterről megmondja. Szerény véleményem szerint a fix FPS bőven megérte azokat a kompromisszumokat, amiket fel kellett, hogy áldozzanak. A saját szemszöges lövöldéknél meg a nap végén maga a játékélmény a legfontosabb. Nem is ragozom tovább, aki tudja nézze meg valahol a játékot élőben is, mert érdemes.

Még midig nincs vége, irány a harmadik oldal!

Pont ma nevettem ki egy kollegámat amiért ő a kampány története miatt veszi a HALO játékokat. Na jó persze csak szívtam a vérét, de azért abban egyetértünk, hogy nem ez az általános hozzállás. Mindig jók voltak az egyjátékos kampányok, meg izgalmasak, viszont amint végig rohantunk rajtuk jött a várva-várt többjátékos móka, amiben konzolokon sokáig verhetetlen volt a sorozat. Bár a már fentebb kacifántos problémák miatt nem tudtam annyi időt beleölni kedvenc multimba, mint szerettem volna, viszont így jó pár meccsel a hátam mögött is nyugodt szívvel jelentem ki, hogy ezt most nagyon összerakták a 343 „scifimultiplayergyártó” konyhájában. Amúgy biztos vagyok benne, hogy sokan vitatkoznának velem, de én a 4 több játékos módjába is egészségtelenül sok időt toltam bele és bár tény, hogy voltak hiányosságai, azért messze nem volt az olyan rossz, mint azt sok (inkább Bungie, mint HALO) rajongó állította.

A sokat emlegetett MCC utáni fiaskó után mindenki kíváncsi volt, hogy a fejlesztők végre fel tudnak-e nőni a feladathoz, és létrehozni egy olyan matchmaking azaz meccskereső rendszert, ami hát, hogy is mondjam, legalább működik. Ugyanis sajnos tavaly ez nem sikerült, hosszú hónapok után sem. Viszont: kicsit korai így 1 nappal a megjelenés után hosszú távú következtetéseket levonni de úgy tűnik, hogy most megcsinálták a tutit. Eddig minden meccsbe villám gyorsan bedobott a rendszer, mindig voltak ellenfelek, minimál laggal sem találkoztam és a töltési idők is félelmetesen leredukálódtak. Úgy látszik, hogy azok a sokak által várt és jóformán követelt dedikált játék szerverek mégis csak érnek valamit.

Ha kiszedtünk és megtaláltunk már mindent a kampányban, akkor (jelen pillanatban) két főbb rész vár minket, hogy az online csatatérre repítsen. Az első és a hagyományosabb, a nem titkoltan e-sportra kihegyezett Aréna, ahol 4-4 elleni, színtiszta tudásra épülő harc vár minket, nincsenek speciális fegyverek és páncélképességek, csak az előre megadott és beállított fegyverarzenál és a csapatmunka. Itt az idén bevezetett REQ (Requisitions) kártyák, (amiket az Xbox One tulajok ismerhetnek mondjuk a Titanfall-ból) kisebb szerepet kapnak, felhasználásukkal csak extra XP-t és kozmetikai cicomákat rakhatunk kedvenc Spartan-unkra. Ezek a kártyák amúgy adhatnak, fegyvereket, járműveket, páncélképességeket, XP bónuszt, igazából a szokásos dolgokat, amiknek főleg az új Warzone módban lesz jelentőségük.

A Warzone egy nagyon jól összegyúrt egyvelege az alapból gazdag HALO szériában fellelhető és más népszerű online multi játékokból átemelt módoknak. Eleve 12 játékos csap össze másik 12-vel miközben a pályákon folyamatosan rohangásznak bot-ok (lásd még: Titanfall) az ikonikus kék vagy piros csapat színeiben, de igazából sok vizet nem zavarnak, inkább hangulatfokozó szerepük van. A harc itt nem főleg egymás eliminálásáról szól, hanem a különböző feladatok, célok eléréséről. Legtöbbször menni kell előre és elfoglalni bázisokat (Battlefield, Rush) amikkel mondjuk támadhatóvá és ez által sebezhetővé tehetjük az ellenfél központját.

Ami az egészet feldobja az a már fentebb említett REQ kártyák bevethetősége. Minden kártya rendelkezik egy számmal, ami nem más mint az energia, vagy bevethetőségi szintje. Játék közben ahogy haladunk előre, vagy szerzünk pontokat, a csapatunk egyre magasabb szintre lép, azaz egyre több energiát termel, aminek köszönhetően egyre magasabb számmal rendelkező dolgot tudunk behívni a játékba. Elszórva a pályákon vannak ilyen lehívó kis fülkék, amikhez bármikor odaállhatunk, hogy egy újabb játékszert szerezzünk. Mondanom sem kell, hogy mennyire meg tudja változtatni az adott meccs kimenetelét egy időben behívott tank vagy repülő. De akár egy gyorsan lekért shotgun is csodát tehet, amikor az utolsó percekben kell mondjuk védekeznünk egy szűk térben.

Az új epizód variációs és taktikai lehetőségei szinte végtelenek; végre elmondhatjuk, hogy a HALO is megkapta azt a multi-mélységet, amit elég sokan hiányoltak belőle. Sikerült megtartani az alap, szinte hibátlan mechanikát, és tenni alá egy olyan rendszert, ami talán azon játékosok számára is szimpatikusabbá teszi a sorozatotm akik eddig odzkódtak tőle. Az ős fanoknak meg abszolúte kötelező a beszerzés, mert habár a kampány eléggé felemás lett, a többjátékos móka talán még sohasem volt ennyire jó!