Az irodalomfan olvasmányélményei part#18

Kazuo Ishiguro - Ne engedj el...

*"A harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük, jólétük nem csupán önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek. Kathy már jó ideje túllépett az idilli múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két iskolai barátja Hailsham-ből többé nem áll ellen az emlékek csábításának.

Így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben Tommy iránti egykori tinivonzalmát tápláló érzések kezdenek szerelemmé érni, Kathy felidézi a Hailsham-ben töltött évek emlékeit. Feleleveníti az együtt cseperedő fiúk és lányok boldog életét, melynek nyugalmát nemhogy zavarta volna, inkább növelte elszigeteltségük. Ám másféle emlékek is felmerülnek: különös félreértések, zavaró ellentmondások, és mindezek arról árulkodnak, hogy valamiféle sötét titok bújt meg Hailsham - talán csak látszólagos - biztonságot ígérő falai között. A tisztánlátáshoz vezető visszatekintés felismerései következtében a barátoknak szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely felnőtt létüket is meghatározza, új dimenzióba helyezi."*

Így szól a könyv hátoldalán lévő tartalmi, spoilermentes kivonat. Úgy voltam vele, hogyha ennél többet írnék, vagy idéznék egy részt, már az is spoilernek számítana valamilyen szinten. Sokkal jobb úgy felfedezni a könyv, a történet minden részletét, amikor az ember még ezt a tartalmi összefoglalót sem tudja hova tenni. Itt jegyzem meg, hogy amikor én elolvastam a könyv hátulján ezt a szöveget, kicsit el is ment tőle a kedvem, mert nem egy "iskolai gyerek sztorira" vágytam (még két másik regényből lehetett választani, egyiket hosszúsága miatt kellett passzolnom, a másik egy újabb Ishiguro mű, "A főkomornyik szabadsága" címmel, ami ebből kifolyólag hidegen hagyott, úgyhogy maradtam ennél).

"A nevem Kathy H. Harmincegy éves vagyok, és már több mint tizenegy éve dolgozom gondviselőként." - így szól regény első mondata, s ahogy eleinte ezt a gondviselő dolgot sem tudja pontosan hova tenni az ember, úgy néhány további fogalmat is homály fed majd, ahogy egyes kérdéseket is, amiket a jó olvasó esetleg feltesz magának. De amilyen értetlenül állunk egyes dolgok előtt, úgy fog összeállni egyre jobban, lépésről lépésre, egyes elejtett dolgokból. És ez az, ami fantasztikusan meg van oldva a műben, ahogy először a kevésbé lényeges dolgokra kapunk magyarázatot, majd a lényegesebbekre - és az idilli magániskolás világ ehhez képest lesz egyre borúsabb. Meg kell még jegyeznem azt a rengeteg érzelmet, amiről a mű szól, de ami mégsem teszi szenvelgőssé, sőt, inkább reális ábrázolásban lesz részünk.

Talán mégis túl sokat beszéltem a könyvről, de valahogy kedvet kell csinálnom hozzá, hogy aki esetleg betéved ide, némi késztetést érezzen arra, hogy elolvassa. Illetve hogy némileg megindokoljam azt, hogy miért tetszett annyira ez a regény, ahogy más mű eddig még soha. Talán csak Ágota Kristóf Trilógiája volt még hasonló vagy Kafka, Thomas Mann egyes művei. De egyiknél sem éreztem azt, hogy legszívesebben még egyszer elolvasnám, hogy újra átérezzem azt a közeget, azt a "kis világot", amiről szól.

U.ir.: a magyar borító nem a legszebb, de nem kell tőle megijedni :D