A Plague Tale: InnocenceTeszt

Történetünk az 1300-as évek közepén veszi kezdetét a középkori Franciaországban, az éppen gondtalan napjait tengető Amicia de Rune számára pedig kétségkívül élete legkeményebb időszaka következik. Egyik napról a másikra ugyanis élete a feje tetejére áll. A de Rune család idősebb örököseként épp egy hajtóvadászatról tér vissza apjával, amikor váratlan (és még inkább hívatlan) vendégek jelennek meg a birtokon. Az események innentől rohamosan fajulnak el, ártatlan kérdésekből hamar embervadászatba csapnak át, melynek célpontja az ifjú hölgy öccse, a különös betegségben szenvedő Hugo. Amiciának pedig nem pusztán a hirtelen nyakába szakadt felelősséggel kell szembenéznie, hanem a halálos fenyegetést jelentő patkányhordákkal is.

Az A Plague Tale (engedelmetekkel a továbbiakban elhagyom az A előtagot) történelmileg hiteles korba kalauzol minket, elvégre a legpusztítóbb pestisjárvány, a fekete halál (1347-52) időszakába repít vissza minket, egészen pontosan a dögvész elterjedésének kezdeti szakaszába. Ez pedig a játék alaphangulatára és egyben a logikai feladványok mechanikájára is erősen hatással lesz. A fejezetekre osztott történet egyes fázisain végighaladva a feladatunk a folyamatos elkerülés lesz, legyen szó emberi vagy éppen állati ellenfelekről. Utóbbiak ellen kezdetben kizárólag a fény jelent hatékony fegyvert, legyen szó egy fáklyáról, egy lámpásról vagy telepített "reflektorokról." Ezek hiányában a rágcsálók másodpercek alatt rohannak le minket és csupaszítanak le az utolsó csontig. Hasonlóan brutálisan bánnak el velünk az inkvizíció lovagjai, ha kiszúrnak minket, bizony rövid úton elbúcsúzhatunk Amiciától. Az előrehaladás kulcsa tehát az esetek döntő többségében a lopakodás és az észrevétlennek maradás. Idővel lehetőségünk akad a frontális összecsapásokra is, azonban mivel a harc erősen távolságfüggő, ezért ha csak tehetjük, jobban járunk, ha igyekszünk kerülni a közvetlen konfrontációt.

A Plague Tale egyik óriási erénye, hogy történelmi alapokra építő történetbe egy egészséges adag misztikumot is kever, így a narratíva második felében már az alkímia és a különféle titokzatos szertartások is erőteljesebb szerepet kapnak. Ezzel egyidőben a történetvezetés kapcsán nem egyszer volt olyan érzésem, mintha egy könyv vagy még inkább egy sorozat cselekménye rajzolódna ki előttem. Ezzel egyedül csak annyi problémám volt, hogy a játék viszonylagos rövidsége miatt nem jut kellő idő egyes karakterek vagy motivációk behatóbb bemutatására, így az események és a szereplők kapcsolata is kicsit hektikusan változik. Erre kiváló példa az Amicia és Hugo közti testvéri kapcsolat ábrázolása, mely a kezdeti nyűgből a folyamatosan egymásra utaltságon át a kényszerű ellentétekig és elfogadásig mindent felvonultat (és ez jól is van így), azonban néha olyan gyorsan váltják egymást az egyes állapotok, hogy az eredmény inkább erőltetett és enyhén vicces hatást kelt.

Pedig a játék egyáltalán nem vidám felütésű, épp ellenkezőleg, kellő pillanatokban meglehetősen jól szemlélteti nem pusztán a patkányok okozta pusztítást, hanem a túlélők keserűségét és reakcióját is a járványra. Amicia jellemfejlődése a fentebb említett lóugrások ellenére is kellő mélységben kerül kibontásra, amihez jó kiegészítést adnak a később felbukkanó mellékszereplők.

A Plague Tale ugyanis ügyesen építi fel az illúziót, miszerint a játék egésze Amicia és Hugo duójára épül, és bár a történet szempontjából valóban ez a helyzet, a játékmenet során többet fognak egymástól külön tölteni a testvérek, mint együtt. Ezt a húzást elismerően fogadtam, ugyanis tartottam tőle, hogy Hugo esetleges pesztrálása nagyon rányomja jelenlétét a játék egészére, ezáltal némileg megbéklyóz. Szerencsére azonban pont kellő ütemben váltják egymást a több szereplőre építő fejezetek és feladványok, valamint az egyedül teljesítendő, nagyobb szabadságot nyújtó szegmensek.

Hasonlóan meglepő, ahogy a kraftolás az előrehaladás során nem csak fokozatosan megnyílik, de ezáltal lehetőséget is ad rá, hogy a feladványok bizonyos részét nem kizárólag egyetlen módon teljesítsük. A rendelkezésre álló felszerelések között ugyanis a kezdeti fény- és tűzgyújtó eszközök mellett később találunk olyat, ami éppen a fényforrások kioltására szolgál, sőt, ideiglenesen még a veszedelmes patkányhadakat is terelgethetjük. Arra azonban figyelnünk kell, hogy a rendelkezésünkre álló eszközök némelyikének előállítása a fejlesztés rovására mehet. Bizony, a Plague Tale is alkalmazza azt a nem újkeletű módszert, miszerint a különböző lőszerek gyártása bizonyos mértékben ugyanazokat a nyersanyagokat használja, mint amivel a célba juttatásukat biztosító csúzli tuningolása is.

A lineáris felépítés ellenére a Plague Tale igyekszik egy minimális újrajátszhatósággal is készülni, hiszen az egyes fejezetekben rejtett tárgyakat is találhatunk, melyeket 3 eltérő kategóriába sorol a játék. Ezek egyike sem jelent semmilyen játékbeli előnyt, mindössze némi extra felfedezésre bátorítanak minket az egyébként korlátozott helyszíneken.

Ha pedig a helyszíneket szóba hoztam, kiváló alkalom, hogy átkössek a játék egy olyan elemére, ami a leginkább szembetűnő. A Plague Tale elképesztően jól néz ki. Nyilván nem áltat minket új grafikai mérföldkövekkel, viszont könnyűszerrel van partiban az elmúlt esztendő bolckbustereivel. Az összhatás néhol kissé gyengécske, amikor azonban egy téli hóesésben megpillantunk egy várat, akkor ember legyen a talpán, aki nem csettint elismerően. Hasonlóan dicsérő szavakat érdemel a zenei oldal is, melynél inkább egy-egy kiemelkedő betét lehet emlékezetes, azok azonban tökéletesen passzolnak az adott jelenetekhez. Egyedüli negatívumként a szinkront tudnám felhozni, melynél az angol hangsávot éreztem kicsit gyengének, érthető módon hátrányban volt a francia dialógussal szemben.

Ha pedig a negatívumokat említettem, még egyre ki kell térnem. Ezek pedig nem mások, mint a játék bossfightjai. Dacára annak, hogy a Plague Tale főleg a lopakodásra és a csendes ártalmatlanításra helyezi a hangsúlyt, néhány ponton kénytelenek leszünk nyílt harcba bonyolódni, ezek közül pedig mindenképpen kiemelkednek a már említett összecsapások. Ennek az az oka, hogy ezeknél a játék látványosan saját maga ellen dolgozik. Vagy a küzdőtér picit alkalmatlan (a csúzli miatt kell egy minimális távolság az ellenfelektől), vagy a helyszín kialakítása nem ideális, esetleg a kettő együtt. Valamint itt üti fel igazán a fejét a picit sutácska mozgásból adódó kamerakezelési nehézség. Ezek egyike sem égbekiáltó hiba, azonban látványos kontrasztban vannak a játék többi részével, ezért igazán szembetűnőek.

Az A Plague Tale: Innocence büszkén képviselheti az AA játékok táborát, az Asobo Studio alkotása könnyűszerrel lehet az idei év egyik meglepetéscíme. A történelmi időutazásra építő testvérdráma bár pont történetvezetésében kissé elnagyolt, játékmenet téren kellő változatosságot tartogat, amit ráadásul remek audiovizuális oldallal fejel meg. Amennyiben épp egy néhány napos elfoglaltságot nyújtó kalandjátékra vágynátok, érdemes lehet vigyázó szemetek Párizsra vetnetek.