Beautiful DesolationTeszt

Ha röviden kellene jellemezni a Beautiful Desolationt, viszonylag egyszerű dolgunk van: vegyük alapként a kilencvenes évének két Fallout epizódját a maga rendkívüli alapossággal kidolgozott poszt-apokaliptikus háttérvilágával, majd vegyük ki a képletből a beszélgetéseken kívül az összes szerepjátékos elemet. De mi marad akkor? Meglepő módon egy viszonylag klasszikusnak nevezhető kalandjáték hatalmas bejárható területekkel, tárgykombinálással és sok párbeszéddel.

A Beautiful Desolationt két, egymással szorosan összefüggő dolog adja el. Az első a néhol kimondottan friss háttérvilága: a Föld távoli jövőjében járunk, ahova egy véletlennek köszönhetően időugrással került át a két főszereplő és egy érzelmekkel bíró robot, ők próbálják megtalálni a hazautat időben és térben. És hát a jövőben aztán tényleg minden van a haldokló bolygón, csak éppen normális emberi lényekből akad kevés, ellenben őrült szekták, gépimádó közösségek, militarista szervezetek, harminc kilóra soványodott emberi csontvázak, mutánsok és megannyi fura szerzet alakította ki a maga fura lokális rendjét, amibe mi szinte akaratlanul is belerondítunk. Maga a világábrázolás pedig olyan, mintha nem is egy húszeurós játékról lenne szó. A halott környezet csodásan ki van dolgozva, százszor látott megoldások helyett kreatív vizuális ötletekbe botlik minden sarkon a játékos, néha maga a világ és a helyszínek érdekesebbek is, mint a néhol már-már túlgondolt lakóik. (Ha jól emlékszem a jamaikai akcentussal beszélő mechanikus lénynél szaladtak először mély ráncok a homlokomra, nehezen tudtam hova tenni a látottakat.) Szóval a pusztaság valóban csodálatos, helyszínről helyszínre járva pontosan azt érzi az ember, hogy ha másfél évtizede nem állt volna át a Fallout sorozat belső nézetes megjelenítésre, napjainkban pont így nézhetnének ki az aktuális részek - azt hiszem ennél nagyobb dicséret nem is kell ide.

Az, hogy a csaták teljes egészében kikerültek a játékból, az tulajdonképpen simán elfogadható döntés volt (a Disco Elysium is elvan járkálással, tulajdonságpróbákkal és beszélgetésekkel), de kalandjátékként mégis több sebből vérzik. Egyrészt a játékmenet nagyon ingerszegény. Itt arra tessék gondolni, hogy egy átlagos helyszín bejárása során nem sok minden történik, általában egy tárgyat kell megtalálni valahol, esetleg valamely NPC-vel beszélni, de az idő nagy részében üres területeken áthaladva gyönyörködünk a tájakban, mintha egy sétálószimulátorral játszanánk, azonban ez nem az. Hogy ez miért probléma? Mert ahogy előrehaladunk, és egyre több helyszín válik elérhetővé, a pályák közti repülőgépes utazás túl sok időt fog kitenni. Találunk egyetlen tárgyat valahol, kimegyünk a térképre, megpróbálunk visszaemlékezni, hogy a tucatnyi helyszín közül vajon hol lehet szükség erre, utazunk, sétálunk, tévedünk, és már megint térképezünk. A nyolc-tíz órás menet viszonylag lineáris, és míg az esetek többségében ez könnyíteni szokta a végigjátszást, itt pont fordítva történik, az épp egyetlen lehetséges választás megkeresése okoz túlzott nehézséget.

A steames verzióhoz képest a konzolos átiratok egy kicsit csalódást is keltenek. Egyrészt a kezelőfelület kontrollerekhez igazítása elképesztően nehézkesre sikerült, még több óra után is tévesztettem gombokat, annyira nem voltak logikusan kiosztva, de a különböző funkciók elérése is nagyon körülményes lett, pedig ezt azért meg tudták már mások oldani az elmúlt harminc év során ügyesen. Ami nekem a legnagyobb szívfájdalmam volt, az a switches látványvilág. Nem tartozom a azok közé, akik a gép hardveres teljesítményét előszeretettel támadják, de valljuk be, a Beautiful Desolation egyszerűen ronda a konzolon. Ez azért óriási probléma, mert ahogy fent is említettem, ez a játék leginkább kiemelkedő eleme, tehát aki a Nintendo gépén beruház rá (egészen baráti áron), az nem biztos, hogy érteni fogja a fenti ömlengésemet a művészeti kifinomultságával kapcsolatban, mert egyszerűen elmosott és színtelen minden. Nagy kár érte, a lenti hat pont is alapvetően a konzolos portoknak szól, PC-n egyet adjatok hozzá bátran az értékeléshez.

Fontos lenne, hogy a Beautiful Desolation ne tűnjön el a süllyesztőben, mert bár számtalan apró hibája van, mégis mintapéldája a polírozatlan, de szívből érkező játékoknak. Ez most elsősorban a háttérvilág alaposságán és összerendezettségén látszik a leginkább, a kissé unalmas kalandjátékos elemek és zsáneren belül egyszerűnek számító feladványok terén van még hova fejlődni. Végig az az érzése az embernek, hogy egy ezredforduló tájékán megjelent címmel játszik. Ebben nyilván a mára ritkának számító izometrikus nézetnek is nagy szerepe van, de inkább arra gondolok itt, hogy a kreatív szabadság végig érződik rajta, a fejlesztők nem jól meghatározott célcsoportoknak akartak megfelelni, hanem simán csak át akartak adni egy furcsa, nem mindennapi történetet a pusztuló bolygónkról. És legalább ezért mindenképpen óriási kudos jár nekik.