Akka ArrhTeszt

Atari és Jeff Minter. Két olyan szó, amely valószínűleg csak az idősebb generációnak mond valamit, holott a legendás amerikai vállalat tett azért az utóbbi évtizedben, hogy sajátos világnézetükkel azért benne maradjanak a köztudatban. Nem igazán a különböző Anniversary kiadások generációról-generációra történő újra-kiadását értem ezalatt, hiszen azért volt szerencsénk egy gyönyörű és tényleg szívmelengető 50. évfordulós Atari 50 kiadványra is, amely már önmagában muzeális értéket képvisel a historikus tartalmának köszönhetően.

A fókuszt inkább a popkultúrális- és új műszaki projektekre helyezném, mint amilyen a kifejezetten rajongók számára készült Atari VCS (amely - mint tudjuk - elég szövevényes utat járt be, míg végül megszületett és máig nem kapható hivatalosan az EU-ban), vagy az Ernest Cline regényéből forgatott Spielberg-mozi, a Ready Player One, ahol szintúgy az Atari-szülte Adventure kapta a főszerepet. [Tényleg, miért nem írtunk a Ready Player Two-ról a könyvajánlónkban? A regény folytatása szintúgy megfilmesítésre kerül, sőt! Sokkal durvább, elborultabb, nem utolsó sorban pedig kőkemény felnőtt sztorivá érett, amely… na mindegy, eljön még ennek is az ideje. Olvassátok el szépen.]

Hasonló történet a több száz játékot tömörítő Atari Vault (amely Steamen is elérhető), a jóárasított Atari Flashback konzolok, vagy azok a viszonylag új köntösbe bújtatott ötletek és fejlesztések, amelyek a legendás vállalat imázsát és sajátos hozzáállását örökítik tovább a földöntúli létbe - utóbbira remek példa a tavaly megjelent WarioWare-szerű Atari Mania is (amelyről annyira szerettünk volna írni, de az Atari 50 árnyékában valahogy elhalt ez a kezdeményezésünk). Az új vezetés szerencsére aktívan tesz azért, hogy a videójáték történelem ikonikus szelete valóban szerephez jusson a XXI. században így az, hogy a My Arcade cégcsoporttal való kollaboráció révén háromféle ún. “mini” konzolt is piacra fognak dobni az idei CES hírek alapján, több mint örömteli.

No, de visszakanyarodva Jeff Minterhez és az Atari kapcsolatához: nem ez az első (és várhatóan nem is az utolsó) alkalom, hogy a vállalat visszanyúl korábbi félbehagyott projektekhez és az asztalfiókban, vagy a kartotékok mélyén található játékötletekhez: a Yars Revenge Enhanced, a Neo Breakout, vagy épp az (egyébként Ready Player One-ban is felbukkanó) elveszett Swordquest újragondolásával már az utóbbi években is kvázi új játékokkal bővítették a csinoska hagyatékot. Ezeket a projekteket általában tehetséges, a retro szeretetét keblükre ölelő fejlesztő csapatokkal karöltve hozzák világra, ilyen volt az Atari 50-es hatos csomagját elkészítő Digital Eclipse és ilyen most az Akka Arrh kapcsán a brit játékfejlesztő ikon, Jeff Minter valamint stúdiója, a Llamasoft is. Minter Atarihoz fűződő viszonya nem újkeletű, az életpályája során számos alkalommal készített az amerikai vállalatnak játékokat és átiratokat köztük olyan gyémántokkal, mint Turboflex (1982), a Gridrunner (1982), a Hover Bovver (1983), a Defender II (1990), vagy egy ötödik és egy hetedik generációs játék említésével élve, a Tempest 2000 (1994), illetve a Space Invaders Extreme (Xbox 360).

A címben szereplő Akka Arrh azért is kuriózum, mert a játék története sem mindennapi. Képzeljetek el egy olyan játékötletet, melyből mindösszesen három prototípus készült és ezek is csak bemutató jelleggel, úgynevezett piaci tesztként kerültek ki a vállalat falai közül, 1982-ben. Az Akka Arrh az Atarinál akkoriban dolgozó két tervezőmérnök, Mike Hally és Dave Ralston agyszüleménye volt, melynek neve ráadásul egy szóösszetételből, az Also Known As Another Ralston Hally production kezdőbetűinek szójátékából származik - ám a sors úgy hozta, hogy lövöldözős space-shooter túlontúl nehéznek találtatott, így az Atari végül elkaszálta a projektet. Mindösszesen a három darab prototípus árkád gép maradt fenn az utókornak, ám azok anonim tulajdonosai az Akka Arrh és a patinás vállalat tiszteletének jeleként nem engedték, hogy az árkád közösség kidumpolja valahogy ROM formátumba a boardok tartalmát.

Így, mivel a játék nem is létezett a köztudatban, egészen 2012-ig titokban maradt a kiléte, amikor is Kaliforniában egy ünnepi árkád játékshow, a California Extreme at Hyatt Regency Santa Clara eseményen a prototípus részlegen végül lencsevégre nem kapták az egyiket. Innentől aztán “felgyorsultak” az események: hét évvel később, 2019 április 15-én a MAMEWorld fórum egyik “Smitdogg” nevű felhasználója (aki egyébként az árkád megőrzési csoport, a nemzetközi ún. “The Dumping Union” CEO-ja) feltöltött négy fotót a MAMEWorld tematikus oldalára - hozzáfűzve, hogy a TDU-nak egy anonim dumper elküldte valahogy az Akka Arrh ROM tartalmát. Alig egy héttel később, 2019. április 24-én a legendás MAMEDev csoport a MAME 0.209-es rilízben már futtathatóvá is tette a játék lementett kópiáját, három évvel később, a fent is említett Atari 50: The Anniversary Celebration gyűjteményben pedig maga az Atari is megjelentette hivatalosan az Akka Arrh-ot, amely azóta már Nintendo Switchen, PS4/5-ön és Xbox konzolokon is tiszteletét tette.

(Az ominózus California Extreme, türelmetlenek tekerjenek 19:00 percig)

Mielőtt még a játékra térnénk, a MAMEWorld-ra kikerült fotókat követően a közösség tagjai vad nyomozásba kezdtek azt illetően, hogy kerülhetett az anonim dumper tulajdonába a ROM export. Tekintettel arra, hogy a játék mennyire ritkaságszámba ment és a tulajdonosaik tudatosan óvták a szellemi tulajdon publicitását, már-már az a teória kapott szárnyra, hogy a játék kódját valahogy mégiscsak a három gép egyikéből tulajdonították el. Az egyik bennfentes felhasználó szerint az Akkát birtokló egyik gyűjtő egy alkalommal egy szervíztechnikust hívott segítségül, hogy segítsen megjavítani néhány, időközben működésképtelenné vált árkád masinát - bár az Akka Arrh nem volt köztük, állítólag ehhez az eseményhez köthető, hogy titokban mégiscsak sikerült valahogy ledumpolni a gép boardjának tartalmát a munkafolyamatok közben. Ezt a feltételezést persze azóta sem sikerült érdemben bizonyítani, így máig az a legvalószínűbb, hogy a három tulaj egyike mégiscsak meggondolta magát - akárhogyis, ennek a leaknek köszönhető, hogy egy újabb elfeledett játék öregbíti a patinás gyártó felhozatalát, s vele együtt a videójáték ipar történelmét is.

No, de mi köze ennek az egésznek Jeff Minterhez? Tulajdonképp csak annyi, hogy ahogy Swordquest is, az Akka Arrh múltja és stílusa is tökéletes volt arra, hogy az újragondolás szikráját lángra lobbantsa. Minter és a Llamasoft víziója tökéletesen egybevág a színes, villódzó és pszichedelikus stílusjegyeket ötvöző játékokkal - főleg akkor, ha olyan vektor-based megoldásokról beszélünk, mint amilyen a Tempest sorozat, a Polybius, vagy épp a Space Giraffe egészen elképesztő, LSD trip-szerű látványvilága. Az Akka Arrh pontosan ilyen: a furcsa narratívával keresztezett, szanaszét robbanó vektoresőben, a folyamatosan pumpált zajokból és effektekből származtatott trip-sound igazi ‘80-as évekbe történő utazás, melyben egyáltalán nem könnyű eligazodni, sőt - nem is igazán érted majd eleinte, mi is valójában a feladat.

Az Akka Arrh valódi lényét elég nehéz összefoglalni révén, hogy egy kifejezetten olyan játékról van szó, amelyet sokkal egyszerűbb nézni és játszva megérteni, mint írásos formátumban taglalni. Tulajdonképp különböző nehézségi szinteken átívelő, hullámszerűen érkező ellenfelek elpusztítása a cél, amelyhez egy rögzített, kos koponyához hasonlító fix ágyúlöveget használhatunk fegyverként. Az "ágyú" körül található terület folyton-folyvást változtatja az alakját, ráadásul a játéktér szélei egymásba és egymásra fölé és alá is elmozoghatnak közben.

A különböző típusú lövedékek közt akadnak lézernyalábok és bomba-szerű töltetek is, melyekkel könnyedén likvidálhatóak az egyke, de a csoportosan támadó ellenfelek is. Utóbbiak a robbanások hatása miatt további töltényekkel boostolnak fel, amely aztán ismételten felhasználható a többi célpont elpusztításához. De ha csak ezt az egy mintát ismételgeted, esélyed nem lesz tovább jutni, mert az Akka Arrh legfontosabb eleme nem igazán a pontos találatról, hanem a robbanások keltette lökéshullámokról szól. A bombák felrobbanásakor terjedő hullámok az amorf játéktér sajátosságainak hála, szépen megsemmisítik az összes útjukba eső célpontot, és további pusztító hullámokat is generálnak ezáltal.

A trükk az (és ez tényleg csak 10-20 perc után esik le), hogy az üresjáratokban a nehezen elpusztítható, esetleg csak lézer-löveggel likvidálható vektormonsztrák mellett fel kell ismerni a potenciális veszélyhelyzeteket is, amikor a hatékony bombák keltette lökéshullámok jelentik az egyetlen megoldást. Ezek időben történő felismerése egyébként nem is annyira triviális, mert a csoportban és hullámban támadó célpontok gyakran viselkedést és pozíciót is váltanak, így a pontos találat helyett talán fontosabb, hogy kicsit előre gondolkodva még idejében meggátoljuk a gócpontok véletlenszerű kialakulását.

Persze ez nem mindig könnyű, hiszen a játék egyik fő fegyvere épp az, hogy notórikusan próbálja összezavarni a figyelmet - a villódzó neonfények, a pszichedelikus, egymásba csúszó színes effekt parádé, a ritmikus lüktetés alaposan tesz róla, hogy gyakorta elveszítsük a fókuszt. Külső szemlélő számára az egész vektorizált massza borzadálynak tűnhet, pedig valójában igencsak okos mechanikák és trükkök finom egymásra csúsztatásáról van szó egy olyan shooter körítésben, amely inkább tűnik kőkemény logikai-ügyességi játéknak, mint egyszerű árkád shooternek. A sikerhez tényleg le kell csúszni alfába és hagyni, hogy az érzékeink vezessék a kezünket. Ja, igen: ha valakinek sikerül mégiscsak bejutni a toronyba, már csak a lift használata az egyetlen esély, különben nagyon gyorsan elér a game over felirat. Az egész ráadásul elég komplikálttá válik, ha a túlélés mellett a jó teljesítmény is ugyanolyan fontos. Az Atarinál általában az elért pontszám számít, az pedig csak úgy tornázódik feljebb, ha a bombahasználatot spórolósra vesszük, ugyanis mindegyik reseteli a kombó szorzószámokat - de bármilyen furcsának is tűnik, a játékba kódolva van egy tanulható mechanika, amellyel akár egy bomba/szint párosításban is túl lehet élni a hullámokat. Nyilván nem sétagalopp az ilyen önsanyargatás, így az epilepsziára-hajlamos játékosok mindenképp kerüljék el az efféle kísérletezgetéseket.

Egyébiránt egyébként érdemes kitartónak lenni és nem az első instaragequit alapján megítélni az Akka Arrh-ot: való igaz, hogy Minter játéka alapjaiban rúgja fel a konvencionális ábrázolástechnikai megvalósításokat és kísérletező mivolta miatt nem is ajánlható igazán mindenkinek, mégis az a megközelítés, hogy okos, higgadt hozzáállással és a minták elsajátításával még a lehetetlennek tűnő pillanatok is uralhatóak, kiemelkedő élménnyé teszi ezt a nem mindennapi virtuális tűzijátékot.