56

1956.

Egy évszám, melyet nem lehetett kimondani körülbelül 20 évvel ezelőttig.

Egy évszám, mely egy elkeseredett nép utolsó, reménytelen, véres harcát jelképezi.

Október 23.

Ötvennégy évvel ezelőtt apáink és nagyapáink fellázadtak egy rendszer ellen...

Egy rendszer ellen, ami jó, ami igazságos, ami végtelenül egyenlő...

Legalábbis ilyenre próbálták mosni az agyakban. De pontosan mához 54 évre, nem tudták tovább rejtegetni az igazságot. A magyar emberek kimondták, hogy a rendszer:

Végtelen nagy hazugság, egyenlőtlenség, és megtorlás véresen összegyúrt elegye.

Mivel a történelmi tényeket mindenki ismeri, álljon itt két saját füllel hallott történet:

1956 októberében Baján, egy férfi sétál a hideg, eső áztatta utcán. Értelmiséginek tanult. Kezében lyukas magyar zászló, fejében még egy gyűlés reményteljes szavai, egy eljövő újabb, jobb rendszerről. Az utcán teljes a csönd, nincsenek szavak, csak az esőcseppek nehéz puffanásai hallatszanak, amint földet érnek. Egyszer csak puska dörren és töltény szeli át a levegőt. Egyenesen a férfi szíve táján csapódik be. Az orosz katona az utca sárkán, továbbfut, hiszen másokat is kell lőni, akik ránézésre is "Ellenforradalmárok". Szeme sarkából még látja, amint a férfi térdre roskad majd elterül a sáros úttesten. Pár perccel később a férfi magához tér és feltérdel. Szíve felé nyúl, ami sajog ugyan de vért nem talál. Ekkor átszakadt kabátja belső zsebét kutatja. És megtalálja, amit keresett! Egy elroncsolódott, fém biciklipumpát éppen a szíve fölött. Magyar gyártmány. A puska szerencsére valami gyengébb, orosz tákolmány, így a pumpa fel tudta fogni a golyót.

Életben van. El sem akarta hinni. A férfi a papám testvére volt.

Pár nappal később a papám másik testvérével együtt, már átkeltek az ország nyugati határán. A papámat itt hagyták, mert akkor ő még túl kicsi volt egy emigráláshoz. A szabadságot választották és az életet. Azt hiszem én sem döntöttem volna máshogy.

Egy kelet-európai alezredes (talán ukrán) éppen egy Orosz "vakáción" vett részt. Akkoriban itt már lazulóban volt a rendszer és Sztálin is régen halott volt. Elment egy Orosz moziba, ahol filmelőzetesként Sztálin beszédét vetítették. Mindenki felugrott és vastapsolni kezdett. Az alezredes zavarában még néhány másodpercre ülve maradt, nem tudta ezt mire vélni. Azonban nem telt el 5 másodperc és máris szembeköpték. Majd fölállt ás tapsolni kezdett ő is. Nem tehetett mást, ha egyszer a népek bölcs tanítója beszél... nemde? Azt hiszem az ilyen képekből tudjuk elképzelni milyen világ volt akkor. Én legalábbis csak ezekből. Nem tudtam megérteni, hogy a személyi kultusz, hogy emelkedhetett eddig a fejlett 20. században. Aztán megkaptam rá a választ:

A halálfélelem bárminek kikövezi az utat.

Én nem éltem a Rendszerben. Csak elképzelni tudom, de azt sem akarom igazán. Olyan az egész, mint egy elcseszett videojáték, vagy kicsit, mint az Equilibrium című film. Számomra felfoghatatlan, hogy miképp fajulhatott eddig a világ. Hogy lehettek vezetők ennyire aljasak, és hogyan lehetett milliók, majdnem milliárdok agyát ennyire átmosni. Személy szerint azt gondolom, a XX. szd körülbelül 50 éve a világtörténelem legsötétebb 50 éve volt.

Magyarország pedig mához 54 éve utolsó erejével fellázadt a kibírhatatlan igazságtalanság ellen. Fellázadt, akár élete árán is.

Erre emlékezzünk meg ma. A végtelen bátorságra, amit apáink, nagyapáink meg mertek tenni. Vállalták az esetleges halált, azért, hogy felszabadítsák az országot a sötétségből, a végtelen hazugságból, a kibírhatatlan elnyomásból. Ezer és ezer fiatal magyar lány és fiú halt meg ezért a célért. Talán nekik köszönhető, hogy mi már 20 éve egy új rendszerben élhetünk. Mienk az Ő szabadságuk. Mi éljük az Ő álmukat. Tudjuk ezt értékelni? Te meghalnál a jövő igazságáért?

Magyar zászló. Fejhajtás. Néma csend. Köszönet.