Xenoblade Chronicles 2Teszt

~ Tesztünk abszolút spoilermentes! ~

A Xenoblade Chronicles minden idők egyik legnagyszerűbb japán szerepjátéka. Nem hiszel nekem? Semmi gond, attól még az. Bár Oldern bátyó részletesen kifejtette anno (a cikket egyébként is ajánlanám, mint kiindulópont), de azért röviden: a fantasztikus forgatókönyv, a történet girbegurba, izgalmas vonalvezetése, a szeretni való karakterek, a lenyűgöző világ és addiktív harcrendszer és a mindezek alatt hömpölygő monumentális muzsika mind a fenti kijelentésemet erősítik. Az őt követő sci-fi mellékág, az X mit sem bizonyított jobban, hogy a gigantikus csodálatos nyílt világú játszótér és az amúgy remek, mély harcrendszer mit sem ér egy jó történet nélkül. A második rész most levonta a tanulságokat, mer kisebbet álmodni egy olyan világban, ahol a nagy vágyak mélységéből nehezen tör felszínre a játékos, és nem fél kétszer belelépni ugyanabba a folyóba, ha neki az ott kényelmes.

Felhőtenger vagy Tengerfelhő - ahogy tetszik. [handheld üzemmód]

Amikor először szembesültem a folytatás létezésének tényével (értsd: a januári Switch prezentáción szembe jött velem a debüt-trailer) a felhőtlen örömömet egyetlen dolog árnyékolta csupán be: Masatsugu (Maszat súgó!) Saito anime dizájner karakterei. Ennek az az egyszerű oka, hogy ahol eképpen dizájnolt karakterek felbukkannak, ott rövid időn belül elszabadul a fullkretén. Ezzel szemben a Xenoblade 2 karakterei teljesen közönséges hús-vér hősök és bár egy-két meredek poénnal képesek egy pillanat alatt pofánverni a komolyságot, többnyire azért tudnak viselkedni. A “felnőtt” karaktereket a Final Fantasy és Kingdom Hearts sorozatokból jól ismert Tetsuya Nomura tervezte, (a tett súlya!) melyek összeeresztve az animésebb Saito karakterekkel kissé fura kontrasztként hat. Ellenben a kontraszt mögötti szimbólum megér egy gondolatot: a gyermetegebb lelkű, álmodozó fiatalok gyermetegnek (Saito), a komoly szándékú, dörzsölt rókák pedig felnőttesként (Nomura) vannak ábrázolva, és ez a dizájn választás mögötti döntést egész más megvilágításba helyezi.

Mielőtt megkérdeznéd, Igen, ez a steampunk arcade gép játszható. [desktop üzemmód]

Mindenféle gyermetegség és kóbor komolytalankodás ellenére az alapfelállás igen problémás: a világ valami okán víz alá került, a populáció pedig a teremtés helyszínéül szolgáló Elysium-ból (a Bibliában mint Paradicsom) érkezett titánok hátán igyekszik túlélni a kialakult helyzetet. A probléma, hogy a titánok - csak úgy, mint minden élőlény - nem élnek ám örökké, szóval a megoldás átmeneti, valódi, permanens megoldás híján pedig a feszültség, reménytelenség érzése folyamatosan a levegőben van. Főhősünk, Rex egy kisebb titán, Gramps barátja hátán éldegéli mindennapjait. Azzal foglalkozik, hogy elmerülve a végtelen tengerben, a régi világ kacatjait rángatja a felszínre, amit később értékesít. Az így szerzett profit nagyobb részét már küldi is “haza” melegében - ezzel segítve az otthon maradottakat, magának csak annyit tart meg, amennyi feltétlenül szükséges. Rex egyébként igazán kedves, segítőkész srác, nem nehéz azonosulni vele. Míg az első részben a bosszú volt a fő motiváció forrás arra, hogy nekiinduljunk szájbarúgni a világot, az X-ben az ismeretlentől való félelem addig a második részben az ártatlant védelmező kéz. Nehéz nem észrevenni, hogy Rex oda van Pyra-ért, a dombor -és tomporzati viszonyokban kedvező tulajdonságokkal rendelkező “blade” hölgyikéért. A kisasszony bajban van ezért szívességet kér, Rex felügyelő pedig ugrik, mint a cerkóf majom a banánra.

Rex és öreg barátja... na jó, nem, nem spoilerezünk [desktop üzemmód]

Node hogy kik ezek a blade-ek? Pengék lelkei vagy lelkek pengéi? Nem is lényeges. A blade-ek hozzákötik magukat az úgynevezett driver-ekhez (mint például Rex), és segítik őket a harcban. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a játékos irányítja a driver-t, aki a harc hevében különböző art támadások segítségével bekapcsolja a blade-ek speciális képességeit. Egy driver egyszerre több blade-el is rendelkezhet, sőt, harc közben váltogathatja őket. A blade-ek képességei a rájuk jellemző elementálhoz kapcsolódnak, - Pyra például “tűz” penge - amik igazán hatásosak a velük szemben érzékeny lényekre.

A relatív páratartalom megközelíti a 100%-ot. [handheld üzemmód]

A harc alapjai a korábbiakhoz hasonlóak: a kiválasztott driver valós időben pozícionálható, megfelelő időben (és helyen!) elsütendő art-ok, kombók, lánc támadások jelentik a kulcsot a csata kimeneteléhez. Az egész rendszer sokat egyszerűsödött... inkább azt mondanám, hogy “egyértelműsödött”. Nincs arra szükség, hogy több órás tutorial videokból hámozzuk ki egy-egy fogaskerék “forgásirányát” - amellett, hogy nem is sekélyesedett el. Lassan építkezik, bontakozik ki és az első perctől kezdve nagyon élvezetes, ez pedig csak hatványozódik, ahogy bővülnek a lehetőségek. Egyedül az bosszant, hogy a tutorial-ok a megtekintést követően nem tárolódnak el egy naplóban, szóval érdemes odafigyelni, miket mond a(z amúgy igazán laza) tréner. A pengék másik (rosszabbik) végén, azaz a kardélre hányható monsztákból piszok sokféle akad, ellenben ezek egy része ismerős lehet a korábbi Xeno játékokból. Hogy ez tudatos univerzum építés, avagy olcsó újrahasznosítás, nehéz kérdés. Az igazság valahol félúton lehet a kettő között, nekem nem volt gondom ezzel, de simán el tudom képzelni, hogy valakinek szúrja a csőrét.

Jean-Claude és hűséges pengéje, Zsákcsöcs. [handheld üzemmód]

De ha már így szóbahoztam az univerzumépítést, ebben Monolith-ék mindig nagyon jók voltak, és most sem hibáznak: a helyszínek lélegzetelállítóak, annak ténye, hogy például egy óriási titán hátán játszódik a cselekmény, városkával, erdővel, barlangokkal, miközben a kamerával hátrébb gurulva láthatóvá válik, hogy a messze távolban ott bólogat a titán, baromi látványos. Technikai oldalról nézve kisebb csoda, hogy mindez egy pici tabletből jön ki, de sajnos ennek megvan az ára. A minőség sajnos koránt sem egységes, a szájtátósan gyönyörű kompozíciók és az egyes elnagyolt, kevésbé impozáns helyszínek között azért akad némi kontraszt. Mondjuk egy ekkora nyílt világú környezet esetében ez még úgy félig-meddig bocsánatos. A képfrissítés többnyire szépen tartja a kitűzött 30 frémet, de láttam már megdöccenni is, szerencsére egy kézen meg tudom számolni hányszor. Ilyenkor a felbontást is szépen skálázza az engine, handheld módban már-már Wii szintre is képes lesüllyedni, amit azért már észre-észrevesz az avatatlan szem is. Mindez nem csoda: minimum hatan rohangálnak a játékban, (ez csak a játékos-party) majd amikor egy kisebb csapaton rajtaütünk, simán 15 felé is mehet ez a szám.

Úgy tűnik, hiába mondták Jar-Jar Binks-nek, hogy ne kezdjen lovakkal. [handheld üzemmód]

A kirándulós, felfedezős játékmenet is kapott apróbb ráncfelvarrásokat. Például az általam nem igazán kedvelt bigyógyűjtés (mellékküldetésekhez, fegyverfejlesztéshez szükséges elszórt kis köcöllék bezsebelése) koncentráltabbá vált: kevesebb ponton, de ott egyszerre több tárgyat szólíthatunk magunkhoz. A sokat kritizált mellékküldetések is fejlődtek: bár a kimenetel még mindig ugyan olyan egyszerű, (pusztítsd el x-et, keresd meg y-t, mentsd meg z-t) a köréjük írt történetek egy szinttel feljebb léptetik őket. Sokat változott a felfedezés is, ezúttal nem kapunk “kicsi villogó nyilacskát, ami folyton a pofánkba villog”, (köszi, kokesininja) ezáltal sokkal könnyebb elveszni a világban - ami mondjuk nem feltétlenül jelent problémát. A level design-on amúgy finoman érezhető, hogy a Monolith részt vett a Breath of the Wild világának megteremtésében.

Az ott a háttérben a titán feje, aki a hátát nyújta kalandozásunk korai helyszínéül. [handheld üzemmód]

Nem zárhatom le a cikket úgy, hogy ne méltassam az egekbe a zeneszerzők kis csapatát, ugyanis Yoko Shimomura-t leszámítva (nem volt Yoko', jó helyen) az első rész szupersztár stábja mind felsorakozik. Ráadásul Yasunori Mitsuda (életműve mí csuda: Chrono Trigger, Cross, Xenogears, többek között) ezúttal rendesen kivette a részét a munkálatokból - fel is szisszentem (pozitívan) amikor egyszercsak befigyelt egy Chrono Trigger forest témájával rokon melódia. Az ACE csapat pedig hozza a nagyívű, ultrafogós, gitár centrikus témákat, és édes jó Istenem, mindegyik baromi jó!

Gondolom a pontszám mustrán már túlvagy. A helyzet az, hogy az a kilences, az ott egy nagyon erős kilences. Vannak apróbb hibái, ezt nem is szeretném palástolni, de a vízió abszolút egységes és erős. Ha Xenoblade rajongó vagy, vedd úgy, hogy pisztolyt szorítottam a tarkódra, hogy azonnal hozz egykimenetelű döntést a játék beszerzését illetően. Ha nem, akkor finoman invitálnálak a klubba, amihez remek belépő a második rész.

keviny