American Arcadia – A Nagy Testvér mindent lát?Teszt

A játék főszereplője Trevor Hills, egy teljesen átlagos könyvelő, aki békésen tengeti mindennapjait a ’70-es évek Amerikájában, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy valójában már 2023-at írunk, ő pedig a születése óta az American Arcadia néven futó, hatalmas népszerűségnek örvendő valóságshow egyik szereplője az akaratán és a tudtán kívül. Ráadásul, ha ez önmagában nem lenne elég rossz hír, Trevor egyhangú életére újabban a kutya sem kíváncsi a nézők közül, így a műsort finanszírozó Walton Media végül úgy dönt, hogy költségmegtakarítás címen nemes egyszerűséggel elteszi őt láb alól.

Trevornak innentől kezdve nincs más választása, menekülnie kell az életéért. Ez elsőre nem tűnik olyan egyszerű feladatnak, hiszen egymagában nem tudja felvenni a versenyt a médiacsoport vérprofi verőlegényeivel szemben, a legnagyobb szerencséjére azonban akad egy szövetségese is ebben a zűrös szituációban: Angela Solano, a Walton Media egyik kiábrándult munkatársa, aki szaktudását és belsős kapcsolatait kihasználva próbálja elkalauzolni a férfit a szabadságig. Az pedig, hogy a páros őrült menekülési terve végül sikerrel jár-e, természetesen egyedül rajtunk áll majd…

Ez a koncepció papíron kimondottan izgalmasnak tűnik, a remek alapötlet tálalása viszont több sebből is vérzik. Pedig az Out of the Blue Games fejlesztői a Call of the Sea-vel egyszer már bebizonyították, hogy remekül tudnak történetet mesélni, ha akarnak, ezúttal azonban nem szövik olyan biztos kézzel a cselekmény szálait, mint az előző játékukban. A sztori fő tanulsága például kimerül annyiban, hogy a morbid módon túltolt kapitalizmus rossz, a helyzetet pedig tovább rontja, hogy ezt az egyszerű mondanivalót Angela belső monológjai is folyamatosan próbálják lenyomni a torkunkon, ha esetleg magunktól nem éreznénk, hogy embereket a tudtuk nélkül egy valóságshowban szerepeltetni nem etikus dolog.

Továbbá azért is nagy kár, hogy a fejlesztők a történetmesélés egyik legfontosabb alapszabályát a kampány java alatt ignorálják, és „mutasd, ne mondd” helyett egyszerűen csak mondanak mindent. Épp ezért a főbb információk javát tömény expozíciós blokkok sorozatán keresztül ismerhetjük meg, ami enyhén szólva is csalódás, főleg annak a fényében, hogy a Call of the Sea anno milyen ügyesen adagolta a részleteket, mindig csak annyit kötve az orrunkra, hogy értsük a sztorit, de ne telítődjünk el vele. Az persze érthető, hogy valahogyan be kell mutatni a háttérvilágot a játékosoknak, de azért az ember fejében a kampány végéig ott motoszkál a gondolat, hogy mindezt egy kis odafigyeléssel és kreativitással sokkal elegánsabban is meg lehetett volna oldani.

A sztorit így sok helyen egyedül a karakterek cipelik el a hátukon, akik viszont egytől-egyig remekül sikerültek. Trevor és Angela párosa már az első pillanattól kezdve abszolút szerethető, és azt is jó nézni, ahogy a történet során megtanulnak bízni egymásban, de a pálmát ezen a téren a minket üldöző rendfenntartók főnöke viszi. Ő a maga módján egyszerre lett szatirikusan túltolt, de nagyon is komolyan vehető és kompetens figura, akit öröm utálni, és aki tekintélyt parancsol már abban a pillanatban, hogy először feltűnik a képernyőnkön.

Ráadásul szerencsére nem a karakterek jelentik az American Arcadia egyetlen erős pontját, avagy a játékmenet terén is kitettek magukért az Out of the Blue Games fejlesztői. A kampány maga alapvetően két részből tevődik össze: vannak benne belsőnézetes szakaszok, melyek során Angelát irányítva oldhatunk meg kisebb-nagyobb logikai feladványokat, ezek mellett pedig belefuthatunk 2,5D-s platformer elemekbe is, melyek a bevezetőben már emlegetett Limbót és Inside-ot idézik, csak persze jóval könnyedebb hangulattal, valamint sokkal színesebb grafikával. Előbbi részeknél általában csak sétálnunk kell, különféle kódokat vagy egyéb információmorzsákat gyűjtögetve, míg az utóbbi szakaszok lelkét az ugrálás, különféle tárgyak manipulálása és a főleg a fizikára épülő feladványok megoldása adja.

Ez a kettős mix már önmagában is eléggé ütősnek mondható, az élményhez pedig az is nagyban hozzátesz, hogy a fejlesztők nem félnek keverni a két stílust. Angela például a biztonsági kamerák segítségével képes manipulálni a valóságshow díszleteit, így segítve Trevor menekülését, de olyan is előfordul majd, hogy a nőnek kell gyorsan megoldást találnia egy égető problémára, és a férfi segít neki adóvevőn keresztül. Olyan nagyon nem szeretnénk belemenni a részletekbe, hogy ne lőjük le a kampány minden fordulatát, de az spoilerezés nélkül is kijelenthető, hogy a fejlesztők meglehetősen kreatív irányokba viszik el a játékmenetet, ráadásul attól sem félnek, hogy egy pillanat alatt nullától százig tekerjék a tempót, kellemesen kiszámíthatatlanná és pörgőssé varázsolva így az American Arcadiát.

Ami viszont a fejtörőket illeti, azok egy kicsit visszafogottabbra sikeredtek, mint a stúdió előző alkotásában voltak. A helyzet nem tragikus, avagy a feladványok java ezúttal is jópofa és korántsem triviális, de azért a Call of the Sea-ben található puzzle-k összetettségét vagy grandiózusságát így se érik el. A nagyszerű 2,5D-s platformer szakaszok persze kárpótolnak minket ezért, de így is érdemes lehet megjegyezni, hogy aki a fejlesztők korábbi játékához hasonló agytornát vár az American Arcadiától, az alighanem csalódni fog.

Végezetül pedig hiba lenne nem megemlíteni a tálalást, ami szintén nagyszerűen sikeredett. A grafika ugyan enyhén szólva se fotórealisztikus, de cserébe stílusos, plusz azért az így is kellően látványos tud lenni, amikor egy-egy nagyobb helyszínnél hátrébb húzódik a kamera, körülöttünk pedig kitárul a világ. Emellett szerencsére az optimalizáció is jól sikerült, így a játék nem szaggat és a tesztelés során stabilan hozta a 60 fps-t 1440p-s felbontáson középkategóriás hardvereken. De legyünk teljesen őszinték: a szerényebb gépigény tükrében ez azért nem akkora csoda.