Éjjeli Csapók

(1)

(Lobban a láng,

Forr a lélek.

Csörren a lánc,

S máris dörren éles,

vágó hangján

A tükörsima végzet.

Ennyi az élet.)

(2)

Éjjeli csitt-csatt csend.

Összekoccannak a molekulák,

És a sárgás József Attila kötet

szélén bután

Sistereg az idő.

Emlékszem még a nappalra. (?)

Kék selyemsálban olvad a nő,

Nyár van s halott meleg.

Pereg a kép, éget a hő,

S hullám-mintán remeg

sok foszló szikra előtt a fiatalság,

Az erő.

Szakad a hang, egyetlen

robaj robban s vele

hullámzik Ő.

Ott, ahol

Forrón ring a hő keblén

A nő, és vele az idő.

…Nyár van nyár. Vagy volt,

és röpke lepke szállva-szállt,

Amíg le nem hullt.

S a kicsiny,

koholt koporsó már várva- várt

rá ott, ahol összeér a jövő

s a múlt.

(3)

Fénycsönd, létsötét,

éjjnappal lágy ölén,

elmúlik, összeér,

minden lét, mind fehér

és fekete.

Gondjaid

serege s a halványszép

pillanat kitörő

öröme.

Ott a végén hol jó,

s rossz…

De úgyis jő.

Összeér a nyár, a nő

A tél, a hő, az elmúlt

fiatalság s az eljövő

idő…

Ott van csak az igazi minden,

a csöndben szerető.