Star Wars Jedi: Fallen OrderTeszt

Egyjátékos Star Wars, amely ötvözi a Tomb Raider és Uncharted sorozatok sírrablását, fejtörőit és ugrabugrálós ügyességi részeit a Dark Souls, de még inkább a Sekiro pontos időzítésre és hárításra alapuló harcrendszerével és nehézségével? Csípjen meg valaki, biztos álmodok, mert ha valamit nekem találtak ki, akkor a Star Wars Jedi: Fallen Ordert egészen biztosan!

Kezdjük egy vallomással: nem vagyok keményvonalas Star Wars rajongó, fogalmam sincs a kiterjesztett univerzumról, nem olvastam a regényeket és nem néztem a rajzfilmeket, nem gyűjtöm a LEGO készleteket, „csak” a filmeket láttam. A fénykard hangjától azért én is libabőrös leszek, a Jedi Academyt és a két Kotort pedig borzasztóan szerettem, ezért alaposan ki voltam már éhezve egy ezekhez hasonló, történetközpontú és akcióban bővelkedő egyjátékos Star Wars játékra, amiben végre megint lézerkardot lóbálhatok. Noha a Star Wars Jedi: Fallen Order körül viszonylag mérsékelt hírverés volt, minden jel arra utalt, hogy nagyon sokan nagyon régóta pont erre vártunk, és ha végül nem is egészen azt kaptuk, amire számítottunk, a Respawn játéka az év egyik legkellemesebb meglepetése.

Mivel mégiscsak az EA adja ki, annak is örülhetünk, hogy egy nehézségi fokozattól és alaposságtól függően 15-30 órás hosszúságú minőségi single player játékot kaptunk mikrotranzakciók és más sallangok nélkül. Reméljük, ez a Battlefront II lootboxos fiaskói utáni kanosszajárás kitart még egy darabig, mindenesetre a Respawn (Titanfall 1-2, Apex Legends) még a Frostbyte motor használatára sem volt rákényszerítve, ahogy szemmel láthatólag minden másban is szabad kezet kaptak.

Az első benyomások kétségkívül a pazar látvánnyal kapcsolatosak, a Fallen Order bevezetője ugyanis akár egy Uncharted előtti tisztelgés is lehetne abban a tekintetben, hogy egy rendkívül filmszerű és lineáris, de szemkápráztató akció-orgia keretében vezeti fel a bújdosó padawan, Cal Kestis kalandját. A történet öt évvel a jedi rend kiirtását elrendelő 66-os parancs kiadása után veszi kezdetét, Calt pedig a kevés túlélő egyikeként a Bracca egy birodalmi roncstelepén találjuk, ahol szerelőként tengeti kilátástalan mindennapjait. Egy napon barátja életének megmentése érdekében kénytelen felfedni kilétét és használni az Erőt, ez a tette pedig a bolygóra vonzza a klónkatonákat és a Birodalom inkvizítorait a galaxis minden szegletéből.

A körülmények által kikényszerített szökéssel és a váratlanul segítségére siető új szövetségesekkel az oldalán Cal hamar rábólint az élet kínálta lehetőségre, miszerint ő lehet az elesett jedi rend utolsó reménysége és megmentője. Ennek megvalósításához öt bolygón és a zeffo faj ősi sírjain át vezet a rögös út, amely során a traumatikus múltja elől menekülő és kiképzését sosem befejező, az Erő használatát pedig javarészt elfelejtő fiatal srác felnő a hatalmas feladathoz, és igazi jedivé válik. Személy szerint a főhős miatt aggódtam leginkább, de Cal szerencsére egy rokonszenves kölyök az elmaradhatatlan cuki robot pajtival, háttértörténete pedig szépen belesimul a játékmenetbe is, magyarázattal szolgálva arra, miért kell XP-ért kapott pontokból fokozatosan megnyitnunk, vagy a történet bizonyos pontjain felidéznünk a képességeit.

A Fallen Order négyféle nehézségi fokozaton játszható, és bár még a második legkönnyebb Jedi Knight fokozaton is szembesülünk vele, hogy odafigyelés nélkül Calt egy mezei rohamosztagos is elintézi, a készítők szemmel láthatólag a Jedi Master nehézséget szánták a tapasztaltabb játékosoknak, a From munkásságában jártasak pedig nekiveselkedhetnek a mazochista Jedi Grand Master szinten is. Részemről beértem a Jedi Masterrel, de jó volt megtapasztalni, hogy a nehezebb fokozat ezúttal végre nem nevetségesen felnyomott HP-jú, hanem jóval nagyobbat ütő és agresszívabban támadó ellenfeleket jelentett, akikkel szemben a parry mozdulat időzítését is jóval pontosabban kell kivitelezni. Más kérdés, hogy a mesterséges intelligencia nincs mindig a helyzet magaslatán, az irányítás pedig közel sem érződik olyan precíznek, mint a Sekiróban, pláne ha az ember dolgát még az alap konzolokon tapasztalható röccenések és hullámzó FPS is nehezíti. Mindezek ellenére a Birodalom képviselői ellen folytatott kardpárbajok az esetek többségében ritka élvezetesek, pláne mivel a csata állásának függvényében ellenfeleink folyamatosan gúnyolnak, vagy épp magukat győzködik, hogy ne meneküljenek el.

Eleinte nem túl változatos a repertoár, a végjátékig azonban - még ha a Jedi Academy-re jellemző Erőfitogatós-durrogtatós szintre nem is jutunk el - kellően brutális és tömegoszlató képességekkel dobhatjuk fel az összecsapásokat. Az egyes bolygók élővilágának ellenséges példányai ellen már kevésbé élvezetes a küzdelem, legalábbis én elég méltatlannak éreztem, amikor csigát szeleteltem a Kashyyykon, vagy szétfejeltek a hegyikecskék a Zeffón, az idegbeteg patkányokról meg inkább ne is beszéljünk. Persze a nyavajgásom ellenére azért borzasztóan tetszett, hogy a változatos helyszínek (elvárható módon) rájuk jellemző flórával és faunával rendelkeznek, beleértve a csupán látványelemként szolgáló cuki és bizarr kreatúrákat is, ahogy a felfedezést maximálisan jutalmazó, rengeteg rejtekutat felvonultató nagyszerű pályadizájnt is nagyon értékeltem.

Az egyes bolygókon bejárható terület viszonylag nagy és szövevényes, amolyan félig nyílt világ, mint a Dark Souls Lordranja, csak tábortüzek helyett meditációs pontok pöttyözik a robotpajti, BD-1 (büdike!) bármikor előhívható holotérképét. Itt tudunk képességeket megnyitni, valamint pihenni, ami visszatölti a gyógyító fecskendőket, de feltámasztja a pálya összes addig legyilkolt ellenfelét is, valamint ide kerülünk vissza elhalálozás esetén, hogy aztán visszacaplathassunk a vesztünket okozó ellenfélig és megsebezve azt visszakapjuk az addig összegyűjtött tapasztalati pontjainkat. Ismerős, ugyi? A soulslike elemekhez metroidvania jelleg társul, vagyis érdemes egy bolygóra hajónkkal, a Mantissal többször is visszatérni és újra bedarálni mindenkit, hogy az időközben megnyitott képességekkel (falon futás, Force pull, BD-1 zártörő képessége stb.) korábban elérhetetlen, vagy titkos helyekre is ellátogathassunk. A gyűjtögetnivalók nagy része ugyan kizárólag esztétikai célt szolgál, például új rucit, poncsókat és kardmarkolatokat szedhetünk össze Calnak, vagy új skineket BD-1-nek, a HP-nket, Erőnket és a gyógyító fecskendők számát növelő power-upokért mindenképp megéri kutakodni. Ezek többsége Unchartedes/Tomb Raideres/PoP-os ugribugrival közelíthető meg, de a harcoktól élesen elkülönülő ügyességi részek és az alkalmi fejtörők amúgy is szerves részét képzelik a kalandnak.

Az Erő másik oldala

Annak ellenére ugrottam fejest a Fallen Orderbe, hogy a messzi, messzi galaxis nem csak képletesen áll távol tőlem. Dacára mindennek a fejlesztők bevallottan FromSoftware ihletésű harcrendszere és a Respawn számomra már bizonyított tudása kellő ajánlólevél volt a galaktikus kalandhoz. Az már az első pillanatokban szembetűnt, hogy a csapat láthatóan FPS-hez szokott emberei nem teljesen tudtak alkalmazkodni a karaktermodellek kívülről való szemléltetésében, ezért főhősünk mozgása suta és néhol kellően darabos.

Grandmaster szinten nagyobb problémának éltem meg, hogy a hitbox kezdeti nehézségeinek megszokásán túl a játék látványosan nem hajlandó a saját szabályairól tudomást venni, az ellenfelek rendre képesek keresztül ütni a támadásainkon, mi ugyanakkor erre képtelenek vagyunk. Ezen felül a pontos ellentámadásokra építő rendszer is hajlamos volt borsot törni az orrom alá a minimálisra csökkentett reakcióidővel.

Ezek után már csak nüansznyi problémának tűnhet a történet befejezése, mely számomra kicsit rossz szájízt hagyott. Azt pedig már tényleg csak lábjegyzetben teszem hozzá, hogy a hozzám hasonló maximalisták számára igazán megoldhatták volna a bolygófelszíneken történő fast travelt is, mert a gyűjtögetősdi egy pontján a fel-le mászkálás már kevésbé volt élvezetes.

És mégis, a fentiek mindegyike ellenére a maga módján remek szórakoztatást nyújtott a Fallen Order, ha pedig a Respawn ezeket a hibákat egy esetleges második részre javítani tudja (és a főszereplőnek is egy bizonyos karaktert tesznek meg), nem kérdés, hogy azon az űrhajón is ott leszek.

*ne5h*

A játéknak ez a felfedezős, kalandor jelleg egyébként nagyon jól áll, és a bolygók megismeréséért, a jellegzetes látvivalók bescanneléséért, vagy a múlt nyomainak megvizsgálásáért is ugyanúgy tapasztalati pontot kapunk, mint a kaszabolásért. Az egyes helyszínek jellegükben élesen eltérnek és egytől-egyig élettel teliek, ezért öröm elveszni bennük, a Respawn pedig egészen elképesztő dolgokat művelt az Unreal 4 motorral, noha a szájtátós látványt itt-ott lehúzzák apró bakik, például a Kashyyyk nevetségesen ronda wookie és más NPC karaktermodelljei, vagy itt-ott hiányzó effektek. Az eldugottabb folyosók és ösvények ellenben gyakran nem csak jutalommal kecsegtető ládákat, hanem opcionális minibossokat, vagy gyönyörű kilátást és érdekes titkokat is rejtenek. Kötelező bossfight egyébként viszonylag kevés van a játékban és közülük is leginkább az utolsó előtti delikvens emelkedik ki, aki egyébként úgy mutatkozik be, hogy ledobja a textilt, az irtózatos tüdőnadrág láttán pedig már akkor tudod, hogy a szittyákkal van, amikor még elő sem vette a vörös fénykardokat.

A végszónál visszakanyarodva a történethez azt be kell látni, hogy a váratlan befejezésig eléggé kiszámítható mederben folynak az események, a szereplőgárdából pedig senki nem jár be látványos fejlődési utat, de mind a kölyökképű főhős, mind a háttérből asszisztáló társai a szívemhez nőttek és szívesen viszontlátnám őket egy folytatásban. A játék egészét ugyanez a kiszámíthatóság lengi körül, magyarán a Fallen Order nem találja fel a spanyol viaszt, viszont példásan ötvözi a máshol bevált módszereket, ezzel egy átlagon felüli egyjátékos élménnyel megörvendeztetve a Star Wars rajongókat és az akciójátékok kedvelőit is. Őszintén remélem, hogy a sikere hasonlóan élvezetes címek elkészültét teszi majd lehetővé, mert az nem kérdés, hogy a Fallen Orderrel van az Erő, jedinek lenni még mindig baromi jó, engem pedig rég kötött le játék ennyire elejétől a végéig.