Batman: Ra's al Ghul feltámadásaKépregény

A végleges halál és a szuperhősképregény sosem voltak kimondottan nagy puszipajtások. A kilencedik művészeti ágra mindig is jellemző volt, hogy képtelen elengedni legnagyobb hőseit/gonosztevőit, és ha mégis úgy dönt, hogy megöli valamelyiket, azt rövid időn belül, általában valami mondvacsinált, erőltetett indokkal visszahozza a halálból, amely mára azt eredményezte, hogy az olvasók legtöbbször csak nagyon csekély érdeklődést mutatnak az ilyen események iránt, vagy már magát az ötletet is élből kiröhögik. Hiszen mindenki tudja, hogy mi lesz a vége: magasztos, önzetlen „utolsó” tett/”utolsó” ördögi terv, drámai „halál”, könnyes temetés/megkönnyebbült pezsgőbontás (ez mondjuk úgy huszonöt éve működött utoljára), majd végül egy segglyukból előrángatott magyarázat, hogy a figura, aki néhány hónapja még hat láb mélyen feküdt a koporsóban, most miért gyarapítja megint az élők sorát. A kilencvenes években, amikor kiderült, a szuperhős nem csak sebezhető, de meg is lehet ölni, még úgy ahogy sikerült ezt eladni, de azóta egyre jelentéktelenebbé váltak az ilyen, leginkább rettenetesen hatásvadásznak nevezhető húzások (a gonosztevőkkel kapcsolatban kis túlzással mindig is azok voltak), és szép lassan eljutottunk odáig, hogy a nyájas olvasó manapság már a karakter legyilkolásánál is húzza a száját. Jó példa erre a jelenségre a 2007-2008-ban megjelent, több más, Denevéremberrel összefüggő képregényben futó megasztori, a Ra’s al Ghul feltámadása, ami tökéletesen bemutatja, hogy miért gondolnak a rajongok rossz szájízzel egy fontos, népszerű karakter halálára. Több mint tíz esztendővel a sztori és számtalan képregényfüzet megjelenése után nehéz megnevezni azt az egy konkrét történetet, ami a fordulópontot jelentette, de az tény, hogy a Ra’s al Ghul feltámadása egy következő szintre emelte az olcsó, nagy csinnadrattával beharangozott, ámde végeredményben teljesen jelentéktelen, erőltetett karakter-kihantolást.

Ugye a Sötét Lovag egyik legnagyobb ellensége (aki nem mellesleg a fiatalító hatású Lázár-veremnek köszönhetően már több ezer éves) meghalt a Death and the Maidens című minisorozatban, ráadásul Greg Rucka író mindent megtett, hogy lehetőleg halott is maradjon. Eleve ő maga akart meghalni, hogy ezzel lányai tovább vihessék világpusztító terveit, egyik gyereke, Nyssa Raatko – bosszúból azért, mert apja annak idején magára hagyta egy náci koncentrációt táborban – szíven szúrta, és ennek tetejébe Batman még el is hamvasztotta a tetemét. A karakter ennél halottabb nem is lehetett volna, ugyanakkor a DC-t ez sajnos egyáltalán nem érdekelte, és ennek köszönhetően született meg a Ra’s al Ghul feltámadása, melyben nem meglepő módon nemhogy visszarángatják a Démon Fejét a sírból, de még egy fia indokot sem mutatnak fel arra vonatkozóan, hogy miért is akart annyira visszatérni az életbe. A sztoriról elég annyit tudni, hogy a gazembert egy ősi varázsige segítségével újra életre hívják, azonban ahhoz, hogy életben is maradjon, egy fiatal, erőteljes testre van szüksége, aki ráadásul rokoni kapcsolatban áll Ra’sszal. Nem is lehetne Batman és Talia gyermekénél, Damien Wayne-nél, azaz Ra’s unokájánál alkalmasabb jelölt erre a feladatra, de mivel a tervért a Démon Fején kívül egyikük sem rajong (hiszen így a fiú gyakorlatilag meghalna), így megkezdődik a harc hőseink és az Árnyak Ligája között, melynek véres konfliktusába Éjszárny, Tim Drake, Alfred és még néhány, eddig ismeretlen személy is bekapcsolódik – köztük két al Ghul is, hogy ne legyen annyira egyszerű a dolog.

A Ra’s al Ghul feltámadásának bukása már csak azért is érdekes, vagy inkább megdöbbentő, mert a sztorit nem akárkik írták. Grant Morrison, Peter Mulligan, Fabian Nicieza és Paul Dini már nem egy klasszikust tett le az asztalra, és bár az egyértelmű, kérdések nélküli halál utáni görcsös feltámasztás koncepciója alanyi jogon sem ígér sok jót, mégis minimum borzasztóan kiábrándító, hogy ezektől az alkotóktól csak ennyire futotta. Kezdjük a pozitívumokkal, azokból úgyis kevés van, sőt, ami azt illeti, egyedül Damienben van elég spiritusz. Bruce Wayne fia eddig amolyan elkényeztetett, nem mindennapi körülmények között nevelkedett erőszakos hülyegyerek volt, itt azonban egy sötét víziókkal és nagyapja rendíthetetlen rögeszméjétől sújtott rémült kisfiú, akinek lelkéért nem először és nem is utoljára vívnak harcot hőseink. Az írók ezt a harcot helyezik középpontba – legalábbis egy ideig. A felütés nem annyira rossz, és a rizikós vállalkozás, hogy Batmant ismét kiszakítsák megszokott környezetéből, sem sül el olyan katasztrofálisan, mint általában, az események azonban hamar érdektelenné válnak, és az olvasó a sztori vége felé közeledve igazából már azt sem tudja eldönteni, hogy azért nem érti mi történik, mert az írók végeztek kontár munkát, vagy azért, mert egyszerűen nem érdekli az egész. A Morrison-Mulligan-Nicieza-Dini kvartett itt nem jeleskedik briliáns karakterrajzban vagy cselekményt előremozdító fordulatokban. Előbbire remek bizonyíték a nagyjából féltucatnyi mellékszereplő, a három bérgyilkosnőtől kezdve (Morrison szépen, alaposan felkonferálja őket, hogy aztán látványosan ne kezdjen velük semmit), a vak szerzetesen, I-Chingen át (egy-két aranyköpésen kívül csak a pofonokat osztja, de a képregény eme tulajdonságára mindjárt visszatérünk), Ra’s eddig nem látott apjáig és fiáig bezárólag. Az összképet nézve egyiküknek sincs valami sok funkciója, sem befolyása a történetre, hiszen egyeseket tisztességes alapozás után tisztességtelenül a pamlagon hagynak, másokat pedig jelentőségükhöz képest méltatlanul alulprezentálnak.

És Tim Drake-ről, azaz a harmadik Robinról még nem is beszéltünk. Ra’s egy ponton ajánlatot tesz neki: az ő oldalára áll, cserébe feltámasztja az Identity Crisis során meggyilkolt apját. A gond csak annyi, hogy az írók ebből a mélynek tűnő, drámai morális konfliktusból egy közepesen látványos csihi-puhit faragtak, amelyben Éjszárny ütésekkel és rúgásokkal próbálja Tim fejébe verni, hogy ne engedjen a Démon Feje sötét, kétszínű ármánykodásának. És így jutunk el az utóbbi problémához, azaz, hogy mivel a narratíva erősen foghíjas és motiválatlan, az alkotók nem tehetnek mást, az akciójelenetekkel mentik, ami menthető, amik elnyújtottak és inspirálatlanok, ennek tetejében néha-néha még követhetetlenek is. Ahogy nem nyerünk mélyebb betekintést a karakterek gondolataiba, lelkivilágába, úgy nem értjük, hogy tulajdonképpen mi is a történet a lényege, vagy még inkább, hogy mi volt az értelme ennek az egész feltámasztásnak. Nem csak a „hogyan” maradt megmagyarázatlan, de a „miért” is. Elvégre a finálét hamar elvágják, nem kapunk semmiféle konklúziót, semmilyen végső csavart, de még egy icipici indokot sem, amiért azt mondhatnánk, hogy megérte feltámasztani Ra’s al Ghult. Nem marad más, csak a homlokráncolás, a heves értetlenkedés, ahol nem az a legfontosabb kérdés, hogy „miért így”, hanem hogy úgy egyáltalán „miért”, „mi volt a haszna”.

És még csak a gyenge alapokat sem lehet felhozni az írók mentségére: Ra’s maga akart meghalni, tiszta, világos célból, ennél fogva nincs az a kacifántos történetmesélés, amivel izzadságszag nélkül lehetne megmagyarázni, hogy most miért is akar ennyire visszatérni az élők sorába. A Ra’s al Ghul feltámadása eleve halva született ötlet volt: a 2000-es évek egyik legrosszabb képregénye és minden idők egyik leghitványabb Batman-sztorija is egyben.